A cikk letölthető PDF formátumban is.

I.

A hazai jogélet vitathatatlanul egyik legambiciózusabb vállalkozása, a polgári jog kodifikációja, már eddig is sok vitát váltott ki; cikkek, tanulmányok sokasága jelent meg, többek között ebben a folyóiratban is.

Ez év elején megjelent az új Ptk. koncepciója (“Koncepció”), amely a kodifikáció tervezett csapásirányait tartalmazza. Az elméleti vita ezzel átterelődött a gyakorlati problémák és megoldások síkjára. A kodifikáció jelen szakaszában különösen fontos a gyakorló szakemberek részvétele az előkészítő munkában. Jelentős mértékben hozzájárulhat a szakma a kodifikáció sikeréhez, egy modern polgári jogi kódex megteremtéséhez azzal, hogy feltárja a jelenleg hatályos Polgári Törvénykönyv (“Ptk.”) azon rendelkezéseit, amelyek a gyakorlat szempontjából problémát jelentenek, diszfunkcionálisak, vagy a fejlett és működő piacgazdasági kapcsolatokban elavultnak, az üzleti élet kerékkötőjének bizonyultak.

Szükséges továbbá rámutatni azokra a dinamikusan fejlődő új területekre, amelyek jelenleg nem (vagy nem kellőképpen) szabályozottak, és amelyek esetlegesen jogszabályi keretet igényelnek a forgalom biztonsága érdekében.

II.

A dologi jog modernizációja kapcsán nem lehet említés nélkül hagyni az ingatlanjog rendezésének kérdését. Sajnos ma már közhely-szerű állítás, hogy az ingatlan-nyilvántartás rendszerének anomáliái a befektetéseket és a forgalom biztonságát egyaránt veszélyeztetik. Kétségkívül, a problémák jelentős része nem a Ptk.-ban jelenik meg, de a kodifikáció során szükséges az ingatlanjog problémáit megfelelő súllyal kezelni.

A Koncepció hangsúlyozza, hogy ezen a területen a közhitelesség visszaállítása az egyik legsürgetőbb feladat. A közhitelesség erősítése érdekében ösztönözni kell a jogalanyokat arra, hogy tulajdonjogukat mielőbb bejegyeztessék az ingatlan-nyilvántartásba. A forgalom biztonsága érdekében kívánatos volna alapvető elvként lefektetni azt, hogy ha az ingatlan-nyilvántartáson kívül tulajdonjogot szerző személy tulajdonjogát az ingatlan-nyilvántartásba nem jegyezteti be, tulajdonszerzésre nem hivatkozhat azzal szemben, aki az ingatlanon az ingatlan-nyilvántartásban bízva, jóhiszeműen és ellenérték fejében jogot szerzett.

Fontos lenne összhangot teremteni a Ptk. és az egyéb jogszabályok között is, annak érdekében, hogy az az elv, mely szerint az ingatlan tulajdonjogát az ingatlan-nyilvántartásba való konstitutív hatályú bejegyzéssel lehet megszerezni, ne kerülhessen áttörésre.

A megoldási technikák szintjén a Koncepció azt az álláspontot foglalja el, hogy a bíróságoknál vezetett telekkönyvi rendszer helyreállítása jelenthetne megoldást a problémákra. A bírósági kontroll alatt álló telekkönyvezés garanciális szempontból mindenképpen kívánatos lenne, természetesen a megfelelő személyi és tárgyi előfeltételek megteremtése mellett.

A közzéadott Koncepció helyesen mutat rá arra, a gyakorlatban régóta jelenlévő problémára, hogy a hagyományos dologtárgyúság kiszélesítését, lazítását a mai gazdasági viszonyok megkövetelik. A hatályos Ptk. 94. § alapján a “birtokba vehető dolog” áll a tulajdonjog, illetve az egész dologi jog fókuszában. Ugyanakkor a hatályos szabályozás is elismeri, hogy a piaci viszonyok realitásával nem áll adekvát viszonyban a szigorú dologtárgyúság, s így a Ptk. 94. § (2) bekezdése a tulajdonjog szabályait rendeli alkalmazni a dolog módjára hasznosítható természeti erőkre, a pénzre és az értékpapírokra.

A gyakorlat szempontjából azonban még a fenti keret is túl szűknek bizonyult, és időszerűvé vált annak jogszabályi szinten való elismerése, hogy a piaci forgalomban a tranzakciók jelentős részének tárgyát vagyoni értékű jogok [Kft.-üzletrész, bérleti jog, lízing-jog, licencia-jog, know-how, üzleti jóhírnév (goodwill stb.)], információk képezik.

A Koncepció elveti azt a megoldást, hogy a dolog fogalmát a Ptk. 94. § (2) bekezdésében foglalt analógia kiterjesztésével tovább szélesítse. Ennek az az indoka, hogy a dolog fogalmához olyan egyéb jogintézmények is kapcsolódnak, mint a birtokvédelem vagy az elbirtoklás, melyek a fenti viszonyokban értelmezhetetlenné vagy kezelhetetlenné válnának.

Kérdéses az is, hogy mennyire lenne kívánatos a fenti út a gyakorlatban, tekintettel arra, hogy a dologtárgyúság jelenlegi szabályozása főként az átruházhatóság és megterhelhetőség kontextusában okoz nehézséget. Annak a jelenségnek, hogy a valóságos piaci viszonyok a szerződésekben gyakran eltorzulva tükröződnek, egyik fő indoka a Ptk. hatályos és igencsak anakronisztikus szabálya, amely szerint csak dolog lehet adásvételi szerződés tárgya.

A jelenlegi szabályozás kétségkívül anomáliákhoz vezet. Olyan vagyoni értékű jogok, melyek egy konkrét dolog formájában testesülnek meg (pl. részvény) az adásvétel szabályai szerint átruházhatók, míg ugyanez nem érvényesül olyan jogok tekintetében, melyek a gazdasági életben azonos funkcióval bírnak, de nem testesülnek meg egy konkrét dologban (pl. kft. üzletrész).

Hasonló problémák merülnek fel az információ átruházása tekintetében is. A gazdasági élet szereplői gyakran szellemi alkotásokat vagy más információt kívánnak piaci forgalom tárgyává tenni. A Koncepció még nem adott választ arra a kérdésre, hogy ezek mennyiben lehetnek tulajdonjog tárgyai és így átruházhatók-e.

A dologtárgyúság problémát jelent olyan tranzakciók esetében is, ahol a gazdasági szereplők nem egy-egy üzletrészt vagy szellemi alkotást kívánnak átruházni, hanem teljes vagyont vagy üzletet, amelynek részét képezhetik dolgok, vagyoni jogok, információk, goodwill. Kérdéses, hogy az új kódex megteremti-e annak keretét, hogy a vagyon-átruházási szerződéseket a piaci realitásoknak megfelelően, az adásvételi szerződés szabályai szerint lehessen megkötni, függetlenül attól, hogy mi a tranzakció tárgyát képező vagyon összetétele.

A Koncepció a fenti problémák megoldását az adásvételi szerződés tárgyának meghatározásával kapcsolatos javaslatban látja.

A Koncepció azt a megoldást támogatja, hogy az adásvétel szabályainak megfelelő alkalmazását mondja ki az új kódex a vagyoni értékkel bíró forgalomképes jogok visszterhes átruházására.

Álláspontunk szerint még ez a megközelítés sem jelent átfogó megoldást. A magyar jogrendszerben a “vagyoni értékű jog” egy foglalt fogalom, amely az Illetéktörvény definíciója szerint a földhasználat, haszonélvezet, használat jogát, a vagyonkezelői jogot és az önálló orvosi tevékenység működtetési jogát foglalja magában. Ez a fogalom tehát nem ölel fel olyan széles kört, amely az üzletek (“business as a going concern”) átruházása körüli gyakorlati problémákra tényleges megoldást jelentene. Azt sem tartanánk szerencsés megoldásnak, ha a jogrendszer egységét megbontva, azonos fogalmak, az egyes törvényekben másmás jelentéssel bírnának.

Ugyanakkor az “üzlet” (mely adott esetben több lehet, mint pusztán dolgok és vagyoni értékű jogok összessége) átruházása olyan rendszeresen felmerülő gyakorlati probléma, melynek átgondolt megoldására kiváló alkalmat nyújt az új kódex megalkotása.

Bár dogmatikailag nem a dologtárgyúság körébe tartozó probléma, mégis ebben a kontextusban említjük meg azon gazdasági tranzakciókat, melyek szerződéses pozícióknak a maguk egészében történő (tipikusan visszterhes) átruházását kívánják meg.

A szerződéses pozíciók átruházása a jelenlegi gyakorlat szerint az engedményezés és a tartozásátvállalás szabályai szerint történik, noha a visszterhesség ténye ezeket a tranzakciókat gazdasági értelemben az adásvételhez közelíti. A szerződő felek a gyakorlatban gyakran nem tisztán jogosulti vagy kötelezetti helyzetben állnak, hanem mindkettőben. Így megfelelően kell alkalmazni mind az engedményezés, mind a tartozásátvállalás szabályait a szerződéses pozíciók átruházásakor. A hatályos Ptk. rendelkezései az engedményezéshez a kötelezett értesítését, a tartozásátvállaláshoz viszont a másik fél beleegyezését kívánja meg. Bizonytalan az is, hogy lehetséges-e jövőbeni követelés engedményezése, illetve egy szerződés előre engedményezése.

Jogos igény az, hogy a szerződéses pozíciók ne lehessenek átruházhatók a másik fél tudta vagy beleegyezése nélkül. Azonban az is nyilvánvaló, hogy gyakran, különösen vállalat-csoportokon belül, szükségessé válik a szerződések “mozgatása”. Fontos, hogy az új kódex megfelelő egyensúlyt teremtsen a szerződő felek védelme és a szerződési pozíciók átruházhatóságának tekintetében való rugalmasság között, melyet a piaci viszonyok gyakran megkövetelnek.

III.

A kártérítésre vonatkozó jelenlegi szabályok a kártérítés megítélésének egyik alapfeltételeként jelölik meg a felróhatóság kritériumát. Az Eörsi Gyula nevével fémjelzett koncepció lényege, hogy az objektivizált polgári jogi vétkességet az általános szubjektív jogi felelősséggel egységesíti. Eörsi tehát a vétkesség hagyományos fogalma helyett a felróhatóság felelősségi alapját vezeti be, amely a vétkesség és a rosszhiszeműség mellett a törvény által meghatározott specifikus kárforrások esetében az ezek elleni sajátos védekezés elmulasztását is felöleli. Eörsi tehát funkcionális közös alapot ad a kárfelelősség szubjektív és objektív formáinak, ahol a felróhatóságért való felelősség a vis maior határáig terjed. A Ptk. 339. § (1) bekezdésben foglalt “az adott helyzetben általában elvárható magatartás” kategóriája akkor vezet a felelősség alóli mentesüléshez, ha a károkozó az ok elháríthatatlanságát bizonyítani tudja. Az adott helyzetben pedig gyakorlatilag minden elvárható, ami objektíve nem elháríthatatlan. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy az utóbbi 10 évben nem is született olyan bírósági határozat, amely a károkozó sikeres kimentésével zárult volna. Felveti mindez tehát azt a kérdést – ami a fentiek alapján már a gyakorlatban is realitás -, hogy a kárfelelősség általános alakzata valójában maga is objektív felelősséget fogalmaz meg és a speciális, veszélyes üzemi felelősségi alakzatok ennek csak kiegészítései.

A Koncepció az alapelvek köréből kiveszi az általában elvárható magatartás követelményét, azonban leszögezi, hogy azokban a konkrét normákban, amelyekben a felróhatóság követelménye megjelenik, ezt a követelményt az új Ptk. gyakorlatában is változatlanul lehet az adott helyzetben általában elvárható magatartás mércéjével mérni.

Ez a megjegyzés azonban egyelőre problémákat vet fel, mert az új Ptk. a koncepció szerint az általános elvek között a felróhatóság konkrét mércéjét nem határozná meg.

Ugyanakkor a Koncepció különválasztja a korábban egységes, felróhatósági alapon nyugvó szerződéses és szerződésen kívüli károkozásra vonatkozó szabályt és egymástól eltérő kimentési alakzatokat határoz meg. A Koncepció szerint a szerződéses viszonyokon belül okozott károkért fennálló felelősség alól a kár okozója akkor menthetné ki magát, ha bizonyítja, hogy a szerződésszegést az ellenőrzési körén kívül álló, el nem hárítható olyan akadály okozta, amellyel a szerződéskötés idején nem kellett számolnia. A szerződésszegéssel okozott károkért való felelősség esetében a Koncepció tehát szakít a felróhatóság eddig alkalmazott feltételével, a kimentés lehetősége szigorodik, gyakorlatilag a vis maior esetére korlátozódik. A szerződésen kívül okozott károk esetében a károkozó azzal tudná magát kimenteni a felelősség alól, hogy bizonyítja, hogy a kár az adott helyzetben elháríthatatlan volt. Az elháríthatatlanság ilyen konstrukciójában az adott helyzetben általában elvárható, vagyis a felróhatóságon alapuló felelősség elve bizonyos esetekben így is fennmaradna, azonban a felelősség ez esetben is erősen objektivizálódott. A Koncepció a felróhatóság mércéjét nem határozza meg, annak tartalommal való megtöltését a bírói gyakorlatra bízza. Kérdéses azonban, hogy a jogszabályi rendelkezések változása és a felróhatóság fogalmához szorosan kapcsolódó Ptk.-beli alapelv hatályon kívül helyezése nem bizonytalanítja-e el a bíróságokat, és ezáltal nem lesz-e negatív hatással a jogalkalmazásra.

IV.

A Koncepció a személyiségi jogok megsértésének szankciójaként, a közérdekű bírság helyett kívánja bevezetni a sérelemdíj intézményét. Sérelemdíj megfizetésére a bíróság a jogsértőt akkor kötelezheti, ha a jogsértés súlyos, a jogsértő felróható magatartást tanúsított, azonban nem vagyoni kártérítés nem vagy nem a jogsértés súlyával arányban állapítható meg.

A sérelemdíj jogintézményének a Ptk. Első Könyvében, a Személyek jogára vonatkozó szabályok közötti elhelyezése arra utal, hogy a sérelemdíj nem egy, a kártérítéshez kapcsolódó, hanem attól elkülönülő, önálló kategória. A Koncepció a személyhez fűződő jogok megsértésének szankciói között szerepelteti a sérelemdíjat, hangsúlyozva, hogy a korábban igen ritkán alkalmazott, erősen rendszeridegen, magánjogba nem illő közérdekű bírság helyett kívánja bevezetni.

A sérelemdíj (i) felróhatóságon alapuló szankció; (ii) alkalmazhatósági feltétele a súlyos személyiségi jogi jogsértés, valamint az, hogy (iii) a jogsértésből nem következett be olyan hátrány, amely megalapozná a nem vagyoni kártérítés megállapítását, vagy csak a jogsértés súlyával arányban nem álló nem vagyoni kártérítés lenne megállapítható.

A definícióból következik, hogy a kártérítés fent részletezett alakzatával szemben a sérelemdíj alapja a jogsértő felróható magatartása lenne. A felróhatóság fogalma azonban meglehetősen elbizonytalanodott. Az új Ptk.-ba a fenti III. pontban taglalt új és egymástól eltérő kimentési koncepciók kerülnének, és a “fel-róhatóság”-ként elnevezett, a jelenlegi Ptk.-ban konzisztensen jelenlévő általános polgári jogelv törvényi meghatározása eltűnne. A felróhatóság tehát egy olyan jogi kategóriává válna, amelynek törvényi definíciója nem lenne, hanem csak egy a korábban hatályos Ptk.-ban meghatározott, valamint a gyakorlatban és a dogmatikában kimunkált jelentéstartalma lenne. Az új Ptk. hatálya alatt tehát kétségessé válhat, hogy pontosan milyen tesztet kell alkalmazni, amikor a felróhatóságot kell vizsgálni. A jogi felelősség alóli általános kimentési koncepciókat meghatározó jogszabályi rendelkezések változása, differenciáltabbá válása és a felróhatóság korábbi törvényi definíciójának hatályon kívül helyezése feltehetőleg elbizonytalanítaná a jogalkalmazókat és a gyakorlatban a szószerinti jogszabály-értelmezési módszerhez határozottan ragaszkodó bíróságokat.

A Koncepció nem határozza meg azon személyiségi jogok körét, amelyek megsértése esetén sérelemdíj megítélését lehet követelni. A személyiségi jogot, illetve jogokat – és különösen az általános személyiségi jogot – azok jellege miatt gyakorlatilag lehetetlen tartalmilag pontosan és kimerítően leírni, illetve azokat más jogoktól elhatárolni. A személyiségi jog relatív megfoghatatlanságából következik az a bizonytalansági tényező, miszerint a sérelemdíj intézményének alkalmazási köre sem határozható meg pontosan, a döntést a jogalkotó teljes egészében a bíróságokra bízná. A szankció elégtétel nyújtásra alkalmas és nyilvánvalóan büntető jellege azonban az alkalmazási kör konkrétabb meghatározását tenné indokolttá.

A sérelemdíj csak akkor lenne megítélhető, ha a jogsértés súlyos volt. A jogalkotó szintén a bíróságokra kívánja bízni annak eldöntését, hogy a jogsértés súlya a szankció alkalmazását indokolja, vagy pedig bagatell, jogilag nem értékelhető jogsértésről van-e szó. Mivel a sérelemdíj megítélésének esetei lényegében meghatározatlanok, kérdés, hogy ez a sok bizonytalansági faktor nem teremti-e meg az ellenőrizhetetlen bírói szubjektivizmus lehetőségét. A jogalkotás – ha utat nyit a sérelemdíjnak – bizonyos mértékig behatárolhatja ugyan a jogalkalmazó mozgásterét, de a sérelemdíj formálója döntően a bírói gyakorlat.

Nehezen értelmezhető a sérelemdíj definíciójában a feltétel, miszerint sérelemdíj akkor ítélhető meg, ha “nem vagyoni kártérítés nem a jogsértés súlyával arányban állapítható meg”. A bíróság ugyanis a nem vagyoni kártérítés mértékének megállapításkor szabadon mérlegelhet, a megítélhető kár összege sem kell, hogy számszerűen igazodjon a keletkezett kár mértékéhez, hiszen az – szemben a vagyonban bekövetkező kárral – nem is számszerűsíthető, így nem is lehet szó olyan esetről, amelyben a személyiségi jog megsértésének szankciójaként a megítélhető nem vagyoni kártérítés összege nem tud a jogsértés súlyához igazodni.

Az egyik leglényegesebb kérdés a sérelemdíj és a nem vagyoni kártérítés kapcsolata, valamint a sérelemdíj rendszerbeli elhelyezésének indokoltsága.

A nem vagyoni kár nem más, mint a polgári jog alanyait személyhez fűződő jogaik sérelme esetén ért hátrány, amelynek pénzbeli kifejezésének eszköze a nem vagyoni kártérítés. Az Alkotmánybíróság 34/1992. (VI. 1.) AB határozatában kifejtette, hogy a nem vagyoni kártérítés az általános személyiségvédelem eszköze, és a személyiség védelmét szolgálja. A nem vagyoni kártérítés a polgári jogban nem keletkeztet új felelősségi tényállást, hanem az a személyhez fűződő jogok megsértéséért járó felelősség alakzata, amelynek körében a jogellenesség a személyhez fűződő valamely jog megsértésében áll. A Koncepció a nem vagyoni kárt testi, lelki, érzelmi vagy egyéb személyi, továbbá személyiségi jogsértés miatt a károsultnál bekövetkezett vagyoni hátrányként definiálja. A bíróság a nem vagyoni kár felmerülése és a kártérítés összegszerű megállapításakor az ésszerűség és a méltányosság szempontja szerint kell, hogy eljárjon.

A fentiek alapján kérdéses, hogy a nem vagyoni kártérítés mellett indokolt-e egy új jogintézmény bevezetése, hiszen a nem vagyoni kártérítés megfelelő szankciót biztosít a személyiségi jogok bárminemű megsértése esetén. A Koncepció úgy fogalmaz, hogy nem vagyoni kártérítés megítélésére nem kerülhet sor puszta jogsértés vagy csekély mértékű hátrányokozás esetében. A jogsértés ugyanis nem azonos a kárral, lehet károsodás jogsértés nélkül és jogsértés károsodás nélkül is. A károsodás a jogsértés eredménye, következménye, hatása. Szükség van tehát arra a sérelemdíj megítéléséhez, hogy a jogsértéssel összefüggésben, ennek eredményeként, hatásaként, következményeként a jogaiban sértett személyt károsító esemény, tény, állapot, helyzet, körülmény valósuljon meg. Mindez azonban a sérelemdíjat a kártérítés jogintézményével és ezen belül a nem vagyoni kártérítéssel teszi rokonná. A jogsértés bekövetkeztével az esetek nagy részében valamilyen mértékű, materiálisan is értékelhető vagyoni és/vagy nem vagyoni hátrány is bekövetkezik. Ellenpéldaként – tehát amikor a nem vagyoni kár is nehezen mérhető és értékelhető – csak igen szélsőséges és ritka – általában az orvosi beavatkozások köréből vett -esetek hozhatók fel. Amennyiben azonban a jogsértés jellegéből adódóan sem vagyoni, sem pedig nem vagyoni kártérítéssel ellentételezhető nem vagyoni hátrány nem származik, akkor kérdéses, hogy mire alapozható a jogsértő szankcionálása. Ez esetben az elégtételadási elmélet alapján egyfajta magánjogi bírságként foghatjuk fel a sérelemdíjat, kihangsúlyozva annak repressziós, büntető funkcióját. A sérelemdíj így mintegy kifejezi a társadalom rosszallását a károkozóval szemben és szolidaritást vállal a károsulttal. Ez a felfogás azonban az angolszász, elsősorban az USA jogára jellemző. Kérdés, hogy mindez mennyiben egyeztethető össze egy kontinentális magánjogi kódex céljával.

A fentiek alapján tehát jelenlegi formájában aggályosnak tartjuk a sérelemdíj intézményének bevezetését. Úgy véljük, hogy a bíróságok feladata a nem vagyoni kártérítésre vonatkozó joggyakorlat fokozatos továbbfejlesztése, amit a Legfelsőbb Bíróság elvi döntéseivel és határozataival tovább ösztönözhet és helyes irányba terelhet. A bíróságok gyakorlatának fejlődésével és egyre merészebbé válásával lehetne leginkább azt elérni, hogy a személyiségi jogaiban sérelmet szenvedett fél teljes körű vagyoni és nem vagyoni kárpótlást nyerhessen.

V.

A piacgazdaság viszonyai között tevékenykedő professzionális piaci szereplők által kötött nagy értékű szerződések többnyire a kontraktuális viszony minden elemére kiterjedő, részletes szabályokat tartalmaznak. Ezek az angolszász mintára készülő ún. “önszabályozó szerződések” a Ptk. és egyéb polgári jogi normák diszpozitív rendelkezéseire épülnek.

A jogalkalmazás során sok esetben nehezen dönthető el, hogy a Ptk. mely rendelkezései minősülnek kógensnek, illetve melyek diszpozitívak. Így gondos mérlegelést igényel a Ptk. 239. §-a jogi természetének meghatározása és annak eldöntése, hogy a fent említett “önszabályozó szerződések” részleges érvénytelenségre vonatkozó szabályai érvényes kikötésnek tekinthetőek-e vagy a Ptk. 239. §-ba ütköző szerződéses kikötésnek minősülnek.

Az “önszabályozó szerződések” szerves része az ún. “részleges érvénytelenségi”, vagy “elválaszthatósági” klauzula. Ezen szerződéses kikötés tipikus szövege szerint a szerződő felek a szerződést akkor is érvényesnek tekintik, ha a szerződés valamely rendelkezése érvénytelen (“invalid”) vagy nem kikényszeríthető (“unenforceable”).

Az “önszabályozó szerződésekben” a felek általában nem tesznek különbséget a szerződés jogi sorsa tekintetében azon az alapon, hogy az adott érvénytelen kikötés olyannak minősül-e, amely a felek szerződéskötését lényegesen befolyásolta, azaz amelynek hiányában a szerződést nem kötötték volna meg. A gyakorlati tapasztalatok alapján általános elvként leszögezhető, hogy a felek elfogadják a részleges érvénytelenség kizárólagos alkalmazását függetlenül a szerződéses kikötés kötelem-keletkeztető hatásától. Így, az “önszabályozó szerződések” az “elválaszthatósági klauzula” szerint akkor sem válhatnának érvénytelenné, ha a felek az érvénytelen rendelkezés nélkül nem kötötték volna meg a szerződést.

A Ptk. egyes rendelkezéseinek módosításáról szóló 1993. évi XCII. törvény 9. §-a által módosított 239. § főszabályként rögzíti a szerződés részleges érvénytelenségét, azaz a szerződéssel elérni kívánt joghatás beállását csak az érvénytelen kikötésre nézve akadályozza meg. Ez alól kivételt jelent az az eset, amikor az érvénytelen részhez fűződő joghatás bekövetkezte olyan lényeges a felek számára, hogy annak elmaradása esetén a szerződés létrejötte, illetve fennmaradása nem áll érdekükben. A hivatkozott jogi norma szerint jogszabály ettől eltérően rendelkezhet.

A fenti jogszabály szigorú, nyelvtani értelmezése alapján úgy tűnik, hogy a jogalkotó csak abban az esetben biztosítja a Ptk. 239. §-ban foglalt rendelkezésektől való eltérés lehetőségét, ha azt jogszabály rögzíti, azaz szerződéses kikötés alapján a felek nem térhetnek el a Ptk. részleges érvénytelenségre vonatkozó szabályaitól.

A gyakorlat a Ptk. 200. § (1) bekezdését hívja segítségül az “önszabályozó szerződések” részleges érvénytelenségi szabályainak minősítésénél. Ez a jogszabályhely egyértelműen kimondja, hogy “a szerződés tartalmát a felek szabadon állapítják meg”, továbbá a felek “a szerződésekre vonatkozó rendelkezésektől egyező akarattal eltérhetnek, ha jogszabály az eltérést nem tiltja.”

A fenti jogértelmezések közötti ellentmondás feloldása érdekében a Ptk. részleges érvénytelenségre vonatkozó szabályainak diszpozitív jellegét tovább kellene erősíteni.

A jelenlegi szabályozás ugyanis nem felel meg teljes mértékben a diszpozitív jellegű szerződési jog által támasztott azon követelménynek, hogy a jog csak a felek eltérő megállapodásának hiányában, illetve olyan kötelmi helyzetekben nyújtson iránymutatást, amelyekben a felek érdekhelyzete minden tekintetben ellentétes, vagy az egyik szerződő fél érdekérvényesítési pozíciója lényegesebb gyengébb a másik szerződő félhez képest (lásd alább).

A szerződési szabadság elvéből következően biztosítani kellene, hogy a szerződés, jelen esetben az “önszabályozó szerződés” alanyai (jellemzően az üzleti élet képviselői) szabadon dönthessenek arról, hogy a közöttük létrejött polgári jogi jogviszony mely esetekben és milyen mértékben válhat érvénytelenné.

Az “önszabályozó szerződések” ugyanis csak akkor lesznek alkalmasak az üzletszerű tevékenységet folyatató szerződő felek gazdasági érdekeit tükröző és akaratának mindenben megfelelő joghatás kiváltására, ha a magánjogi szabályozás modellje követi a az elmúlt években kialakult piaci szemléletű megközelítés logikáját. Az új szabályozási modell kialakításánál tehát törekedni kell a kógens jogi normák kötelmi jogból történő mind szélesebb körű eliminálására és ezzel párhuzamosan a szerződési jog diszpozitív jellegének fokozottabb érvényre juttatására.

A Ptk. a fogyasztói szerződés tartalmi elemeit nem szabályozza, azt azonban, hogy kit kell fogyasztónak tekinteni, az értelmező rendelkezések között – a Ptk. 685. § módosított d) pontjában -rögzíti. A definíció lényegében az ügylethez viszonyított tevékenység alapján tesz különbséget a szerződő felek között. Fogyasztónak azt a felet minősíti – a közüzemi szerződésekben használt fogalomtól eltérően -, amelyik nem a gazdasági vagy szakmai tevékenysége keretében köti meg az adott megállapodást, tehát az adott ügylet vonatkozásában laikusnak tekinthető. A meghatározásból következően ezért nemcsak természetes, de nem természetes személy is lehet fogyasztó és köthet fogyasztói szerződést az adott ügylet jellegétől függően. Ugyanakkor az egyéni vállalkozóként tevékenykedő magánszemély az üzlete körébe tartozó megállapodás vonatkozásában értelemszerűen nem minősül fogyasztónak.

A kifejtettekből következően fogyasztói szerződésnek tekinthető minden olyan ügylet, amelyben az egyik fél fogyasztónak tekinthető természetes vagy nem természetes személy, és a megállapodás dolog vagy egyéb szolgáltatás nyújtására irányul.

A fogyasztóvédelmi törvény alkalmazásában fogyasztó az a személy, aki – gazdasági vagy szakmai tevékenysége körén kívül – árut vesz, rendel, kap, használ, illetve, akinek a részére a szolgáltatást végzik, továbbá, aki az áruval vagy a szolgáltatással kapcsolatos tájékoztatás vagy ajánlat címzettje. A fogyasztóvédelmi törvény fogalma tehát összhangban van a Ptk.-szabályozással. Az eltérés annyi, hogy az előbbi a fogyasztói minőséget nem kizárólag a szerződést kötő személynek biztosítja, hanem a szerződésen kívüli kapcsolatban például a tájékoztatás, ajánlat címzettjének is (különösen lényeges ez például az elektronikus kereskedelem körében, hiszen itt, az EU szabályozással összhangban, a fogyasztóvédelemnek már akkor is érvényesülnie kell, ha még nem kötötték meg a szerződést, vagy egyáltalán nincs is szerződés).

A magyar gyakorlat meglehetősen ellentmondásos a fogyasztó fogalmát illetően. A Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség és a Gazdasági Minisztérium álláspontja szerint fogyasztónak minősül az a természetes vagy jogi személy, vagy jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet, amely áru vásárlásakor, szolgáltatás igénybe vételekor azt költségként le tudja írni könyveiben. A magyar hatósági gyakorlat tehát ezt a meglehetősen száraz, a számviteli szabályokat alapul vevő elhatárolási elvet tekinti mérvadónak.

A fogyasztó fogalmát az EU-ban kialakult gyakorlatnak megfelelően azonban úgy fogalmazhatjuk meg, hogy fogyasztó az a természetes személy, aki tevékenységét önálló foglalkozása vagy üzleti tevékenysége körén kívül eső célból folytatja. Az EU-ban tehát a fokozott védelmet élvező fogyasztói pozíció csak természetes személyt illet meg. Véleményünk szerint helyes álláspontra helyezkedik a Koncepció, amikor a fenti ellentmondásos helyzet feloldása és az EU szabályozáshoz való jogközelítés érdekében a fogyasztó fogalmát azon természetes személyekre szűkíti le, akik a szerződést foglalkozásuk vagy üzletszerű gazdasági tevékenységük körén kívül eső célból kötik.

Az ingatlan adásvételi szerződések általában tartalmazzák az eladó nyilatkozatát arra vonatkozóan, hogy a szerződés tárgyát képező ingatlan környezeti szennyeződéstől mentes.

A szerződés teljesítését követően azonban fény derülhet az ingatlan olyan környezeti szennyeződésére, amelyről az ingatlan adásvételi szerződés megkötésekor sem az eladó, sem a vevő nem tudott.

A Ptk. kellékszavatosságra vonatkozó rendelkezései szerint azokban az esetekben, ha a szerződés teljesítésekor hibátlannak tűnő dolog hibája a teljesítés után jelenik meg, de a szolgáltatott dologban a hiba oka már a teljesítés idején megvolt (rejtett hiba), a szolgáltatást nyújtó felet a szavatosság alapján objektív helytállási kötelezettség terheli. Következésképpen a szerződéskötéskor fel nem tárt környezeti szennyeződésekért az eladót a Ptk. 305. § (2) bekezdése alapján objektív helytállási kötelezettség terheli.

A gyakorlatban azonban többször felmerült a kérdés, hogy az eladó korlátozhatja-e a felelősségét az általa nem ismert, potenciális környezeti károk tekintetében. A hatályos Ptk. nem ad egyértelmű választ erre a kérdésre.

A Ptk. 314. § (1) bekezdése a szándékosan, súlyos gondatlansággal vagy bűncselekménnyel okozott károkért, továbbá az életet, testi épséget megkárosító szerződésszegésért való felelősség kizárását tiltja.

A Ptk. azonban nem rendelkezik arról, hogy érvényesen korlátozható-e a fenti szerződésszegésekért való felelősség. A jogi norma nyelvtani és logikai értelmezése alapján úgy tűnhet, hogy az idézett rendelkezés szerint nincs akadálya annak, hogy a szándékosan, súlyos gondatlansággal, vagy bűncselekménnyel okozott, továbbá az életet, testi épséget, egészséget megkárosító szerződésszegésért való felelősséget az eladó korlátozza, feltéve, ha a Ptk. 314. § (2) bekezdésében foglaltak teljesülnek, azaz (i) ha ezt jogszabály kifejezetten megengedi, vagy (ii) ha az eladó a korlátozással okozott hátrányt megfelelő ellenszolgáltatással ellensúlyozza. Ez utóbbi feltétel általában oly módon teljesül, hogy a felek az ingatlan vételárát a felelősség korlátozására tekintettel alacsonyabb összegben állapítják meg.

A jogszabály által védeni kívánt jogi érdek alaposabb vizsgálata után azonban arra a következtetésre is juthatunk, hogy ezekben az esetekben nem csupán a felelősség kizárásához fűződik jelentős jogi érdek, hanem a felelősség korlátozásához is, hiszen a felelősség korlátozása végeredményben a felelősség részleges kizárását jelenti. Ezen logikai szálat végig vezetve eljuthatunk annak megállapításához, hogy az eladó csak az olyan szerződésszegésért való felelősségét zárhatná ki, illetve korlátozhatná, amelyet egyszerű gondatlansággal okozott, feltéve, hogy mások élete, testi épsége és egészsége nem károsodik.

Álláspontunk szerint indokolatlan a szerződésszegésért való felelősség kizárására és korlátozására vonatkozó jelentős mértékben kógens szabályok további fenntartása a fogyasztói szerződések körén kívül eső szerződések esetében. Ennek okát abban látjuk, hogy

i) a jelenlegi szabályozás a jogalkalmazó számára nem nyújt egyértelmű támpontot a szerződésszegésért való felelősség kizárása, illetve korlátozása tekintetében;

ii) a szándékosság, illetve gondatlanság mint vétkességi alakzatok nem teljesen fedik le a felróhatóság és a polgári jogi felelősség általános elvárhatósági alakzatát, ezért a jelenlegi szabályozás a polgári jogi gondolkodástól és szemlélettől kissé idegen elemeket próbál összebékíteni a hagyományos polgári jogi felelősségi szabályokkal; továbbá

iii) a piacgazdaság viszonyai között formálódó magánjogi szabályozásnak biztosítania kell, hogy a piaci szereplők az általuk kötött szerződések tartalmi elemeit, így a szerződésből eredő jogokat és kötelezettségeket, valamint felelősségi szabályokat szabad alkufolyamat eredményeként, szabadon állapíthassák meg. Érdemes megjegyezni továbbá, hogy az 1978. évi 8. törvényerejű rendelet (“Külgazdasági Ptk.”) mind a mai napig hatályos 15. §-a szerint “a felek a szerződésszegésért való felelősséget korlátozhatják vagy kizárhatják”. Ezen rendelkezés értelmében tehát a Külgazdasági Ptk. a Ptk.-val ellentétben a felek szabad megállapodására bízza a szerződésszegésért való felelősség korlátozását, illetve kizárását, és nem enged teret a Ptk.-ban megfogalmazott restrikcióknak.

A fentiek tükrében úgy véljük, hogy a Ptk. átfogó reformja kapcsán érdemes lenne megfontolni a szerződésszegésért való felelősség kizárására, illetve korlátozására vonatkozó jelenlegi rendelkezések hatályon kívül helyezését az üzleti élet szereplői között kötött szerződések tekintetében.

Már említést tettünk arról, hogy az ún. “önszabályozó szerződések” egyes rendelkezései (pl. “az elválaszthatósági klauzula”) értelmezése és alkalmazása kapcsán problémát jelenthet, ha az adott polgári jogi normában nem tükröződik a szerződési szabadság elvének egyik legfontosabb attribútuma, azaz a szerződés tartalmának felek általi szabad meghatározása.

Ezen túlmenően további fejtörést okozhat az “önszabályozó szerződések” “Representations and Warranties” szerződési alfejezetében foglalt rendelkezések helyes jogi megítélése, tekintettel arra, hogy ezek szerkezetileg és logikailag sem illeszthetőek be a kontinentális magánjogi normák által biztosított szabályozási keretek közé.

Ma Magyarországon a tranzakciók lezárása során számos olyan üzletrész, részvény és eszköz adásvételi szerződés készül és kerül aláírásra, amelyben az eladó nemcsak a szerződés közvetlen tárgyára (részvényre, üzletrészre), hanem annak közvetett tárgyára (az átruházott eszközökre, illetve társaságra) vonatkozóan is tesz olyan kijelentéseket, amelyek valóságtartalmáért “szavatol”. Ezek a kijelentések tipikusan a pénzügyi beszámolók valódiságára, a társaság tulajdonában lévő eszközök tehermentességére, forgalomképességére, illetve a társaság működésére, vagyonára szerződésállományára vonatkoznak és ezáltal a vevő számára kiemelt jelentőséggel bírnak.

Ezen kijelentések szerződésben való rögzítését az indokolja, hogy amennyiben a társaság működésére, pénzügyi helyzetére és vagyonára vonatkozó valósnak hitt információk később mégis hamisnak bizonyulnak, a vevő érvényesíthesse az eladóval szemben a szerződés megkötése következtében elszenvedett kára megtérítésére irányuló kártérítési igényét. Ennek megfelelően, az ilyen kijelentéseket tartalmazó szerződések külön rendelkeznek a szerződésszegés esetén követendő eljárásról, illetve az alkalmazandó jogkövetkezményekről.

A gyakorlatban ezzel kapcsolatban azonban felmerülhet a kérdés, hogy ezek a kijelentések jogi jellegüket tekintve hogyan minősülnek a magyar polgári jog alapján. Nem egyértelmű ugyanis, hogy ezek a nyilatkozatok minősíthetőek-e szerződésileg vállalt “kellékeknek”, amelyekre a kellékszavatosság szabályai alkalmazandóak, vagy az eladó tájékoztatási kötelezettsége teljesítésének tekintendőek, esetleg jótállási nyilatkozatoknak minősülnek.

Álláspontunk szerint ezen kijelentésekre, illetve a kijelentések valóságtartalmáért vállalt felelősségre leginkább a jótállás szabályai alkalmazandóak. Ez a felfogás abból indul ki ugyanis, hogy a jótállás mint objektív, kimentést nem tűrő helytállási kötelezettség szabályozásánál a jogalkotó a jogosult nagyobb biztonságát kívánja szolgálni azáltal, hogy a hibás teljesítést vélelmezi, és a jótállásra kötelezettet hívja fel arra, hogy mentesülése érdekében bizonyítsa, hogy a hiba oka a teljesítés után keletkezett.

Tekintettel arra, hogy a szerződéskötés időpontjában a társaság működésére, pénzügyi helyzetére és vagyonára vonatkozóan csupán az eladónak lehetnek széles körű, mindenre kiterjedő információi, méltánytalan lenne a kellékszavatossági szabályok alkalmazásával a vevő kötelezettségévé tenni annak bizonyítását, hogy az eladó kijelentései már a szerződés aláírásakor sem voltak valósak.

Úgy tűnik, hogy a fenti álláspontot támasztja alá a jelenlegi szabályozás is, amely szerint a jótállás elvben bármely szerződésszegéshez kapcsolódhat, akár jogszabályi előírás, akár szerződés alapján. A bizonytalanságot azonban az okozza, hogy a gyakorlatban a jótállás szinte kizárólag a hibás teljesítés orvoslására alkalmazott eszköz.

Ezt a kettősséget és bizonytalanságot igyekszik megszüntetni – véleményünk szerint helyesen – a Koncepció, amikor úgy foglal állást, hogy “meggondolandó, hogy az új Ptk. a jótállás szabályait a hibás teljesítés jogkövetkezményei között helyezze el.”

A Ptk. 374. § (3) bekezdése szabályozza a visszavásárlási jog gyakorlása esetén fizetendő visszavásárlási árat. A jogi norma szerint a “visszavásárlási ár egyenlő az eredeti vételárral; az eredeti vevő azonban a visszavásárlási áron felül követelheti azt az összeget, amellyel a dolog értéke hasznos ráfordításai folytán a visszavásárlás időpontjáig gyarapodott, a visszavásárló pedig levonhatja a dolog időközi romlásából eredő értékcsökkenést.”

A jogszabály nyelvtani értelmezéséből az következik, hogy a visszavásárlási ár meghatározásánál csupán a hasznos ráfordítások, illetve az adásvételi szerződés megkötése és a visszavásárlás időpontja közötti állapotromlás folytán bekövetkezett értékváltozásokat lehet figyelembe venni, és nincs lehetőség arra, hogy a felek a visszavásárlási árat egyéb módon, szabadon határozzák meg.

A Ptk. 200. § (1) bekezdése alapján, amint arra már utaltunk, a feleknek elvileg mégis lehetősége van arra, hogy jogszabály tiltó rendelkezése hiányában a visszavásárlási árat egyező akarattal, szabadon állapítsák meg.

A fenti ellentmondás feloldása kapcsán a Koncepció “A hagyományos szerződéstípusok szabályainak korszerűsítése” alcím alatt utal arra, hogy “a visszavásárlásra vonatkozó az a szabály, amely szerint a visszavásárlási ár egyenlő az eredeti vételárral felülvizsgálatra szorul”. A Koncepció ugyanakkor nem tartalmaz javaslatot az idézett jogi norma felülvizsgálata alapjául szolgáló elvekre vonatkozóan.

Véleményünk szerint a szerződési szabadság elvéből kiindulva itt is érvényesíteni kellene a kötelmi jogot átható diszpozitivitást és a felek szabad megállapodására kellene bízni azt, hogy meghatározzák a közöttük fennálló jogviszony lényeges tartalmi elemének minősülő visszavásárlási ár mértékét.

Úgy véljük, hogy az új Ptk. megalkotásakor kiemelt figyelmet kell fordítani arra, hogy a kötelmi jogban, illetve a szerződési szabadság elvéből következően főként a szerződések jogában maradéktalanul érvényesüljön a diszpozitív megközelítés, valamint törekedni kell arra, hogy a diszpozitív és kógens szabályok elhatárolása egyértelműbben jelenjen meg az új kódexben. Az új Ptk. szerződési jogi normáinak ma már nem csupán a magánjogi szabályozás diszpozitív jellege miatt kell megfelelniük ennek az elvárásnak. A piacgazdaság szereplői által támasztott jogos igények megfogalmazása következtében is sürgető szükségszerűséggé vált a kógens jogi normák mind szűkebb szabályozási körre való korlátozása.

A fejlett nyugati országok gyakorlatában a biztosítéki ügynök alkalmazására szindikált hitelek esetén kerül sor. Mivel a szindikált hitelt egy több hitelezőből álló bankcsoport nyújtja, ezért a biztosítékok kezelésének leegyszerűsítése céljából a hitelezők kijelölnek egy biztosítéki ügynököt, hogy a szindikált hitelszerződés biztosítékait helyettük kezelje, illetve szükség esetén érvényesítse azokat. A biztosítéki ügynök sokszor saját nevében, nem pedig a az egyes hitelezők képviselőjeként köti meg a zálogszerződést, és a zálogjogi nyilvántartásokban is kizárólagos zálogjogosultként szerepel.

A magyar jog a biztosítéki ügynök fogalmát nem ismeri. Egyes vélemények esetében a biztosítéki ügynöki konstrukció bizományosi szerződés alapján a magyar jog alapján is működőképes. A biztosítéki ügynök a többi hitelező bank bizományosaként kötné meg a biztosítéki szerződéseket, illetve nem teljesítés esetén bizományosként érvényesítené a biztosítékokat. A Ptk. 251. § (1) bekezdése alapján zálogjogosult csak az alapkövetelés jogosultja lehet, mivel az (1) bekezdés alapján a zálogjogosult csak a saját követelésének a kielégítését keresheti a zálogtárgyból. A Ptk. 251. § (4) bekezdése szerint a zálogjog csak a főkötelezettséggel együtt ruházható át, a Ptk. 269. § -ban szabályozott önálló zálogjog kivételével. Ezen Ptk. szakaszok alapján megállapítható, hogy zálogjogosultként csak a követelés jogosultja lehet bejegyezve a zálogjogi nyilvántartásba, a bizományos pedig feltehetően nem. Ezért legalábbis kétségesnek tűnik, hogy a bizományosi konstrukció alkalmazható-e biztosítéki ügynök esetén.

Úgy tűnik, hogy képviseleti megbízás alapján nincs mód a biztosítékok érvényesítésére a biztosítéki ügynök által. A csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló 1991. évi IL. tv. 6. § (2) bekezdése, valamint a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. tv. 9. § alapján ezen, két törvényben külön nem szabályozott kérdésekben a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. tv. (“Pp.”) rendelkezései megfelelően irányadók. A Pp. 67. § tartalmazza, hogy egy eljárásban ki járhat el meghatalmazottként. Kétségesnek tűnik, hogy a Pp. 67. § -ban meghatározott személyek kategóriáinak bármelyikébe is belefér a biztosítéki ügynök.

Egyértelműen működőképes megoldásnak tűnik, ha a hitelezői oldalon egyetemleges jogosultságban állapodnak meg a felek. Azaz – bármely a szindikált hitelt nyújtó bankcsoportban tartozó – hitelező a teljes hitelt érvényesítheti. A bankok természetesen megállapodnak egymás között a biztosítéki ügynök szerepét betöltő bank személyében, aki érvényesíti a teljes követelést, és így adott esetben a biztosítékokat is, majd ezt követően az így beszedett összegeket a bankok közötti megállapodásnak megfelelően szétosztja a többi hitelező között.

Annak ellenére, hogy a hitelezői egyetemlegesség esetén a biztosítéki ügynöki konstrukció működőképesnek tűnik, célszerű lenne a helyzet egyértelmű rendezése, mivel a szindikált hitelezési piac szereplői egyértelműen igénylik a biztosítéki ügynök alkalmazhatóságának a teljesen egyértelmű biztosítását.

* A Martonyi és Kajtár Baker & McKenzie Ügyvédi Irodában 2002. május 16-án Vékás Lajos professzor vezetésével tartott szakmai szemináriumon megvitatott kérdések összefoglalása.