A cikk letölthető PDF formátumban is!

Bevezető helyett

A tanulmány feladata de lege ferenda javaslattétel arra nézve, hogy az új Ptk.-ban miként kellene következetes alapokra helyezni a címben és a hatályos Ptk.-ban, jelenleg külön-külön szerződéstípusként szereplő

– adásvételi (XXXIII. fejezet),

– szállítási és közüzemi (XXXIV. fejezet), valamint

– mezőgazdasági termékértékesítési (XXXVI. fejezet) szerződések szabályanyagát.

Az elemzésben vizsgálandó az adásvétel és a többi itt nevezett szerződéstípus egymáshoz való viszonya, a speciális vonások fennállása vagy azok hiánya, és ennek megfelelően a Ptk.-kodifikáció során a de lege ferenda javaslatok megtétele.

I. Ahhoz, hogy a feladatnak eleget tudjunk tenni, előzőleg röviden szót kell ejteni a szerződések osztályozásáról, ezen belül

1. szerződések tipizálására vonatkozó elvekről, és az azonos szempontrendszer követelményéről,

2. a törvényi típusalkotás lehetőségeiről, a típuscsaládok (alaptípusok) képzésének igényéről; majd a gondolati kör lezárásaként

3. a hatályos Ptk. egyes szerződésekre vonatkozó “rendszertelen” rendezéséről.

Ezt követően felállítandó, hogy mi is lenne az adásvételi alaptípus tartalomjegyzéke.

II. Nem megkerülhető kérdés az átruházás, mint tulajdonszerzési mód jogcímeinek elemzése és egybevetése az adásvétellel, mint a dolog- és jogátruházó szerződések alaptípusával. E körben elemzést követel a Ptk. hatályos szövegének megoldási módozata, az elmélet ezirányú következtetései, a külföldi jogrendszerek vonatkozó szabályanyaga. A külföldi törvénykönyvek közül – az egész feladat szempontjából is – a BGB, a Code Civil, a lengyel Ptk. és a még tervezet-állapotban lévő, de a BGB és a holland Ptk. mintáján alapuló új ukrán Ptk. megoldásait, míg a nemzetközi normaalkotás, ill. mintanyújtás példáiként a Bécsi Konvenciót, az Unidroit Kereskedelmi Szerződési Alapelveket és az “Európai szerződési jog általános szabályait”1, mint szerződési jogi közös szabályokat tartottuk szem előtt.

III. Mindezek után vizsgálni kívánjuk az adásvétel, mint alaptípus hatályos szabályainak a helytállóságát, illetve hiányosságait

– a szerződés közvetett tárgyában,

– valamint az alaptípus-altípus szerkezeti tagolására vonatkozó, módosítást igénylő elemeit, benne

a) a jogszavatosság, ill. általában a szavatosság és jótállás elhelyezésének kérdését,

b) az elővásárlási jog – vételi jog – visszavásárlási jog egymás közötti tárgyalási sorrendjét és normakorrekcióit,

c) a megtekintésre vétel – próbára vétel helyes minősítés szerinti elhelyezését,

d) a tulajdonjog fenntartással kötött adásvételre vonatkozó hatályos szöveg kritikáját és a részletvétel szabályait,

e) a minta szerint vétel szabályozását [egybevetve az f) alpont alatti speciális módozatokkal],

f) a társadalom jelenlegi fejlettségi szintje mellett előálló, félre nem tehető, bár a szerződések közös szabályaival várhatóan ugyancsak megoldható további adásvételi speciális módozatok (esetleg altípusok) elhelyezésének és szabályozásának a kérdését, úgy mint az on-line kereskedelem (távollévők közötti adásvétel);

– a csomagküldő szolgáltatással teljesített adásvétel;

– az automatákkal teljesített adásvétel;

– a házaló kereskedelem.

IV. Ezt követően tárgyaljuk a halasztott adásvételek (szállítási és mezőgazdasági termékértékesítési szerződések) altípuskénti szabályozásának lehetőségét, a törvényszöveg további redukálásának igényét (csak a tényleges specifikumokra koncentrálva) valamint az objektív elállás ezen szerződésekre2 kimunkált intézményének jövőbeli sorsát, a közüzemi szerződés önálló altípuskén-ti szabályozásának lehetőségét, rámutatva a dare jelleg melletti praestare, és az egyes esetekben dare helyett facere jellegű vonások sajátosságaira.

(A jelenlegi megoldásnak megfelelő elhelyezést igényel a csere intézménye.)

V. Röviden szólunk azokról az (altípusként szabályozandó) dare szerződésekről is, amelyek az adásvétel alaptípusához kapcsolódnak ugyan, de attól valamely jelentős elemben eltérnek (ajándékozás, kölcsön).

I. A szerződések osztályozása

Egy piacorientált gazdaságban az árucsereforgalmat bonyolító szerződéseket illetően főszabályként a típusszabadság az uralkodó, és csak szoros kivételként, a személylétesítő szerződések körében indokolható típuskényszer. A szerződő felek tehát törvényi kivétel hiányában nincsenek kötve a Ptk.-ban vagy más jogszabályban megnevezett szerződésekhez, ezektől eltérhetnek, eddig nem nevesített szerződést is alkothatnak (innominát szerződések), de még gyakoribb, hogy a létező típusok elemeit vegyítve jutnak konszenzusra (vegyes szerződések).

A típusalkotás azonban inkább orientáló hatású, ennélfogva viszonylagos értékű: a szerződések jogában főszabályként diszpozitív tartalmú normák érvényesülnek, így a tipizálás főként a szerződés tartalma szerinti helyes minősítésben lehet a jogalkalmazó segítségére, pl. akkor, ha a több típus elemeit szabadon vegyítő, komplex szerződések körében értelmezési viták merülnek fel.

1. A típusalkotás elvei és az azonos szempontrendszer követelménye

A kérdéskör alapirodalmát a jelenkori hazai jogtudományban Vékás Lajos monográfiája (1977)3 és Harmathy Attila több munkája, így pl. a szerződéstípusokról írt enciklopédia-szócikke4 (elemzése) jelenti, amelyek egyébként kiválóan válogatva és összegezve merítenek a német jogirodalom (Dernburg, Schluep, Hoeniger stb.), az angolszász szerzők (Atiyah stb.) és nem utolsó sorban a közelmúlt magyar szerzőinek (Nizsalovszky, Eörsi stb.) e körben élményszámba menő magánjogelméleti munkáiból.

1.1. A típusalkotás jelentősége

A terjedelmi korlátok miatt is leegyszerűsítve a kérdést: a típusalkotás a jogalkotást és a jogalkalmazást egyaránt segítő azon csoportosítás, amely a szerződési szabadság-adta széles mozgástéren belül a szerződések lényeges elemei szerint az egyes és az általános között ún. különös szintű kategóriát alkot. A különös szintet nevezzük alaptípusoknak, amelyek aztán kiinduló pontjai lehetnek az egyes altípusok (szerződésfajták) jogszabályi nevesítésének, ill. nevesítés hiányában a jogalkalmazó mankói lesznek az ügyletek minősítésében, a gyakorta nem is kevés kogens és a számos diszpozitív szerződési norma közötti navigálás nehéz folyamatában.

Az egyes tényállásokból építkező római jogi actio-rendszertől eljutni az általánosítás iránti igényig, majd az absztrakció megtartása mellett a különös és az egyes szintjén “visszanevesíteni” a konszenzusos jogügyleteket – nos, ez ma sem könnyű kérdés. Mi határozza meg a nevesítés megalapozottságát? Talán az adott szerződés használatának gyakorisága? A kogencia – egyébként alaptételek kivételével a szerződések jogában nem kívánatos – felbukkanása? A szerződések közös szabályaitól való eltérőség?

A típusalkotás lényege tehát az azonos ismérvek alapján való csoportképzés, ill. az eltérőségek szerinti szétválasztás. A típusalkotás feladata nem lehet más, mint a szerződési szabadság kivételeket tűrő alkotmányos főszabálya mellett orientálni a szerződéskötő feleket a kellő mélységű, egyértelmű, könnyen elemezhető és minősíthető szerződéstartalom kidolgozásában.

A szerződési rendszer azonban nem csupán a törvényi rendszert jelenti (nominát, azaz a Ptk.-ban vagy más, kapcsolódó jogszabályban norma szerint nevesített szerződések), hanem az ún. innominát szerződéseket is, amely nevesítetlen szerződések vagy típusokba nem sorolhatók (atipikusok), vagy éppen ellenkezőleg, több törvényi típus jellegzetességeit is magukon viselik (ún. vegyes szerződések).

A kodifkáció szempontjából számunkra a törvényi szerződéstípusok megalkotása a releváns kérdés.

Ha a szerződéstan közös szabályai homogének, minden lényeges elemre kiterjednek, felmerül a kérdés, hogy miért képezünk szerződéstípusokat (alaptípusokat, azaz típuscsaládokat, majd ezen belül altípusokat, azaz nevesített szerződéseket).

Végső soron egyet lehet érteni azzal az állásponttal (Villányi, Nizsalovszky, Vékás), hogy a szerződéstípusok törvényi szabályozásának a szerepe csupán annyi – megfelelő mélységű szerződési általános (közös) szabályok fennállása esetén -, hogy a közös szabályoktól való eltérések számára keretet biztosítanak, és a leggyakrabban alkalmazandó szerződések mintagyűjteményét adják.

1.2. A törvényi típusalkotás a szerződés tartalma alapján

A BGB-ből megismert és követésre javasolt pandektista típusalkotás rendező elve a szerződés tartalma. Eszerint minden szerződéstípusnak vannak

– mellőzhetetlen elemei (állandó lényeges elemek – essentialia negotii)

– mellőzhető (kizárható, többnyire lényeges elemei – naturalia negotii) és

– nem lényeges, ám különleges esetben lényegessé tehető elemei (accidentalia negotii)5

Szerződésről eleve csak konszenzus esetén beszélhetünk, az akarategység pedig nem más, mint az essentiáliákban mindhárom szinten való megegyezés6.

Természetesen lehet típust alkotni nem csak a szerződés tartalma, hanem más rendező elvek alapján is, mint pl. az alanyok köre, a funkció, a közvetett tárgy, az időtartam, a szerződés létrejötte, a polarizálódás, a megszűnés lehetősége stb.

2. A típuscsalád képzésének igényéről

Valós probléma annak megtalálása, vajon van-e egyáltalán olyan rendező elv, amely az összes törvényben nevesíteni kívánt szerződés következetes csoportosítására alkalmas? Eddigi kutatásaink alapján ilyen érdemi rendező elv nincs.

Van viszont olyan megoldás, amely a legkisebb sérelem választásának elvét követve a legnagyobb “körcikket” fedi le oly módon, hogy a tipizálás érdemi elkülönítő ismérven alapuljon: ez pedig nem más, mint a felek szerződésében meghatározott főszolgáltatás kötelezettje által tanúsítandó magatartás szerinti alaptípus-képzés.

A megoldás nem új, hiszen e szerint – azaz a főkötelezetti effektív szolgáltatás tartalma szerint – alkotott szerződéstípusokat már Ulpianus7 is.

A kötelezetti tényleges szolgáltatás szerint a szerződés lehet

– dare (adás)

– non facere (tűrés)

– facere (tevés) és

– praestare (helytállás) jellegű.

– A teljesség igénye okából az e négy körbe nem fekvő szerződésekre egy “egyéb” kategória képezhető.

A dare szolgáltatás alaptípusa az adásvétel, amely a jelenkor igényei szerint más, a dologfogalmon túllépő jogra és követelésre irányuló tulajdonátruházó ügyletekkel kibővítendő.

Közel áll a dare, azaz dologszolgáltatási alaptípushoz a non-facere szerződések köre. Az elhatároló ismérv az, hogy a főkötelezettség valamely létező jogosultságtól való tartózkodásban, tűrésben áll, amelyhez képest az időleges dologszolgáltatás másodlagossá válik, és kifejezetten mellőzi a tulajdonátruházó jelleget. Hagyományosan ezt a szerződési alaptípust, amelyet a bérlet jelenít meg, használati kötelemnek hívják. A használó azonban a tényleges főszolgáltatást illetően nem kötelezett, hanem ellenérték fizetésére köteles jogosult. Ezért a jelen csoportosításban a “használati szerződés” mint kifejezés zavaró lenne, mert nincs összhangban az egyelvű tipizálással.

A harmadik főtípus a más részére tevékenységet kifejtő kötelezetti szolgáltatásokat egy (bár máris kétágú) csoportba fogó facere szerződések alaptípusa. A két ág az eredményszolgáltatást vállaló kötelezett által díjfizetés ellenében végzett vállalkozási szerződés, a másik pedig az eredményt nem, ám a főkötelezettséget illetően gondos – legtöbbször képviseleti – ügyvitelt jelentő megbízási szerződés.

A negyedik főtípus a rendelkezésre állást és helytállást, mint főkötelezettséget tanúsító praestare szerződések köre, amelyben két (esetleg három) csoportot lehet képezni, mint a hitelszerződés, ill. a biztosítási szerződések. A praestare szerződés bizonyos feltételek bekövetkezte esetében, az ún. potenciális második fázisban általában dare szerződéssé alakul át (pl. hitelből kölcsön, vagy pl. biztosítási esemény bekövetkeztekor való pénzfizetés, és ide sorolható a szerencseszerződések játékszervezőjét kiszámíthatóan terhelő, az egyes játékosokra nézve véletlenszerűen beálló nyereményfizetési kötelezettség).

Kérdés, hogy lehet-e ebbe a négy főcsoportba sorolni minden, törvényi szabályozást vitán felül igénylő szerződéstípust?

A válasz az, hogy sajnos nem. A jogalanyalapító (ún. státusz) szerződések esetében pl. nem beszélhetünk kötelezetti főszolgáltatásról, így egy társaságalapító szerződés ezen ulpianusi felosztásba nem fér bele.

További kérdés, hogy mit tehetünk az ún. vegyes szerződések törvényi tipizálásával? Ezek némelyike statisztikai tényezővé vált, kifejezetten gyakori szereplője a forgalmi életnek (pl. leasing), és gyakran csak a konkrét szerződés szövegéből derül ki, hogy mely főkötelezetti magatartás szerint lehet egyáltalán besorolni. (Pl. a leasinget a részletvétel vagy az opció, de a bérlet szabályai szerint egyaránt meg lehet ítélni attól függően, hogy a felek a szerződés mely elemére helyezik a hangsúlyt.)

A kodifikációnak nem lehet más vezérelve, mint az egyszerű, egyelvű rugalmas szabályozás. Amelyik felosztás ezt a legjobban megközelíti, azt kell alkalmazni. A szerződések típusba sorolásának viszonylagos, ún. iránymutató értékeit szem előtt tartva általában az a helyes törvényalkotói magatartás, ha az absztrakció irányába lépünk el, azaz az általánosítás lehetséges szintjének elérését kell célul tűzni.

Az általánosítás első lépcsője a törvény általános rendelkezéseinek a meghatározása. (Követhető példák: BGB, ukrán tervezet, lengyel Ptk.8

A második lépcső a minden kötelmi jogviszonyra jellemző tényállások – általános szabályainak megjelenítése.

A harmadik lépcső a szerződések, mint a leggyakoribb kötelemkeletkeztető tényállás közös szabályainak a maihoz hasonló szerkesztésű megoldása azzal az eltéréssel, hogy a más kötelmeket is jellemző intézményeket a szerződések közös szabályai közül a második lépcső közös kötelmi szabályaiba kell kiemelni.

A negyedik szint – és most kanyarodunk vissza a szerződések csoportosíthatóságához – a szerződési alaptípusok, mint típuscsaládok jellemző vonásainak a megjelenítése.

Az ötödik szint az altípusok, azaz az alaptípusokon belül speciális vonásokkal rendelkező, a törvényben még nevesítve megjelenítendő szerződésfajták elkülönítése, általános jellemző vonásainak a rögzítése.

Ezen túlmenően kogencia hiányában a vegyes és a jelenleg innominát szerződések megjelenítése egyes szerződésenként a Ptk.-ban nem tűnik kívánatosnak, nem járható út.9 Az összetettség okozta gondokat csak a szerződéstani absztrakció, mint legkisebb közös többszörös oldhatja meg, a szerződések általános elemeinek alkalmazásával.

Lehetséges kodifikációs megoldásnak kínálkozik viszont az alaptípusokon belül egyes vegyes szerződésekre utalás oly módon, hogy arra dominancia esetén az alaptípus szabályai miként alkalmazhatók.

3. A hatályos Ptk. egyes szerződésekre vonatkozó “rendszere”

Hatályos Polgári Törvénykönyvünk a szerződések nevesítése és tárgyalási sorrendje során számos elvet vegyesen alkalmaz.

Így a törvény ötödik részében az egyes szerződések tárgyalását a legjelentősebb dologszolgáltató szerződéssel, az adásvétellel kezdi (XXXIII. fejezet), és folytatja a szállítási és közüzemi szerződéssel, mint közös fejezetbe foglalt, az adásvételből kinőtt, ugyancsak dare szerződési altípusokkal (XXXIV. fejezet). Ezután azonban a gazdasági jelentősége alapján vitathatatlanul előkelő rangsort élvező vállalkozási szerződés, mint tevékenységkifejtő eredménykötelem következik (XXXV. fejezet), feltehetően azon megfontolásból, hogy a törvény megalkotása idején ezt is gazdálkodó szervezetek (tipikusan: állami vállalatok) kötötték kötelezetti minőségben.

Ezt követi a mezőgazdasági termékértékesítési szerződés (XXXVI. fejezet), ami tárgya szerint pedig speciális dologszolgáltatás.

A következő a bérlet és haszonbérlet fejezete (XXXVII-XXXVIII. fejezet), amelyek a szolgáltatás jogosultja oldaláról vizsgálva használati, a kötelezett felől nézve pedig részben dologszolgáltató, de a szerződés egészét tekintve valójában tűrési kötelezettséget jelentő (non facere) magatartást foglalnak magukba, az alanyi kör pedig – mind bérbeadói mind bérlői oldalon – széles (magánszemély és gazdálkodó szervezet egyaránt lehet).

Ezután meglepő fordulattal az alanyi kör szempontjából szintén vegyes letét következik (XXXIX. fejezet), amely a tevékenységet és a felelősséget illetően abból a gondossági ügyleti alaptípust jelentő megbízásból nőtt ki, amely viszont a Ptk.-ban majd csak utána jön a sorban (XL. fejezet).

A megbízást az ugyancsak tevékenységet kifejtő, de eredménykötelmi jellegű fuvarozás követi (XLI. fejezet) (A fuvarozási szabályanyag a személyszállítás vonatkozásában egyértelműen a vállalkozási szerződést jelöli meg mögöttes jogterületként).

A fuvarozást a megbízásból kinövő, bár kétségtelenül eredményfelelősségi elemekkel is felöltöztetett bizomány követi (XLII. fejezet), mely után a szállítmányozás, más néven: fuvarozási bizomány (XLIII. fejezet) nyer kifejtést.

Ezután a Ptk.-ban rendezőelv szinte egyáltalán nem fedezhető fel. A bank- és hitelviszonyok cím (XLIV. fejezet) részben alanycentrikusan, részben a közvetett tárgy (a pénz) szerint tipizál, vegyítve a megbízási és a dologszolgáltatási elemeket, pl. ide bújtatva el az állampolgárok egyszerű kölcsöneinek a szabályát is. Majd a biztosítás következik (XLV. fejezet) feltehetőleg azért talán, mert a biztosítási esemény beálltával a biztosító helytállása pénzben realizálódik.

A biztosítást a nehezen elhelyezhető, mára szinte kiüresedett polgári jog társaságot főtípusként tárgyaló “társaság” (XLVI.) fejezet követi, amelyben egyébként a jogi személyiségű gazdasági társaságokról ill. az egyéb nonprofit szervezeteket létrehozó társasági szerződésekről pl. közhasznú társaság nincs is szó.

(A nonprofit szervezetekről és a gazdasági társaságokról a hatályos Ptk. fogalmi szinten a személyek jogában szól, valamint külön törvények szabályozzák azokat.)

Ezután a Ptk. az ingyenesség-visszterhesség szempontja szerint az ajándékozást (XLVII.) és a haszonkölcsönt (XLVIII.) tárgyalja, majd – jobb híján ide téve az ingyenes alakzatot kivételképpen ismerő jogintézményt -, a tartási és életjáradéki szerződéssel zárja a szerződések tárgyalásának sorát (XLIX. fejezet).

Végül a Ptk. az “Egyes szerződések” cím alatt tárgyalja a díjtűzést, valamint a kötelezettségvállalást közérdekű célra (L. fejezet), amelyek nem vitatottan egyoldalú, ingyenes jogügyletek. [A megbízás nélküli ügyvitel mint quasi contractus, a megbízási szerződés fejezetébe (XL.) van beépítve.]

4. A de lege ferenda javasolt szerződési rendszer

Az egyes típusok, azok különös nemei valamint a típusokat vegyítő szerződések egyre inkább a felek szabad akaratát tükrözik, amelyet legfeljebb orientál a diszpozitív normák sora. A kógen-cia szintje a szerződések közös szabályainál lejjebb csak kivételképpen ereszkedik, (pl. biztosítási szerződés), jogharmonizációs, és azon belül is különösen fogyasztóvédelmi indíttatásból.

A korábban kifejtettek szerint a kötelezetti tényleges szolgáltatás rendezőelve alapján tartalomjegyzék-szerűen az alábbi típuscsaládok (alaptípusok) képzése javasolható:

I. Dolog- és jogátruházó szerződések (tulajdonátruházó vagy dare szerződések)

1. az adásvétel, mint alaptípus

1.1. Az adásvétel, mint alaptípus általános jellemzői

1.2. Az adásvétel, mint alaptípus speciális módozatai

– elővásárlási jog

– vételi jog

– visszavásárlási jog

(megtekintésre és próbára vétel)

– tulajdonjog fenntartása és a részletvétel

– minta szerinti vétel

(távollévők közötti adásvétel)

= csomagküldő szolgáltatás

= on-line kereskedelmi ügylet

= automatákkal teljesített adásvétel

= házaló kereskedelmi ügylet

(utalás a külön törvényekre)

2. Az adásvételi altípusok

2.1. A szállítási szerződés, (mint halasztott adásvétel)

2.2. A mezőgazdasági termékértékesítési szerződés, (mint speciális tárgyú szállítási szerződés)

2.3. A közszolgáltatási (közüzemi) szerződés

2.4. A csere

3. Egyéb dolog- és jogátruházó szerződések

3.1. Az ajándékozás

3.2. A kölcsönszerződés

– az egyszerű kölcsön

– a bankkölcsön és a bankbetét (3.3. A szerencsejáték-szerződés – utalás a külön törvényre) (3.4. Adásvételi alapú vegyes szerződések: leasing, franchise, faktoring)

II. Tűrésre kötelező szerződések (non facere, úgyis, mint időlegesen részjogosítványt átruházó szerződések)

1. A bérlet

1.1. A bérlet közös szabályai – ingó dologbérlet

1.2. Bérleti altípusok

– lakásbérlet

– helyiségbérlet

– földhaszonbérlet (utalás a külön törvényre)

2. A haszonkölcsön

(3. A licencia-szerződések) (4. bérleti tárgyú vegyes szerződések – leasing)

III. Tevőleges szolgáltatást nyújtó szerződések (facere szerződések)

1. A vállalkozás, mint eredményszolgáltató alaptípus

1.1. Közös szabályok

1.2. Speciális vállalkozási módozatok

– építési szerződés

– szerelési szerződés

– tervezési szerződés

– kutatási eredményszolgáltató szerződés

– utazási szerződés

(közszolgáltatási jellegű vállalkozási szerződések – utalás a külön törvényekre)

1.3. A fuvarozás, mint nevesített altípus

– közös szabályok

– speciális fuvarozási szabályok (utalás a külön törvényekre)

2. A megbízás, mint gondos ügyviteli alaptípus

2.1. Közös szabályok

2.2. Speciális megbízási szerződések

– képviseleti megbízási szerződések (mindegyik, 2.2. alatti esetben utalás a külön törvényekre, pl. ügyvédi tv.)

– pénzkezelési megbízási szerződések

– kereskedelmi megbízási szerződések

– gyógyító tevékenységre irányuló megbízási szerződések

– kutatási-fejlesztési megbízási szerződések

– egyéb módozatok

2.3. Nevesített megbízási altípusok

– A bizomány

– A szállítmányozás

– A letét

– A tartási szerződés (öröklési szerződés) (3. Az egyedi munkaszerződés)

IV. A helytállásra kötelező szerződések (praestare szerződések)

1. A hitelszerződés

2. A biztosítási szerződés

2.1. közös szabályok

2.2. Speciális biztosítási szabályok (utalás a biztosítási törvényekre)

V. Egyéb szerződések

1. Társaságalapító szerződések

1.1. Közös szabályok

1.2. Speciális módozatok (Utalás vagy a Gt.-re, vagy a Ptk.-ra, ha a Gt. abba beépül)

(2. Vegyes szerződések)

A zárójellel azt kívántuk kifejezni, hogy a megjelölt ügyleteket nem, vagy nem feltétlen ott kell az új Ptk.-ban (egyáltalán) szerepeltetni. Lehetséges olyan álláspont is, hogy a rájuk vonatkozó normák a Ptk.-ban a szerződések közös szabályai között kapjanak helyet. Javasolható, hogy a rájuk vonatkozó speciális szabályanyag Ptk.-hoz igazodó külön törvényekben nyerjen részletes szabályozást.

II. Az átruházásról

1. Az átruházás hatályos Polgári Törvénykönyvünkben, valamint javaslatok de lege ferenda

Hatályos Polgári Törvénykönyvünk az átruházás szabályait a Harmadik részben “A tulajdonjog” cím alatt, ezen belül is “A tulajdonjog megszerzése” kapcsán a XI. fejezetben tárgyalja. E körben a Ptk. sorrendben az alábbi kérdéseket érinti:

– alapelvként a “nemo plus iuris” elve került rögzítésre, majd a tv. előírja

– a tulajdonjog megszerzésének általános feltételeit (szerződés vagy más jogcím és ezen felül a dolog átadása)

– a tulajdonjog megszerzésének feltételeit ingatlan esetében (a szerződésen vagy más jogcímen felül a tulajdonváltozásnak az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzése)

– az ingatlan többszöri eladásának – a Ptk. kodifikáció során felülvizsgálandó – jogkövetkezményeit, végül

– a nem tulajdonostól való tulajdonszerzés eseteit:

= a kereskedelmi forgalomban vételt,

= olyan személytől vásárlást, akire a dolgot a tulajdonos bízta, majd

= külön § -ban a pénz vagy bemutatóra szóló értékpapír átruházásának jogkövetkezményét.

A felsorolt rendszerből látható, hogy a Ptk. bizonyos eshetőlegességgel igyekszik megadni az átruházásra – elsősorban, mint származékos szerzésmódra – vonatkozó legfontosabb szabályokat, anélkül azonban, hogy az absztrakció megfelelő szintjére eljutna.

A hatályos törvény további hiányossága az, hogy nem tudatosítja: az átruházás elsősorban kötelmi ügylet, és felvethető, hogy a dologi jog (tulajdonjog) körében történő elhelyezésen túl – mondhatnánk a dologi jog keretében való, szerzésmódkénti fogalmi megalapozását követően, ám még az egyes átruházási módok, vagyis konkrét átruházó szerződések tárgyalása előtt (de legkésőbb az alaptípusként szabályozandó adásvétel tárgyalása kapcsán) – magasabb szintű absztrakciót igényel.

Az átruházás közös szabályaival azonban az egyes szerződések joganyagának is harmonizálnia kell.

– Kimondandó az időleges tulajdonátruházás ténye a kölcsönszerződés esetében, ahol a kölcsönadó tipikusan pénzt, esetleg más helyettesíthető dolgot “bocsát a kölcsönvevő rendelkezésére” [Ptk. 523. § (1) bek. és 528. § (1) bek.]. A kölcsön tulajdonátruházó jellege vitán felüli: az átadott pénzösszeg az adós tulajdonába kerül, aki lejáratkor ugyanabból ugyanannyit köteles visszafizetni (s adott esetben a kamatot megfizetni), ennek ellenére a hatályos Ptk. az átruházás fogalmát e szerződés kapcsán nem használja. Él ugyanakkor a “rendelkezésre bocsátás” kifejezéssel, amely végeredményben a pénzösszeg feltétlen átadásának kötelezettségét takarja.

– Sokkal élesebb az ellentmondás az ajándékozási szerződés esetében, ahol a hatályos Ptk. az átruházás szót szintén nem, csupán a juttatás kifejezést használja: “ajándékozási szerződés alapján az egyik fél saját vagyona rovására a másiknak ingyenes vagyoni előny juttatására köteles” [Ptk. 579. § (1) bek.]. Az ajándékozást – és e tekintetben szintén nincs vita – végleges tulajdon-átruházásnak kell tekintenünk. [Így rendelkezik a Ptk. 117. § (4) bekezdése is, amikor az ingatlan többszöri ajándékozásának szabályait (a többszöri eladással párhuzamba állítva) az átruházás joganyagába ékelve tárgyalja.]

Az átruházás jogi indoka tehát többféle lehet, melyet a felek a közöttük fennálló jogviszony sajátosságaihoz, az általuk elérni szándékozott jogi célhoz igazítva – a szerződési szabadság alapelvéből fakadóan – elvileg szabadon választhatnak meg. Figyelemmel arra, hogy az adásvétel az átruházó ügyleteknek csak egyetlen – bár kétségkívül legfontosabb – típusa, mindenképpen indokolja az átruházás jogcímére vonatkozóan néhány gondolat rögzítését.

2. Az átruházás jogcíméről

Az átruházó ügyletek jogi célja igen sokféle (elméletileg korlátlan) lehet. A jogcím ugyanis – mely fogalommal hatályos Polgári Törvénykönyvünk mostohán bánik – a juttatást megfogalmazó ügyletek lényege, mondhatni “alapeleme”. Szladits tolmácso-lásában10 a jogcím az a gazdasági vagy jogi cél, amelyet a felek az ügylettel (pontosabban a kötelezettségvállalással) el akarnak érni. Ugyanígy közelítette meg a kérdést Túry és Nizsalovszky is11, amikor mindketten a konkrét ügyletből fakadó szolgáltatási kötelezettség közvetlen indokát értették a jogcím vagy kauza fogalma alatt.

A gyakorlatban nagyon sokszor éppen a juttatást megfogalmazó konkrét szerződések kauzájának félreértése okoz problémát. Figyelemmel arra, hogy a jogcím problémája elsősorban a “dare” jellegű szerződések esetében kerül reflektorfénybe, így e szerződési alaptípus szabályainak megalkotásakor helyesen kell alkalmaznunk e fogalmat. Néhány példával élve: az engedményezés nem biztos, hogy egyszerűen követelések adásvétele, hiszen követelést átruházni ezer más okból (indokból) is lehet (nem kizárt az ajándékozás – causa donandi, de pl. engedményezni lehet egy követelést valamely pénztartozás kiegyenlítése végett – causa dationis in solutum12, vagy akár biztosítékként – causa fiduciae13 stb.). Ugyanakkor az adásvételt – hogy e tanulmány szűkebb témáját érintő kérdésnél maradjunk – több esetben tévesen “gyűjtőfogalomként” használják, ami a dologátruházó ügyletek lehetséges fajtáinak (kauzáinak) összemosásából adódik14.

A létrehozandó Polgári Törvénykönyvvel szemben éppen ezért alapvető elvárás az, hogy rendet teremtsen a “rendetlenségben”:

– egy elfogadható, korrekt jogcím fogalom megalkotása,

– a kauzának az ügylet létrejöttében ill. érvényességében betöltött szerepének tisztázása mellett (ti. az, hogy a kauza hiánya, ill. fogyatékossága hogyan hat ki magára az ügyletre)

– meglátásunk szerint kardinális kérdés annak rögzítése is – nem feltétlenül szerződési jogi alapelvi szinten, ám mindenképpen egyértelműen -, hogy a kauzák köre nyitott: a felek által megkötött ügylet jogilag releváns (a felek tényleges akaratát a konkrét szerződésben markánsan tükröző) célja a jóerkölcs és a tisztesség követelményeinek betartása mellett elvileg szabadon alakítható.

E gondolat következetes végig vitele egyébként a szerződési szabadság elvével – azon belül különösen a tartalom szabadságának követelményével – is összhangban áll.

3. Az átruházó ügylet tárgya: a dolog; a dolog-fogalom szélesítése

A Ptk. ugyanakkor – ez egyenesen következik a szerkesztési elvekből és a norma elhelyezéséből – ebben a körben elsősorban a tulajdonjog mondhatni szokásos tárgyait képező dolgokra koncentrál. A dolog kategóriája a 94. § (1) bekezdés alapján a birtokba vehető testi tárgyak körét fedi le, s a (2) bek. terjeszti ki a tulajdonjog szabályait a pénzre és az értékpapírokra (s nem csak a bemutatóra szóló papírokra), valamint a dolog módjára hasznosítható természeti erőkre.

Az általánosnak tekinthető álláspont szerint dolognak minősül jogi értelemben mindaz, ami tulajdonjog tárgya lehet, lévén a dolog polgári jogi értelemben a tulajdonjog tárgyának elvont kifejezése. Ha ezen jogirodalmi álláspontot együtt értelmezzük a Ptk. 117-119. §§ hivatkozott rendelkezéseivel, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy hatályos Polgári Törvénykönyvünk az átruházás, mint származékos szerzésmód tárgyalásakor a dolog fogalmát használva lényegében kirekeszt olyan egyéb “közvetett tárgyakat”, amelyek bár szigorú megítélés szerint valóban nem esnek a dolog fogalma alá, ennek ellenére a gazdasági élet velük kapcsolatban mindenképpen a tárgyi hatály tágítását követelné meg. Éppen ezért elfogadhatónak látszik olyan álláspont is, hogy az alábbi sajátos jogtárgyakkal kizárólag az átruházás lehetséges tárgya kerüljön kibővítésre és nem feltétlenül az általános dolog-fogalom.

a) Követelések átruházása

Meglátásunk szerint az átruházás szabályainak alkalmazást kell nyerniük a követelések átruházása esetében is. Ez annak ellenére így van, hogy a követelések jelen pillanatban – a fentiek szerint indokolatlanul – kívül esnek a dolog fogalmán.

A “negatív diszkrimánáció” – amelyet egyébként maga a Ptk. sem vesz komolyan, hiszen ha a tulajdonjog tárgyalása során nem is, a szerződések közös szabályainak körében egyértelműen elismeri a követelések átruházhatóságát (vö. Ptk. 328. §) – már csak azért sem indokolt, mert a követelések korlátolt dologi jog tárgyai is lehetnek. Elég ehelyütt a Ptk. 252. § (1) bekezdésére utalni, mely szerint átruházható jog vagy követelés zálogjog tárgyaként szerepelhet, de pl. kamatozó jog (értelemszerűen követelés) haszonélvezet tárgya lehet [Ptk. 164. § (1) bek.].

A dologfogalom tágításának elméleti bázisaként a követeléseken fennálló tulajdonjog – nem újkeletű – konstrukciója15 szolgálhat. A követelés ugyanis mai modern felfogás szerint nem csupán annyit jelent, hogy a jogosult egyszerűen “alanya egy jognak”, hanem azt, hogy jogosultként, hitelezőként rendelkezik egy értékkel bíró követeléssel (jogosultsággal): a jó követelés fedezetként felajánlható, adott esetben az adós vagyonának részeként a Vht. 110-113. § szerint lefoglalható és végrehajtás alá vonható stb. El kell fogadnunk, hogy – Meszlénytől kölcsönzött gondolattal élve – a gazdasági élet egyes jelenségeivel nem boldogulunk mindaddig, amíg a dologi jogi szabályok át nem alakulnak oly módon, hogy a tulajdonjog ne csupán testi tárgyakra, hanem a vagyonhoz tartozó valamennyi “tárgyra” is kiterjedjen.

b) A vagyon, mint átruházó ügyletek tárgya

Hasonló a helyzet a vagyon fogalmával is. A vagyon végeredményben nem más, mint valamely jogalany értékben meghatározható javainak, jogainak és kötelezettségeinek összessége.16 A vagyon, mint egyfajta fogalmi egység fontos szerepet játszik a gazdasági forgalomban: alkalmas annak megoldására, hogy a szóban forgó személy (tipikusan gazdálkodó szervezet) vagyoni érdekkörébe tartozó

– ingó és ingatlan dolgok

– pénz, mégpedig a készpénz és a számlapénz egyaránt

– követelések (szerződésállomány, zálogjog)

– értékpapírok

– társasági tagsági részesedések

– szellemi alkotások stb.

egységes megítélés, közös elbírálás alá essenek anélkül, hogy az egyes vagyonelemek külön említésre, felsorolásra kerülnének.

A zálogjog hatályos jogunkban 1997-től vagyont is terhelhet (floating charge). Ha a vagyon korlátolt dologi jog tárgya lehet, annak sem lehet akadálya, hogy a gazdasági életben tulajdonjog tárgyaként szerepeljen és átruházó ügylet közvetett tárgya legyen.

c) Társasági részesedések

Átruházó ügyletek – tipikusan adásvétel – tárgyát képezhetik olyan társasági részesedések, melyek külön törvény rendelkezése alapján forgalomképességgel bírnak. Itt gondolunk különösen a korlátolt felelősségű társaság üzletrészére17. A kft. üzletrészt ma leginkább talán olyan vagyoni értékkel bíró jogként foghatjuk fel (hiszen dolognak nem minősül, törvényi tilalom folytán értékpapírba foglalással sem dologiasítható), amely elvont fogalomként a tagot megillető jogokat és a társaság vagyonából őt megillető hányadot takarja.18 Az üzletrész mint vagyoni értékű jog átruházása a gazdasági forgalomban eddig is a polgári jog eszközeivel, többnyire adásvételi szerződés útján történt, vélhetően ezután sem lesz másképpen. Az üzletrész-tulajdonosok – akárcsak a társasági törvény, mely számos helyen utal az üzletrész átruhá-zására19 – természetesnek vették, hogy az üzletrész forgalmának (tiltó norma hiányában) jogi akadálya nincs. A dolog fogalom bővítése ebben a körben csupán kiküszöbölné a “joghézag” miatti következetlenséget.20

d) Szellemi alkotásokhoz fűződő jogok

Az 1999. szeptember 1. napjától hatályos új szerzői jogi törvény (1999. évi LXXVI. törvény, Szjt.) a korábbi megoldással egyezően, ám attól hangsúlyosabban juttatja kifejezésre a szerzői jog – a szerző személyéhez fűződő és a vagyoni jogok – egységének elvét. A személyhez fűződő jogok továbbra is forgalomképtelenek, ennélfogva átruházó ügylet tárgyaként sem szerepelhetnek.

Az Szjt. 9. § (3) bekezdésében foglaltak szerint a vagyoni jogok főszabályként szintén nem forgalomképesek.21 E tilalom alól azonban a Szjt. szinte teljes körű kivételt enged, így pl.

– a vagyoni jogok a szerző jogutódjaként a munkáltatót illetik meg (feltéve, hogy a mű elkészítése a szerző munkaviszonyból folyó kötelezettsége), aki/amely a vagyoni jogokat át is ruházhatja,

– a szoftverre és az adattárra vonatkozó jogok [a Szjt. 58. § (3) bek. és a 61. § (1) bek. alapján] szintén átruházhatók,

– ugyanígy a reklámozás céljára megrendelt művekre vonatkozó vagyoni jogok [Szjt. 63. § (1) bek.] stb.

A kivételek áttekintését követően tehát megállapítható, hogy a ténylegesen érvényesülő főszabály azonos a kivételként szabályozni szándékozott jogi helyzet, vagyis az átruházhatósággal. A feltaláló személyhez fűződő és vagyoni jogairól hasonlóan rendelkeznek fontosabb iparjogvédelmi szabályaink is, azzal az alapvető eltéréssel, hogy e vagyoni jogokat többnyire hiteles nyilvántartás (szabadalmi-, védjegylajstrom) rögzíti, azok átruházása ezeken átvezetésre kell, hogy kerüljön.

e) Üzlet, vevőkör, praxis

Korábbi magánjogunk22, ismerte az üzlet (kereskedelmi üzlet) átruházásának intézményét.23 Gazdasági életviszonyaink egyre összetettebbé, komplexebbé válásával hasonló igény napjainkban is jelentkezik. Így pl. a vállalat-, cégfelvásárlások esetében, bár ilyenkor az adásvételi ügylet formailag gyakran csupán a társaság valamennyi üzletrészére, részvényére szól.

Kevésbé megfogható, ám adott esetben vitán felül nem csekély értékkel bírhat a különböző szolgáltatást nyújtó cégek által már felderített, feltérképezett és bejáratott ügyfélkör. Egy többé-kevésbé állandó vevői kör (értsd alatta a meghatározott szolgáltatást igénybevevők körét is) az esetek nagy részében komoly piackutatás, hosszú és költséges marketing munka eredményeként alakul ki, ami pénzben mérhető így ellenértéke kalkulálható is.

Az orvosi alapellátásban megvalósult a területi orvosi praxisjog átruházhatósága (ehelyütt a jogintézmény számos következetlenségét nem elemezzük24, az pedig még kérdés, hogy a praxis átruházása felöleli-e majd a rendelő, orvosi eszközök stb. tulajdonjogának átruházását is.25

4. Követelések átruházása – engedmény

Bár a fentiek szerint az átruházható “dolgok” körét a követelésekkel feltétlenül kibővíteni javasoljuk, a követelések átruházása más szempontból is figyelmet érdemel.

Az engedményezés jogi jellege ugyanis kétségkívül kettős, mely érdekesen tükröződik egyrészt a különböző normaszövegekben és a jogirodalom által adott definíciókban, másrészt a követelés átruházásának rendszertani elhelyezésében.

Az engedményezés általánosan elfogadott fogalma26 szerint: a jogosultat megillető valamely követelés szerződéssel történő átruházása (e tanulmány szempontjából nem központi kérdés a törvényi engedmény tárgyalása). E fogalom természetesen helyes és az új Ptk.-ban is tartható.27

Ha elfogadjuk, hogy az engedményezés végeredményben átruházó ügylet, akkor – feltételezve, hogy a tulajdon-átruházás absztrahált szabályai körében említett átruházás mellett (pontosabban azzal összhangban) – érvényesek lesznek reá nézve a “kötelmi különös részben” (egyes szerződések körében) kifejtendő részletes szabályok is: ennélfogva az engedmény konkrét megítélése attól függ majd, hogy a szerződéssel a felek milyen jogi célt kívántak megvalósítani, vagyis attól, hogy mi a követelést átruházó ügylet kauzája. Így az engedmény lehet valóban követelés adásvétele ill. ajándékozása (ez a két eset a hatályos Ptk. 330. § (2) bekezdésében foglalt szabály figyelembevételével – ti. “az ellenérték fejében való engedményre az adásvétel, az ingyenes engedményre az ajándékozás szabályait kell alkalmazni” – ma sem okoz gondot28) de pl. nem kizárt a követelés biztosítéki céllal történő – nem feltétlenül végleges – átruházása sem (ez a megoldás azonban már több fejtörést okoz).

Az engedmény ugyanakkor nem csak egyszerűen követelést átruházó, hanem – és ez az engedményezés “másik arca” – egyúttal egy már fennálló, a jogosultat az engedményezettel szemben megillető követelésről rendelkező ügylet is. Ez a sajátosság szinte kötelezővé teszi a jogalkotó számára az engedmény árnyaltabb megítélését: nem véletlen, hogy az engedményezés anyaga legrészletesebben az átruházott követelés kötelezettjének jogi helyzetét tárgyalja. E jogügylet részletes, külön szabályozását éppen a jogosulti alanycserének az eredeti kötelemre gyakorolt hatása indokolja, pontosabban az a tény, hogy a kötelezett jogi helyzetét az alanyváltozás végeredményben akarata ellenére hátrányosan befolyásolhatná az őt óvó szabályok hiányában – vö. kifogások felhozhatósága, az engedményezési ügylet érvényességét nem érintő értesítés megkövetelése stb. Semmiképpen sem hagyható figyelmen kívül tehát az a tény, hogy az engedményezési szerződés lényegében egy már létező kötelmet érint, annak jogi sorsát bonyolítja (az érintett kötelezett akaratától függetlenül).

Megjegyezzük, hogy igen gyakran a követelésen kívül egyéb jogosultságok engedményezéséről is szó esik. Így pl. a Legfelsőbb Bíróság egy közzétett eseti döntésében kimondta, hogy nincs akadálya a szavatossági igények engedményezésének29, amely egyébként a jogosultságoknak csak egy részét jelenti, és nem vezet alanyváltozáshoz, csupán az adott igény tekintetében. (Ez a megoldás lízingügyleteknél általánosnak mondható.)

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy nem okozna “dogmatikai törést” az a megoldás, ha az engedmény joganyaga továbbra is elsősorban az alanyváltozások, a kötelem jogosulti pozíciójában bekövetkező jogutódlás körében kerülne elhelyezésre30, azzal, hogy az átruházó szerződések tárgyaként – mivel az nem csak dolog lehet – említést nyerne az átruházható követelés is.

5. Néhány gondolat az értékpapírok átruházásával kapcsolatban

Természetesen az átruházható dolgok kapcsán “másik irányban” is felvetődnek bizonyos kérdések. A Ptk. már idézett rendelkezései alapján az átruházás szabályait kell alkalmazni az értékpapírokra is. Az értékpapírok, mint rendhagyó dolgok átruházása ezzel szemben a klasszikus dolgok tulajdonjogának átruházásától -különösen a forgatható papírok esetében mind módjában, mind pedig jogkövetkezményeiben – több tekintetben alapvetően eltér.

Meglátásunk szerint ezek a problémák az anyagi értékpapírjog legfontosabb szabályainak a kidolgozandó polgári jogi kódexben történő rögzítésével – leginkább az értékpapírjog speciális és a polgári jog kódex jellegű szabályai közötti összhang megteremtése érdekében – megnyugtatóan rendezhetők31.

A Ptk. korábban már hivatkozott 94. § (2) bekezdése a dolog fogalom “kiterjesztése” kapcsán értékpapírról beszél, anélkül, hogy az egyes értékpapírok között különbséget tenne, és nem differenciál az átruházás, mint szerzésmód szabályai tárgyalásakor sem. Ez témánk szempontjából azért is bír különös jelentőséggel, mert a klasszikus értékpapírjog az értékpapíroknak az átruházhatóság és az átruházás módja szerint három nagy csoportját különbözteti meg, a bemutatóra szóló, a névre szóló (forgatható) értékpapírokat és a rektapapírokat (nem forgatható névre szóló értékpapírokat)

a) E három kategória közül kétségkívül a bemutatóra szóló értékpapírok azok, amelyek a Ptk. által használt dolog fogalommal a legszorosabb kapcsolatban állnak (természetesen az értékpapírok igazi értéke nem a testi mivoltukban, fizikai valójukban áll és mérhető, hanem abban, hogy milyen jogot vagy követelést testesítenek meg). Ezeknél a papíroknál a legerősebb az inkorporációs hatás, a dolog (vagyis a papír) és a jog (a papír által megtestesített, hordozott követelés) egybeolvadása, eggyé válása. Ez pedig egyebek mellett azzal a következménnyel is jár, hogy a bemutatóra szóló értékpapírok átruházása is az ingó dolgok átruházásának szabályai szerint történik. Úgy tűnik, mintha a jogalkotó kizárólag ezt a csoportot vette volna figyelembe a norma megalkotásakor, miközben a Ptk. 94. § (2) bek. törvényszövege főszabályszerűen nem szűkül le a bemutatóra szóló értékpapírokra.

b) Egészen más a helyzet azonban a névre szóló – pontosabban: forgatható – értékpapírok esetében. A forgatható értékpapírok átruházásának sajátos módja a papírra (annak hátoldalára vagy a papírhoz kapcsolt toldatra) vezetett különleges átruházó nyilatkozat, a forgatmány. Nem szabad azonban szem elől téveszteni, hogy – a forgatmánynak, mint a papírtartalomszerű jogokat átruházó nyilatkozatnak számos speciális, a polgári jog általános szabályaitól eltérő tulajdonsága van, – maga a forgatmány, önmagában soha nem áll, mint “puszta tény”: a forgatás mindig valamilyen jogügylet következménye. A forgatmánynak a papírra vezetését időben megelőzi a feleknek a papír átruházására irányuló szerződése, mely végeredményben az átruházó nyilatkozat megtételének konkrét jogi célját, vagyis az átruházó ügylet jogcímét, kauzáját adja. Ez többféle lehet: értékpapír forgatható adásvétel, ajándékozás céljával, de nem kizárt az apportálás, mint sajátos átruházó ügylet, ill. más jogi ok sem. A forgatmány tehát nem maga az átruházás, hanem – meglátásunk szerint – a papírtartalom szerinti jogok átruházására vállalt kötelezettséget véghezvivő átruházó nyilatkozat.32

A forgatható értékpapírok átruházása tehát számos speciális vonást mutat fel, amely miatt nehezen vonhatóak az átruházás szempontjából az egyszerű dolgokkal vagy a bemutatóra szóló értékpapírokkal egyazon megítélés alá. Igaz viszont, hogy az üres forgatmánnyal ellátott értékpapír az utolsó papírbirtokos alaki legitimációja szempontjából a bemutatóra szóló értékpapírok tulajdonságait mutatja fel: a papír kézbentartóját igazolja.

c) Végül néhány gondolat a szűkebb értelemben vett névre szóló, ún. rektapapírokról. A rektapapírok azok, amelyek eleve meghatározott személy nevére szólnak, ám forgatmánnyal való átruházásuk nem lehetséges. Ezek a papírok kizárólag a polgári jogi engedmény hatályával, lényegében követelésként ruházhatók át. Ebben a körben az értékpapír jelleg jóformán arra szorítkozik, hogy a papír birtoka továbbra is elengedhetetlen az értékpapírban foglalt követelés érvényesítéséhez, megterheléséhez stb., ám a jogszerző érdekében a kifogások fel nem hozhatóságának elve – mely a teljes hatályú, tulajdoni forgatmányhoz kapcsolódó sajátos joghatás – nem érvényesül.33

Összefoglalva: az értékpapírok közül hatályos jogunk dologfogalma alá csak a bemutatóra szóló papírok sorolhatóak be gond nélkül.34 A névre szóló forgatható és a rektapapírok átruházása ellenben különleges szabályokat igényel: a Ptk. jelenlegi normái e papírok vonatkozásában teljes egészében nem adnak (nem adhatnak) eligazítást. A forgatmány útján történő átruházás szabályait a Genfi Egyezmény (1930) alapján kihirdetett váltórendelet normái tartalmazzák, míg a rektapapírok tulajdonjogának átruházással való megszerzésére a Ptk. engedményezési szabályait kell alkalmaznunk az értékpapír-jellegből fakadó sajátosságok figyelembevételével.

III. Az adásvétel, mint alaptípus

1. A dolog- ill. jogátruházó szerződésekről általában

A dolog-, illetve jogátruházó szerződések közös jellemzője, hogy a tényleges főszolgáltatást, a materiális szolgáltatást nyújtó fél tulajdonában álló (vagy majdan a tulajdonába kerülő) dolgot, vagy a rendelkezése alatt álló – őt megillető – jogot, követelést ruház át a másik félre. A tulajdonátruházás lehet végleges (leggyakrabban ilyen az adásvétel), illetve időleges, mint pl. a kölcsönszerződés esetében. Azt csupán megjegyezzük, hogy a “non facere” kötelmeket is szokás az időleges átruházást célzó szerződések közé sorolni, a dolog használatának meghatározott időre való átengedése miatt. Való igaz, hogy a szolgáltatást nyújtó kötelezett szempontjából a bérleti szerződések is dologátadást valósítanak meg, ám ez birtokátruházás, és ezáltal a bérbeadót terhelő szolgáltatási kötelezettség domináns eleme mégis inkább az átengedett használat tűrése a tartós jogviszony egész időtartama alatt.

Meg kell tehát teremteni az átruházó szerződések közös szabályait, mégpedig oly módon, hogy pl. az adásvétel normái egyaránt alkalmazhatók legyenek az adásvétel klasszikus tárgyainak tekinthető dolgokra (fizikai, testi tárgyakra), valamint az átruházható jogokra illetve követelésekre. Ennélfogva egy követelés átruházása attól függően, hogy

– ellenérték fejében történt, sorolható az adásvétel vagy a csere fogalma alá (és alkalmazandóak rá megfelelően az adásvétel szabályai)

– tekinthető ajándékozásnak, ha az engedményező jogi célja az engedményes vagyonának ingyenes gyarapítása,

– és a kettő kombinálódhat is, ami azonban nem igényel nevesítést.

Tisztán kell látni ugyanakkor azt is, hogy a Ptk. által nevesített szerződések csupán a leggyakoribb “dare” ügyletek. Így a fenti példánál maradva a követelés átruházása funkcióját illetően

– megvalósíthat teljesítés helyett adást, amikor a kötelezett egy őt megillető követelés átruházásával egyenlíti ki az engedményes felé fennálló valamely tartozását,

– vagy történhet biztosítékadás céljával is. A dolog-, ill. jogátruházást célzó szerződéseket tárgyaló fejezetben a következő szerződések elhelyezését javasoljuk:

– adásvétel, mint az átruházó szerződések alaptípusa valamint ennek speciális módozatai, (ezen belül nyerne altípusként szabályozást a szállítási, a mezőgazdasági termékértékesítési és a közüzemi szerződés is)

– a helyettesíthető dolog tulajdonjogának átruházását a visszavétel szándékával célzó kölcsönszerződés, beleértve a bankkölcsönt is,

– a reményvételt jelentő szerencsejáték-szerződések,

– végül az ingyenes dolog- illetve jogátruházást megvalósító ajándékozás.

2. Az adásvétel, mint alaptípus közös jellemzői

Meglátásunk szerint az adásvétel a “dare” vagyis tulajdonátruházó (illetőleg egyszerűen: átruházó) szerződések alaptípusaként kell, hogy szabályozásra kerüljön. Az ebbe a csoportba sorolható szerződések közös jellemzője, hogy a materiális szolgáltatást nyújtó fél – többnyire véglegesen – valamilyen dolog tulajdonjogának (követelés feletti rendelkezési jognak) az átruházására vállal kötelezettséget.

2.1. A hatályos Ptk. az adásvétel szabályairól

A hatályos Ptk. az adásvételt a cserével együtt az egyes szerződések között elsőként, a XXXIII. fejezetben tárgyalja, nagyjából a következő tagolásban

– “Az adásvétel” cím alatt a Ptk. legelőször e szerződéstípus fogalmát adja meg, majd az adásvételi szerződés tárgyára, és az ingatlan adásvételi szerződés alakszerűségére tér ki (365. §), ezt követően az ellenszolgáltatásként megjelenő vételár meghatározásának speciális eseteit tárgyalja röviden (középár, súly szerinti ár, 366. §), összhangban az együttműködési kötelezettség és az elvárhatóság követelményeivel.

– “A felek jogai és kötelezettségei” alcím alatt esik szó az eladót terhelő átruházási, illetve átadási kötelezettségről, valamint a vevő kötelezettségeként jelentkező vételárfizetésről és az átvétel kötelezettségéről (külön említve az okiratszolgáltatást). Ehelyütt rendezi a hatályos Ptk. az adásvételi szerződéssel kapcsolatban felmerülő költségek sorsát is, ezt követően pedig a tulajdonjog fenntartás intézménye kerül terítékre (368. §).

– A következő cím a “Szavatosság a tulajdonjog átruházásáért és tehermentességéért” (a 369-370. §), tehát a jogszavatosságot rendezi.

– Ezt követi a speciális módozatok, azaz a megtekintésre, próbára, illetve a minta szerinti vétel szabályanyaga (371. és 372. §§), majd az elővásárlási, visszavásárlási és vételi jog egybefűzött rendelkezései (373-375. §), illetőleg a részletvétel (376. §) és a házaló kereskedelemre vonatkozó legfontosabb szabályok rögzítése (377. §).

– A XXXIII. fejezet rendelkezéseit 2. cím alatt a csere fogalma zárja.

2.2. A jogszavatosság elhelyezéséről

Hatályos Ptk.-nk az adásvétel szabályai között helyezi el a jogszavatosságra vonatkozó rendelkezéseket. Meglátásunk szerint az új Polgári Törvénykönyvben a jogszavatosságot a szerződések – ezen belül a szerződésszegés – közös szabályai körében, a kellékszavatossággal együtt kell tárgyalni. A jogszavatosság- amellett, hogy a “dare” szerződéseken túl az ún. használati kötelmekre (non facere szerződéstípus), valamint a dologszolgáltatást is tartalmazó, vállalkozási típusú facere ügyletekre is jellemző -, nem adásvételi sajátosság: irányadó minden egyes, a Ptk.-ban nem nevesített, átruházó elemet is tartalmazó ügyletre. Az átruházó a szerződés tárgyát nem csupán fizikailag, hanem “jogtisztán” köteles szolgáltatni: olyan helyzetet kell teremtenie, hogy a szerző fél a szolgáltatás (dolog, átruházott jog, követelés) felett rendelkezési jogot – méghozzá korlátozásmentes jogot – szerezhessen.

2.3. Szerencseszerződések és a reményvétel

Ehelyütt kell néhány szót ejtenünk azokról a dolog- vagy jogátruházó szerződésekről, melyek jellemzően szerencseelemet hordoznak magukban.

Hatályos polgári jogunkban számos olyan szerződés létezik, mely valamilyen formában kockázati elemet tartalmaz: tágabb értelemben majd minden dologátruházó ügyletet említhetnénk ebben a körben (pl. jól fut-e majd nálam is a ló, beválik-e az új autó, illetve hangsúlyosabban: hoz-e osztalékot, és ha igen, vajon mekkorát a megvásárolt részvény stb.). Ezzel szemben régi magyar jogunk egyik – mai is helytálló – fogalom-meghatározása szerint “szerencseszerződések (negotia aleatoria) közös nevezete alá … oly egyezkedéseket sorozunk, melyeknek csak egyetlen közös vonásuk van, s ez az, hogy a felek szolgáltatási kötelezettségének mikénti alakulására a véletlen gyakorol döntő befolyást, ekként a szerencsétől függ, hogy a felek közül melyik, mit, hogyan, avagy meddig tartozik szolgáltatni.”35

a) Feltételes reményvétel. Függő hatályú adásvételként a szerencseszerződések között elsőként az ún. reményvásár feltételes formáját – a remélt, vagy jövőbeli dolog vételét (emtio rei speratae) – szokás említeni. E szerződésekben a kockázati elem abban rejlik, hogy bizonytalan a szerződés tárgyát képező dolog (dologösszesség) létrejötte.

Remélt dolog vételéről beszélünk pl. akkor, ha a vevő úgy veszi meg a jövő évi termést, hogy a megállapított vételárat csak és kizárólag abban az esetben köteles megfizetni, ha a szüret, betakarítás eredményes volt, tehát termett is valami. Ilyenkor a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás értékaránytalanságának kérdése fel sem merülhet, a vevő vételárfizetési kötelezettsége ugyanis a ténylegesen átadott/átvett mennyiséghez igazodik. Éppen ezért ezek az ügyletek valójában a felek kinyilvánított konszenzusával érvényesen létrejött, ám feltételhez kötött adásvételi szerződések, melyek specialitása, hogy a szerződés hatálya felfüggesztő feltételhez kötött, s ez a feltétel, mint bizonytalan jövőbeli esemény éppen a szerződés közvetett tárgyát érinti, és az eladó kockázata.

– Nem a feltételes reményvétel fogalma alá tartoznak azok az ügyletek, amikor az eladó valamely olyan dolog tulajdonjogának átruházására vállal kötelezettséget, amelyet maga köteles később beszerezni vagy akár létrehozni, ennélfogva az az átruházó ügylet megkötésének pillanatában még nem áll a tulajdonában vagy még nem is létezik. Példaként szolgálhat gyakran a szállítási szerződés, amely – korábbi kereskedelmi jogunk szerint – végeredményben “eladás vétel szándékával”36, a másodikra pedig az az eset, amikor az eladó egy általa később létrehozandó (megalkotandó) dolog tulajdonjogának átruházására vállal kötelezettséget. Ha a szerződés tárgyát képező dolog nem jön létre (annak tulajdonjogát az átruházó nem szerzi meg), az “eladó” főszabályként szerződésszegést követ el, amelyért helytállni tartozik. Kétségtelen, hogy a dolog létrejöttében e szerződések körében is fellelhetők bizonytalansági elemek (az eladó vagy beszerzi, illetve létrehozza, vagy nem …), ezeknek a kockázatát azonban ugyancsak az eladó, és nem a vevő viseli.

A különbség közöttük tehát, hogy a feltételes reményvétel (remélt dolog vétele) esetében bizonytalansági faktort jórészt -ha nem kizárólag – a feleken kívülálló tényezők jelentik: az időjárás szeszélye, a vakszerencse, míg a beszerzendő dolognál nincs, vagy kevésbé jelentős a szerencseelem. Közös, hogy mindkettő eladó érdekkör.

b) Feltétlen reményvétel. A szerencseelem szempontjából, az adásvételi szolgáltatásban – a remélt dolog vételénél elmondottakkal szemben – a feltétlen (vagy szűkebb értelemben vett) reményvétel (emptio spei) esetében a dologátruházó szerződés sorsát befolyásoló szerencseelem azonban már a vevő kockázatát jelenti. E szerződés lényege ugyanis, hogy a jogot szerző fél valamely bizonytalan dolgot úgy vásárol meg, hogy a kialkudott vételár akkor is jár, ha a dolog egészben vagy részben létre sem jön (klasszikus példa szerint: a jövő évi termés megvásárlása átalányáron azzal, hogy a vételár akkor is kifizetendő, ha a termés rossz, vagy egyáltalán semmi nem terem).37

Megítélésünk szerint ezek a szerződések besorolhatók a szűkebb értelemben vett szerencseszerződések fogalma alá, mely csoporthoz tartoznak egyúttal a szerencsejáték-szerződések is.

A reményvételnek ezt a feltétlen formáját illetően felvetődhet olyan megoldás, mely szerint e szerződések, a jellemzően helytállási kötelezettséget magukban foglaló (praestare) alaptípusba is sorolhatók. A teljesítési kötelezettséget ugyanis – a biztosítási szerződésekhez hasonlóan – e szerződéseknél is egy később, véletlenszerűen bekövetkező esemény fogja megalapozni, mely időpontig a “szolgáltató” valóban “csak” helytállásra kötelezett. Ezzel szemben mégis helyesebbnek tűnik e szerződéseket a sajátos átruházó szerződések közé sorolni. Egy nyerési lehetőséget magában hordozó sorsjegy – legyen az lottó vagy “kaparós” sorsjegy stb. – megvásárlásakor a vevő a nyeremény megszerzésének reményét veszi meg: a szerződés tárgya ennélfogva nem a sorsjegy/lottószelvény stb., mint papírdarab, hanem a sorsjeggyel egybekötött “nyerési esély”. Ezek a szerződések azért tiszta szerencseszerződések, mert a vételár akkor is megfizetendő, ha a játékban való részvétel eredmény nélküli (amely a nagy számok törvénye szerint legtöbbször kevés esélyt biztosít a nyerésre, vagyis a nyeremény elmarad), ugyanakkor a játékban való részvétel esetén a teljesített vételár – a szerencseelemtől függően – többszörös ellenértékhez juttathatja a játékost – a felek által félretéve így a visszterhesség arányossági követelményét.38

3. Az adásvétel speciális módozatai

3.1. Az elővásárlási jog

A hatályos Ptk. az elővásárlási jogot az adásvétel különös nemei összevont cím alatt, a 371-373. § alatt tárgyalja.

A törvényi elővásárlási jogról szól továbbá a Ptk. 145. § (2) a közös tulajdon szabályai körében, melyhez a PK 9., mint ma már nem minden pontjában követendő kollégiumi állásfoglalás kapcsolódik, számos olyan rendelkezéssel azonban, amelynek a törvénykönyvbe iktatása megfontolandó. A Ptk.-ban szerepel még törvényi elővásárlási jog a 97. § (3) bek.-ben, amikor is a földtulajdonos és a felépítmény tulajdonos eltérősége esetén a törvény számukra kölcsönös elővásárlási jogot biztosít. Ezen túlmenően van még törvényi elővásárlási jog pl. a társasági törvényben, a földtörvényben és a levéltári törvényben.39

Az elővásárlási jog lényege, hogy amennyiben a dolog tulajdonosa a dolgát (de lege ferenda jogát, követelését) másra pénz-ellenérték fejében át akarja ruházni, a tulajdonszerzésre harmadik személlyel, mint potenciális vevővel szemben az elővásárlási jog alanya azonos feltételek vállalása esetén jogosulttá válik.

Az elővásárlási jog hatályos szabályanyaga jelen állapotában áttekinthető, érthető, azonban megfontolandó bizonyos kiegészítése.

• Kiegészítést igényel a normaszöveg az elővásárlási jog megsértésének következményeit illetően.

Javasolható megoldás lehet a fedezetelvonó szerződések szabályaira utalás (Ptk. 203. §), vagyis hogy a jóhiszemű szerző harmadik fél jogát az elővásárlási jog fennállása nem érinti, a rosszhiszemű szerző féllel szemben pedig a hatálytalanság jogkövetkezményei alkalmazandók.40 Minden elővásárlási jogot szerzőnél a rosszhiszeműség lenne vélelmezhető.

• Megfontolást igényel továbbá, hogy a közös tulajdoni illetőség végrehajtás során való értékesítése során miért ne érvényesülhetne az elővásárlási jog alanyának jogosultsága, melyet jelenleg a bírói gyakorlat nem fogad el (PK 9. VI.). Az eredeti szerzésmód, mint indok kevésnek tűnik a közös tulajdon alanyainak lehetséges koncentrálódásának igénye (csökkentése), mint jogpolitikai indokhoz képest. Igenlő válasz esetén is kérdés, hogy kell-e a törvényi elővásárlási jognak a de lege ferenda normaszövegben megjelennie, és ha igen, akkor az adásvételi szerződés cím alatt szerepeljen-e, vagy inkább – ezt javasolnánk inkább – a közös tulajdon szabályainál? Nem látszik indokoltnak e körben az ingó-ingatlan szerinti megkülönböztetés a harmadik személy szerzését illetően. Elegendő, hogyha a hatálytalanság jogkövetkezményét a jogalkotó a jóhiszeműség-rosszhiszeműség kritériumához fűzi.

(Ez egyben felveti azt a kérdést is, hogy a végrehajtási árverésre, mint néhány esetben korlátozottan érvényesülő eredeti szerzésmódra kell-e, és ha igen, mennyiben kell alkalmazni az adásvétel szabályait?)

3.2. A vételi jog (opció)

A vételi joggal, mint különös adásvétellel a közös cím alatt a hatályos Ptk. 375. §-a foglalkozik, méghozzá a visszavásárlási jogot követően.

Javasoljuk a két intézmény tárgyalási sorrendjének a megfordítását. A vételi jog, mint egyoldalú nyilatkozattal realizálható adásvételre utat nyitó alakító jog
valós (és végleges) tulajdonszerzési szándékot lényegesen gyakrabban jelent, mint a szinte csak biztosítéki célzattal alkalmazott azon tulajdonátruházás, amely időlegességét a visszavásárlási jog kikötése fejezi ki. Ha pedig abban gondolkodunk, hogy a vételi jog kikötése vagy biztosítása az adásvételi szerződés létrejöttéhez képest egy prekontraktuális esemény, a visszavásárlási jog pedig azt követő alakító jog, a létszakokhoz kapcsolódás is a tárgyalási sorrend cseréje mellett szól. A tárgyalási sorrend megfordítása a hivatkozási rendet is meg kell hogy cserélje [375. § (4) bek.].

Célszerűnek látszik a 6 hónapos határozatlan, valamint a maximális (kogens) határozott idő szövegszerű megjelölése. (A határozott idő jelenleg max. 5 év lehet.) A biztosítéki funkcióra – ti. öt évnél hosszabb lejáratú kölcsönökre – figyelemmel megfontolandó a maximum öt éves időtartam törvényi kikötésének feloldása.

A bankkölcsönök időtartama gyakorta hosszabb, mint a hatályos törvényszöveg szerinti kogens öt év. Ez az igény pedig felveti a határozott és maximált időtartam helyett a diszpozitív szabályozás alkalmazásának igényét.

Helyes és fenntartandó a clausula rebus alkalmazhatóságának a szövegszerű feltüntetése.

3.3. A visszavásárlási jog

• Az előző pontban kifejtettekre visszautalva: a visszavásárlási jog (Ptk. 374. §), mint tulajdonszerző, végleges dolog vagy jogátruházást célzó ügylet lényegében nem funkcionál. Létezik viszont a biztosítéki célzatú időleges tulajdonátruházás, ahol a dologi jogosulti helyzet átruházása nem más, mint valójában hitelezővédelmi eszköz. Az alapügylet legtöbbször pénzkölcsön, amelynek a biztosítéka az adós vagyontárgyának a hitelező időleges tulajdonába adása. Az alapügylet adósa a visszavásárlási jog jogosultja, aki az alapügyletbeli kötelezettsége maradéktalan teljesítésével megnyíló visszavásárlási joga gyakorlásával juthat tulajdonához (vö. BH 2002. 182.).

A felemlítendő kérdések lényegében az opciós szabályokkal megegyezőek (sorrend, időtartam, hivatkozás), ám a visszavásárlási ár tekintetében tovább kell lépnünk.

Célszerű lenne a clausula rebus szabályát a visszavásárlási jog körében hasonlóan alkalmazni, mint az opciónál. Annak kategorikus kimondásával, hogy a visszavásárlási ár azonos (“egyenlő”) az eredeti vételárral, a reálértékbeni változásokat a hatályos szöveg nem tolerálja.4 A jogalkotó kizárólag fizikai állapotváltozásban, gyarapodásban és romlásban gondolkodik, ezektől eltérő értékmozgásban nem, ami még konszolidált gazdasági helyzetben sem helytálló.

3.4. A megtekintésre és próbára vétel

A hatályos Ptk. a megtekintésre és próbára vétel kapcsán a szerződés hatályáról beszél (371. §), és a legújabb vonatkozó monográfia is elfogadja ezt az álláspontot.42

Az e cím alatt szereplő speciális szerződéskötési módoknak a jelentősége csökkenőben van. Ezen túlmenően vitatható az a tény is, hogy vajon van-e ezekben az esetekben egyáltalán létrejött szerződés a felek között, vagy pedig csak egy ajánlati kötöttsége van az eladónak, amelyet a vevő még a saját nyilatkozatával nem fogadott el. Ekkor ugyanis nincs még konszenzus, a függő jogi helyzet nem a szerződés hatályát érinti, hanem a még létre nem jött szerződésre vezető eladói ajánlatra adandó vevői akaratnyilatkozat végleges és egyértelmű megtételének hiányát jelenti, teljesítések pedig egyik részről sem történtek.

Ha birtokban van a vevő, és nem nyilatkozik adott időpontig, akkor adott időpontban a birtoklása, mint ráutaló magatartás jelzi az akaratnyilatkozat megtételét, és az adott időponttal a szerződés létrejön (próbára vétel). Ha a vevőnek nincs a dolog a birtokában (megtekintésre vétel), akkor a hallgatása a meghatározott időpont után az akarategység hiányát jelenti, és létre sem jön a szerződés.

Ha tehát a függő jogi helyzet nem a létrejött szerződés hatályát érinti, hanem egy prekontraktuális állapot áll fenn, azaz nincs szerződés a felek között, kérdés, hogy kell-e szabályozni az adásvételnél ezeket a ma már nem is nagy jelentőségű módozatokat?43

Végezetül ehelyütt – a különös módozatoknál – tárgyalandó a tulajdonjogfenntartás és a részletvétel összekapcsolódása és a részletvétel főszabályának esetleges megfordítása.

3.5. A tulajdonjog fenntartása

A tulajdonjog fenntartásával a 368. § Ptk. szakasz foglalkozik a hatályos szabályozásban, különösebb figyelmet nem szentelve az intézmény biztosítéki jellegének és a részletvétellel (376. §) való számos összefüggésének. Emellett a szabályozás hézagos, tárgya szerint indokolatlan különbséget tesz ingó és ingatlan dolog jogi sorsa között, valamint felvetődik a téves szabályozás kérdése a vevő jogi helyzetét illetően.

Helyes a tulajdonjogfenntartási clausula azon kogens szabálya, hogy azt csak a szerződés megkötésekor, írásban, és csak a teljes vételár megfizetéséig lehet kikötni [368. § (1) bek.].

• Nem ilyen világos azonban az a normaszöveg, amely megtiltja a vevőnek a függő jogi helyzet időszakában a dolog elidegenítését és megterhelését.

A nemo plus iuris elvéből fakadóan tudjuk, hogy az a vevő, akinek ebben a speciális helyzetben nincs tulajdona, csak igénye a tulajdonjog megszerzésére, több jogot nem ruházhat át, mint ami neki van. Ezért értelmetlennek tűnik, hogy a jogalkotó egy evidenciát ehelyütt kiemel, nevesít.

Ugyanakkor felmerülhet a kérdés, hogy olyan dolgot jogszerűen el lehet-e adni, ami még nincs is a tulajdonomban. Erre a kérdésre a kereskedelmi forgalomban való tulajdonszerzés ad igenlő választ [vö. Ptk. 118. § (1) bek.], de csak kivételképpen a forgalom biztonságát védendő, a jóhiszeműen és visszterhesen kereskedőtől szerző fél érdekében.

• Nem világos ugyanakkor az sem, van-e annak valamilyen jogpolitikai indoka, hogy pl. valaki ne adhassa el “feltételesen” azt a dolgot, amely még nem az övé ugyan, azonban kizárólag rajta múlik, hogy a kötelmi igényét a teljes vételár kifizetésével dologi igénnyé változtathassa. Tulajdonjoga hiányában jogszerűen a “vevő” a dolgot feltétlenül nem tudja eladni, feltételesen meg miért ne adhatná el?44

Érdekességként idézhető az ukrán Ptk.-tervezet vonatkozó része, amely a kogenciát ugyan félre teszi, de lényegében hasonlóan rendelkezik, mint a kidolgozott magyar megoldás: “Ha a szerződés szerint az áru tulajdonjoga a vételár teljes kifizetéséig vagy egyéb feltétel bekövetkezéséig az eladót illeti meg, a vevő az árut a tulajdonjog átszállásáig nem idegenítheti el és egyéb módon sem rendelkezhet vele, kivéve, ha jogszabály vagy a szerződés másképp rendelkezik vagy az áru rendeltetéséből más következik”.45

Ha jogalkotói hibára gyanakszunk, akkor az abban állhat, hogy a Ptk. a miniszteri indokolás szerint egyszerűen beépített egy szabályt, amelyről a miniszteri indokolás 1959-ben csak annyit mondott, hogy a megoldás “jelenlegi jogunkban ismert”…, és átvett egy korábbi tervezet-szöveget, kritika nélkül.

Ha a vevőre vonatkozó hatályos szövegbeli hivatkozott tilalmat az eladóra fordítjuk át (alanycsere), úgy sem sok értelme van a tilalom nevesítésének, hiszen függő jogi helyzetben, a feltétel beálltáig az általános szerződési szabályok szerint egyik fél sem tehet semmi olyat, amely a másik fél helyzetét sérti, súlyosbítja (Ptk. 229. §).

• A tulajdonjog-fenntartás is fontos hitelezővédelmi biztosíték. Ezt a jellegét azonban a bírói gyakorlat (legalábbis az egyetlen közzétett jogeset – BH 1997. 144.) nem ismeri el, amely megoldás vitatható és korrigálandó.

Ha valaki a tulajdonjog-fenntartással abszolút dologi jogosult, hátrányosabb helyzetbe kerül a hivatkozott jogeset szerint, mint pl. a korlátolt dologi jogosultnak minősülő zálogjogosult, amennyiben a dolgot a később felszámolás alá került tulajdonjog-fenntartásos, tehát nem teljes jogú vevő harmadik jóhiszemű személynek eladta.

Súlyosan sérül ez esetben a tulajdon szentségének elve, és kevésbé védhetően, mint a kereskedelmi forgalomban eladott dolog esetén (Ptk. 118. §). A tulajdonjog-fenntartásos eladó ugyanis még csak nem is lesz preferált hitelező a hivatkozott ítélet szerint.

A korrekciót azonban nem a Ptk.-ban és a tulajdonjog-fenntartás körében, hanem a csődtörvényben kell elvégezni. A korrekció lehet a kielégítési sorrendben preferencia nyújtása, vagy akár annak kimondása, hogy a tulajdonjog-fenntartásos vagyon helyébe lépett összeg nem tartozik a csődvagyonba (csődtörvénybe).

3.6. A részletvétel

A részletvételnél a vevő a szerződés létrejöttével főszabály szerint tulajdonjogot szerez annak ellenére, hogy a dolgot még nem fizette ki (376. §). De lege ferenda felmerülő kérdés, hogy a csalárd elidegenítések megelőzését a hatályos megoldással szemben nem szolgálná-e jobban az a megoldás, ha a későbbi vételárfizetéssel történő adásvétel esetében főszabállyá válna a tulajdonjog eladó részére való fenntartása. Ezesetben a feleknek szerződésükben nem a tulajdonjog fenntartásáról, hanem a tulajdonjognak a vevő részére való szerződéskötéskori átszállásáról kellene expressis verbis rendelkezniük.46

A hatályos Ptk.-t megelőzően nem csak a magyar bírói gyakorlat, hanem konkrét jogszabály is úgy rendelkezett, hogy a hitelbe vevő főszabályként nem tulajdonos (mindaddig, amíg az utolsó részletet is ki nem fizette)47. Mindezt a Ptk. 1959-es miniszteri indokolása szerint azért kellett megfordítani, mert “.A dolgozók áruhitel ellátását ugyanis a demokratikus állam általában más rendszerben és más formákban valósította, ill. valósítja meg.” – ti. a banki áruvásárlási kölcsönökkel. Feltehetően ez az indokolás vita nélkül meghaladottnak tekinthető.

A most javasolt módosítás tehát a főszabály megfordítása, melytől az a hitelezővédelmi eredmény várható, hogy a vevő felszámolása vagy a vevőknél foganatosított végrehajtás esetén a részletre vett dolog (jog) nem kerül be a “csődvagyonba”, csak akkor, ha az eladó kifejezetten hozzájárult a tulajdonjog vevőre való átszállásához.

3.7. A minta szerinti vétel

3.7.1. A “klasszikus” minta szerinti vételt a Ptk. 1959-ben a 375. §-ban, a hatályos szöveg a 372. §-ban szabályozza.

A két normaszöveg azonos. A minta szerinti vétel jelentősége időközben megnőtt, intézménye mára több, speciális, általában az akaratnyilatkozat megtétele szempontjából “távollévők közötti” – ezt a terminológiát vette át a hatályos magyar jogalkotás az EU joganyagból48 – adásvételi ügylet kiindulópontját jelenti.

• Álláspontunk szerint a korábban említett hangsúlyeltolódás, amely fogyasztóvédelmi indíttatású, kétségessé teszi a 372. § (3) bek. hatályos szövegét:

“372. § (3) Ha a vevő a mintát nem mutatja fel, őt terheli annak bizonyítása, hogy a dolog a mintának nem felel meg.”

A minta szerinti vétel ugyanis túllépett azon a körön, amikor a vevőnek módjában áll a mintadarab személyes megismerése és az adott termék mintakénti beazonosíthatósága. A minta szerinti vétel a bázisa a lentebb tárgyalandó on-line kereskedelemnek, a csomagküldő szolgálati adásvételnek, az (eladói) automaták útján teljesített adásvételnek, valamint bizonyos szempontból a házaló kereskedésnek is.

Álláspontunk szerint az aggályosnak minősített (3) bek. szövege nincs összhangban a fogyasztóvédelmi indíttatású normákkal, melyek szerint kétség esetén a jognyilatkozatot úgy kell értelmezni, ahogyan az a fogyasztó számára kedvezőbb. A mintát mindig a kereskedő eladó (gazdálkodó szervezet) állítja ki, így legtöbbször a tévedésbe ejtés, illetve megtévesztés is az ő magatartása folytán, de legalábbis az ő érdekkörében előálló magatartásra vezethető vissza. A minta állandóságának biztosítása, ill. a minta megváltoztatása (kicserélése) szintén az eladó számára nyitva álló lehetőség, amely ellen a vevő csak tartós, folyamatos szerződési jogviszonyban tud megfelelően védekezni, ugyanis ilyen esetekben van abban a helyzetben, hogy a minta egy része azonosíthatóan a birtokába kerülhet, ezáltal fel tudja mutatni (pl. vetőmag, csirketáp stb.) A javasolt módosítás de lege ferenda: “a felek eltérő megállapodása, ill. jogszabály eltérő rendelkezése hiányában” toldat, amely így egybecseng a hatályos jog szerinti 17/1999. (II. 5.) Korm. r. szabályaival.

• Megjegyzendő, hogy a minta szerinti vétel kapcsán jelentősége lehet a teljesítés helyének. A speciális rendelkezés hiányából az következhet, hogy az általános szabályok szerint a teljesítés helye a kötelezett székhelye, amely a hatályos szabályok szerint csak gazdálkodó szervezetek egymás közti ügylete esetén fordul meg [Ptk. 278. § (1) bek. és (4) bek.] úgy, hogy a vevő (megrendelő) telephelye (székhelye, lakása) lesz a teljesítés helye. Célszerű lenne minta szerinti vétel minden esetére főszabályszerűen törvényi rendelkezéssé tenni a vevői (megrendelői) székhelyet (lakhelyet), mint törvény által diszpozitíven meghatározott teljesítési helyet.

• Megfontolandó, hogyha fennmarad a szállítási, vállalkozási és fuvarozási szerződések körében a szükséglethordozó (megrendelő, feladó) alany objektív elállási joga a teljesítésig, akkor ezt – azonos jogkövetkezményekkel – biztosítani kellene a minta szerinti vétel vevőjének is.49 [Jelenleg csak a házaló kereskedés vevője számára a – 44/1998. (III. 11.) Korm. r. által meghatározott körben – biztosított ez a lehetőség.]

3.7.2. A távollevők közötti – minta szerinti vételen alapuló – adásvételek

Továbbiakban lássuk a nevesítésre váró, többnyire a minta szerinti vétel specializációját jelentő módozatokat, melyeket a hatályos Ptk. a házaló kereskedés kivételével (377. §) nem említ, de kormányrendeleti vagy miniszteri rendeleti szintű szabályozás már tárgyalja azokat.

A távollévők közötti szerződések speciális szabályait összefoglalóan jelenleg a 17/1999. (II. 5.) Korm. rendelet tartalmazza (továbbiakban: R.).

Az R. a fogyasztóvédelmi törvény felhatalmazására hivatkozik, továbbá kinyilvánítja, hogy a norma tartalma összhangban van a Brüsszelben 1981. dec. 16-án aláírt Európai Megállapodással (társulási szerződésünk, belső jogforrása az 1994. évi I. tv.), valamint összeegyeztethető a távolban kötött szerződések tekintetében a fogyasztók védelméről szóló 97/7/EK irányelvvel. A jogszabály nem hivatkozik a Ptk.-ra, mint közvetlen mögöttes jogterületre.

– Az R. szerint a szerződés alanya eladói pozícióban gazdálkodó szervezet, vevői pozícióban a fogyasztó (személyi hatály);

– A szerződés létrejöttét illetően a távközlő eszköz használata útján kötött szerződésekre hatályos (e téren túllép az adásvétel körén); a szerződés nem csak adásvétel, hanem pl. vállalkozás vagy megbízás is lehet;

– A (főként tárgyi) hatály leszűkül, az adásvételi tárgykörből a módozat miatt kimarad az automatából történő értékesítés, az árverésen kötött szerződés, ill. tárgya szerint az ingatlan tulajdonjogának vagy ahhoz kapcsolódóan más részjogosultságnak – bérletet kivéve – a megszerzése.

– Az R. meghatározza a távközlő eszköz fogalmát, melyből kiderül, hogy az R. hatálya lényegesen tágabb, mint az on-line kereskedelem. (Távközlő eszköz bármely eszköz, amely alkalmas a felek távollétében szerződés megkötése érdekében való szerződési nyilatkozat megtételére, így pl. az e-mail, a telefax, de a sajtótermékben közzétett hirdetés megrendelőlappal, vagy a katalógus is).

— Az R. teljes körű tájékoztatási kötelezettséget ír elő (alany, közvetett tárgy, tartalom; ezen belül minőség, ellenérték, költségek, elállás joga, teljesítési határidő stb.).

– A szerződésben az R. előírásaitól csak a fogyasztó javára lehet eltérni, aki jogosultságairól érvényesen nem mondhat le.

Álláspontom szerint az R. olyan szabályokat tartalmaz, amely általában a szerződés létrejöttének speciális normáira, és nem kifejezetten adásvételi módozatra vonatkoznak. Ennek megfelelően célszerű lenne, ha a szabályozás a Ptk.-t illetően elsősorban a szerződéstan közös szabályai körébe tartozna. Ez az álláspont azóta méginkább igaz, amióta időközben megszületett az elektronikus aláírási törvény.50

a) On-line adásvételi szerződések

Az elektronikus úton eladás, azaz az on-line adásvételi szerződés, mint speciális dologátruházó módozat nevesítést igényel az adásvétel, mint alaptípus speciális szabályai között, mert az áruforgalom lebonyolításának dinamikusan fejlődő szegmense.51

Ezt észlelve az EU az elektronikus kereskedelemre megalkotta a 2000/31/EK irányelvet. A direktíva – mely elsősorban a tagországokra írt elő belső szabályalkotást és amelyet időközben hazánk is teljesített52 – a garanciális előírások mellett a forgalom fejlesztése érdekében pl. az írásba foglalási kényszer mellőzését is szorgalmazza. Ennek a kérdésnek különös jelentősége van az ún. digitális aláírások mellőzése vagy megkövetelése, utóbbi esetben hitelességének igazolása témakörében.

b) A csomagküldő szolgáltatással teljesített adásvétel

Ugyancsak a minta szerinti vételből nőtt ki a csomagküldő szolgáltatás, amelynek “jogforrásaként” a többször módosított 15/1989. (IX. 7.) KeM. r. (azaz egy miniszteri rendelet) jelölhető.

– A rendelet valójában az eladó (ügynök, bizományos) személyi feltételeit határozza meg azzal, hogy a jogszerű működést nyilvántartásba vételhez köti, éppen az azonosíthatóság, majd az esetleges helytállásra kötelezés érdekében.

– A rendelet meghatározza a csomagküldő kereskedelem fogalmát is, miszerint ha a kereskedő (eladó) kizárólag az áru ismertetőjét (katalógusát) juttatja el a vásárlóhoz, vagy reklámban (hirdetésben) hívja fel az árura a figyelmet, és az ismertető, illetve reklám alapján kiválasztott és megrendelt árut szállítja (szállíttatja) a megjelölt címre. Ennélfogva a vevő a mintáról is legfeljebb képet kap, tapintani, tényleges színét, méretét, rendeltetésszerű használatra alkalmasságát ellenőrizni nem áll módjában.

– Ezért mind az eladó, mint a termék teljes körű azonosíthatóságának biztosítása, és ez alapján a felelősség (helytállás) valós fennállása a nyilvántartásba vétellel oldható meg.

– A rendelet a tényszerű tapasztalatok alapján kimondja, hogy csak a megrendelésre lehet szállítani (teljesíteni), anélkül nem. Ez jogi szempontból fölöslegesnek tűnő rendelkezés, mert akaratnyilatkozat hiányában nem lehet akarategység, azaz a felek között nincs szerződés. Az más kérdés, hogy a vevői (megrendelői) akaratnyilatkozat tényét és tartalmát célszerű megoldás bizonyítási teherként a csomagküldő eladóra róni.

– Az eladói akaratnyilatkozat (szerződési nyilatkozat) a vevő számára a teljesítéssel együtt jelenik meg, hacsak ki nem mondja jogszabály, hogy már a katalógus, ill. a reklámfelhívás külön kizáró clausula hiányában önmagában ajánlatnak minősül (addig csak felhívás van ajánlattételre!).

– A csomagküldő szolgáltatásnál annyiban érvényesül az egyidejű teljesítés elve, hogy a vevő az eladói teljesítés átvételekor, ún. utánvéttel köteles az ellenértéket megfizetni, anélkül nem kerülhet birtokba.53 Itt ugyancsak indokolt a vevő helyzetének preferálása az elállás körében, mert hamarabb fizet, minthogy ellenőrizné a termék milyenségét.

c) Az automatákkal teljesített adásvétel

Az eladói akaratnyilatkozat kifejezése, az eladó személyének azonosítása a teljesítés helye, a kifejtendő vevői magatartás, valamint az ígért szolgáltatás megfelelőségének minta szerinti azonosítása szempontjából hordozhat sajátos vonásokat az automata-eszközzel teljesített adásvétel. Magyarországon külön jogforrás a kérdéssel jelenleg nem foglalkozik.

Napjaink jogügyletei körében az automata, mint az eladó “megszemélyesítője és teljesítési segédje” útján kötött szerződések az ún. hétköznapi ügyletek körében tömegessé váltak. Mivel ez a szerződéskötési mód sem csak az adásvételt jellemzi (pl. parkolási ügylet), hasonlóképpen megfontolandó a kérdésnek a szerződések közös szabályai körében, a szerződés létrejötténél való Ptk-beli tárgyalása.

– Az ilyen jellegű adásvétel alanya eladói pozícióban az a személy, aki jogszerű birtokosként üzemelteti az automatát.

– Ebből következően az azonosíthatóságánál, a szolgáltatás igénybevételének feltételeiről és mikéntjéről, a mindkétoldalú szerződésszegési jogkövetkezményekről, az igényérvényesítés módjáról az eladónak teljes körű, egyértelmű tájékoztatást kell nyújtania, amelyet már az automata eszköz üzembe állításakor célszerű előzetesen igazoltatni, és az üzemeltetőt nyilvántartásba venni.

– Indokoltnak tűnik, hogyha az automata nem dologszolgáltatást nyújt, a fizetést igazoló jegyek váltását nyújtó valamint pénzváltó vagy bankjegyszolgáltató automatákra is az adásvétel szabályainak alkalmazását írja elő az új törvény54, amennyiben a szabályozás mégsem a szerződés létrejöttének közös szabályai között lenne elhelyezve.

3.8. A házaló kereskedelem

Hatályos jogunkban a Ptk. 377. §-a alapján a 44/1998. (III. 11.) Korm. r. szól a házaló kereskedésről, amely jogszabály szintén nem csak adásvételi típusú szerződésekre vonatkozik. Ha azonban megnézzük a rendelet hatályának szűkítését szabályozó 1. § (3) bekezdést, akkor kiderül, hogy ez a norma lényegében a szűkített tárgyú dologátruházó ügyletkötésről, azaz adásvételre szól.

Az R. hivatkozik az üzlethelyiségen kívül kötött szerződések esetén a fogyasztók védelméről szóló 85/577/EEC irányelvvel való összhangjára.

Az R. szerint a házaló kereskedés (adás-vétel) akkor áll fenn, ha az ajánlattevő az eladó, a vevő fogyasztó, és az ügyletkötés nem az eladó üzletében, vásáron, piacon stb. történik, hanem ezeken kívül, különösen a gazdasági és szakmai tevékenysége körén kívül ügyletet kötő vevő – a fogyasztó – lakásán vagy munkahelyén.

A jogszabály további speciális vonásai az adásvétel általános szabályaihoz képest:

– eladói minőség kereskedőkre előírt szakképesítéshez kötött, amit – a képviseleti jog meglétével – önkéntesen igazolni kell;

– az adásvétel tárgya csak közismert rendeltetésű, bontatlan csomagolású termék lehet – a jogszabályi kivételek ezt a kört is szűkítik (pl. jövedéki termék nem lehet tárgya);

– az ajánlattételre csak nappal (8-20 óra) kerülhet sor;

– a hibátlan teljesítésért az eladó – aki az ajánlattevő (házaló) természetes személy – és a neki házaló értékesítési céllal árut bármely jogcímen átadó személy egyetemlegesen felel, a munkáltató pedig a Ptk. 348. § (1) bek. szerint felel;

– fontos fogyasztóvédelmi szabály, hogy a vevő (fogyasztó) akkor is elállhat az ügylettől 8 napon belül, hogyha a termék úgymond hibátlan, ha azt jelentős értékcsökkenés nélkül vissza tudja szolgáltatni. Ez az objektív – tehát indokoláshoz nem kötött – elállás a “bepalizás” ellen védi meg a fogyasztót és a rábeszélő eladó üzleti kockázatává teszi a teljesítést követően is a vevői elállás lehetőségét;

– nem szankciós elállást biztosít az R., hanem érvénytelenséget (semmisséget) ír elő arra az esetre, ha a házaló eladó a beazonosíthatóságára, a jótállás adására és teljes körű -magyar nyelvű – írásbeli tájékoztatásra vonatkozó kötelezettségeinek nem tesz eleget. [A 3. § (2) bek. utolsó fordulata nem értelmezhető, mert azt mondja, hogy “illetve a fogyasztót nem köti az ajánlata”. Mivel az ajánlattevő ezen speciális adásvételnél nem a fogyasztó vevő, hanem az eladó, az ő ajánlatának az elfogadása már szerződést jelent, amely valóban lehet érvénytelen.]

A házaló kereskedelem tehát nem távollevők közötti kereskedelem, de a minta szerinti adásvétel szabályaiból vezethető le az akaratképzés, és ezzel az ügyletkötés rendhagyó módja. A módozat fogyasztóvédelmi indíttatású szabályozásának Ptk.-ba építése indokolt, azzal a korábban is mondott megjegyzéssel, miszerint a szabályozás nem csak az adásvételi módozatoknál helyezhető el, hanem ehelyett a speciális szerződéskötési módozatok körében a szerződések közös szabályainál inkább helye lehet.

Összefoglalva: a III. rész 3. pontja alatt tárgyalt speciálisan adásvételi módozatokról megállapítható, hogy a sajátosságok főként az ügyletkötés körülményeire, és részben jogkövetkezményekre vonatkoznak azzal, hogy nem kifejezetten csak az adásvételi szerződéseket jellemzik (pl. létezhet bérleti opció; a Ptk. ma is előír törvényi előbérleti jogot; elállni más, reverzibilis szerződéstől is lehet; a minta nem csak adásvétel, hanem pl. vállalkozási szerződés tárgyának meghatározására is vonatkozhat; házalni szolgáltatással is lehet; automata útján kötött ügylet is lehet pl. megbízás vagy bérlet, mint pl. pénzváltás vagy parkolás).

Kérdés, mennyire ragaszkodunk bizonyos hagyományos megoldásokhoz, vagy pedig – a tipizálás viszonylagosságát elismerve – az európai tendenciákhoz hasonlóan az absztrahálás, a lehetséges közös szabályozási szint igényét szem előtt tartva – a szerződések közös szabályai körébe emelünk minden olyan intézményt, amely több alaptípust is jellemez.

Feltétlenül az absztrakciós megoldást kell választani azonban pl. a jogszavatosság szabályozása kérdése esetében.

Jogtechnikai szempontból járható út az is, hogyha terjedelmesebb szabályozást igénylő egyes intézményeket továbbra is külön törvényben szabályozunk, amelyre a Ptk. utal, és amely külön norma a kódex-jellegű Ptk.-hoz igazodik. Eltérés kogens normák körében ott lehet, ahol erre a Ptk. felhatalmazást ad. Szerződési jogban csak ott indokolt külön törvényben normákat alkotni, ahol ezt a kogencia igényli. (Erre vonatkozóan példaként említhető az önálló kereskedelmi ügynökről szóló 2000. évi CXVII. tv., amely a megbízási szerződéshez képest speciális, számos kogens vagy klaudikálóan kogens normát tartalmaz pl. a jutalékigény továbbélése, a felmondási idő stb. vonatkozásában, ugyanakkor a Ptk.-ba való beépítése a terjedelmi korlátokra is figyelemmel nem látszik célszerűnek.)

IV. Az adásvétel altípusai

1. A szállítási szerződés

1.1. Előzmények

A szállítási szerződés a kereskedelmi jellegű adásvételek között a magyar jogban a Kereskedelmi Törvényben nyert először kodifikálást (1875. évi XXXVII. tv. 258. §) – mint pl. eladás, vétel szándékával, és a vétel, eladás szándékával. A szocialista tervgazdálkodás kogens gazdaságirányítása kitermelte a kereskedelmi adásvételi szerződésekre a maga speciális jogszabályanyagát (1951., 1955.), amely aztán kezdte levetni a kötöttségeket (1966., 1977.). A politikai rendszerváltozást követően a gazdasági környezet gyökeres átalakulása a szerződési szabadság elvének előtérbe helyezésével a szerződéstípusra előírt korábbi fejezeti kógenciát, és ezzel együtt a második szintű szabályozást száműzte a joganyagból.55 A hatályos szabályokat a Ptk. XXXIV. fejezet 379-385. § tartalmazza.

Mára megállapítható, hogy a diszpozitív szabályozásban kevés olyan elem van, amely a szállítási szerződést az adásvételtől függetlenül, a jövőbeni Ptk.-ban önálló szerződéstípusként jelölné, hiszen

– az alanyok köre nincs megkötve egyik szerződési pozícióban sem;

– a szerződés létrejöttét illetően semmiféle formai megkötés a hatályos jogban nincs;

– a szállítási szerződés közvetett tárgya bármely ingó dolog lehet, ami ipari tömegtermék;

– a szerződésszegéshez immár jogszabály által előírt kogens szerződési biztosíték – mint pl. a korábbi kötelező kötbér – nem fűződik.

1.2. Speciális vonások

Ugyanakkor az adásvétel alaptípusához képest fennálló azon specialitások, amelyek a szállítási szerződések nem önálló típusként, ám az adásvételi szerződés altípusakénti minősítése mellett szólnak, az alábbiak:

a) a szerződés megkötése és a teljesítés közé szükségszerűen időintervallum ékelődik (halasztott adásvételi jelleg);

b) a szerződés közvetett tárgya – amely valamely ingó dolog – a szállítónak a szerződéskötéskor tipikusan még nem áll rendelkezésére (vagy még nem az övé, vagy még csak elemeiben áll rendelkezésére, azt még le kell gyártani), továbbá

c) a hatályos szabályok szerint a megrendelői pozícióban lévő felet megilleti az ún. objektív, azaz indokoláshoz nem kötött elállás joga, mely hatályos jogunkban kogens rendelkezés.

A további különös vonások olyan diszpozitív szabályokban lelhetők fel, amelyektől a felek értelemszerűen eltérhetnek szerződésükben, mint pl.

d) előszállítás tilalma;

e) a teljesítési idő előrejelzése, ennek időtartama;

f) a mennyiség-minőség meghatározása során más normákra (pl. szabványra) utalás.

Végül speciális vonásoknak minősíthetők (és jelenleg megkerülhetetlenek)

g) a fuvarozóval szembeni közös érdekérvényesítés;

h) a megvizsgálási kötelezettség alóli mentesség;

i) a közreműködővel szembeni igényérvényesítés időtartama, mivel nem diszpozitív, hanem kogens normák.

Ezeknek a szabályoknak a hatályos szövegben és a leendő normákban való szerepeltetése továbbra is indokoltnak tűnik a nem szabályozott kérdéseket illetően az adásvételre, mint mögöttes alaptípusra utalással.

1.3.

De lege ferenda megfontolandó a mezőgazdasági termékértékesítési szerződéssel, mint legközelebbi “testvér” altípussal való, jelenleginél nagyobb, főként alaki összhangmegteremtése, valamint a megrendelői objektív elállás intézményének újragondolása.

• Míg a Ptk. a mezőgazdasági termékértékesítési szerződés esetében érvénytelenségi okként írja elő az írásba foglalást -amelyet bármelyik fél szerződésszerű teljesítése orvosol -, addig a szállítási szerződésre formakényszer nincs. Ez utóbbi ugyan rugalmas megoldásnak tűnhet, azonban életidegen, a valóságtól elrugaszkodott egyszerűsítés. A felek tipikusan gazdálkodó szervezetek, akik amúgy is dokumentálni kényszerülnek a forgalmukat. A szerződések közvetett tárgyának pontos, rekonstruálható megjelölése is írásbeliséget igényel. Ezért javasolható megoldás a szál-

lítási szerződések vonatkozásában is a teljesítéssel orvosolható egyszerű írásba foglalási kötelezettség lenne, amely értelemszerűen a lényeges elemekre terjed ki (alanyok, tárgy, határidő, ellenérték).

• Ma már ugyancsak vitatható a szállítási szerződésben a megrendelőt illető objektív elállási jog intézménye (Ptk. 381. §). Az elállás ezen kivételes formája sérti a pacta sunt servanda elvét és a felek egyenjogúságának a követelményét. Más oldalról viszont igaz, hogy a szükséglethordozó alanynak biztosít többletjogokat, amit egyébként az elálló fél által fizetendő teljes kártalanítási jogkövetkezmény kompenzálni képes.

Mégis az a meglátásom, hogy a Ptk. a felek egyenjogúságát sértő többletjogot kizárólag csak pozitív diszkriminációs céllal alkalmazzon, amely mára lehet pl. fogyasztóvédelmi indíttatású, de kínálati piacon megrendelőt védő célzattal – ahol a megrendelő is általában gazdálkodó szervezet – fenntartása nem feltétlenül szükséges.

Más kérdés, hogy ahol a fogyasztóvédelmi célú pozitív diszkrimináció indokolt (pl. házaló kereskedelem, on-line kereskedelem), ott a megrendelői objektív elállás jogszabályi előírása is az. Egyéb esetekben azonban a kogencia mellőzendő. Célszerűnek tűnő szabályozás lehet, hogy csak a felek által akarategységben előírható és megfelelő jogkövetkezményekkel ellátott objektív elállásnak legyen helye. (Ilyen következmény pl. az elállási átalány, vagy bánatpénz.)56

A speciálisan nem szabályozott kérdésekre célszerű az adásvétel, mint mögöttes joganyag megjelölése.57

2. A mezőgazdasági termékértékesítési szerződés

A mezőgazdasági termékértékesítési szerződést a hatályos Ptk.-ban a XXXVI. fejezet (417-422. §) szabályozza, elválasztva az adásvétel és szállítási szerződéstől, mert közéjük ékelődik (értelmetlenül) a vállalkozási szerződés (XXXV. fejezet).

A mezőgazdasági termékértékesítési szerződésre is elmondható mindaz, amit a szállítási szerződés elhelyezésével (az alaptípushoz való kapcsolatával) összefüggésben rögzítettünk. Bár e szerződéstípus valamivel több speciális elemet mutat fel az adásvételhez képest, mint a szállítási szerződés (pl. a szerződés közvetett tárgya speciális termék vagy termény, a teljesítéskor megengedett a mennyiségi – csökkentő – tolerancia58), ebben a szerződésben is domináns az átruházó elem. Sőt, a Ptk. 417. § (3) bekezdésének rendelkezése tisztán közvetítő jellegű, dologátruházó ügyletet takar, amikor kimondja: “gazdálkodó szervezet a nem maga termelte termény, termék és a nem saját nevelésű, illetve hízlalású állat továbbadására is köthet mezőgazdasági termékértékesítési szerződést.” Bár e megfogalmazás szintén nem használja az átruházás kifejezést, a jogi jelleg nem téveszthető el: ez pedig nem más, mint meghatározott dolog tulajdonjogának későbbi időpontban történő átruházása, vagyis végső soron a mezőgazdasági termékértékesítési szerződés egy speciális tárgyú szállítási szerződés.

A fentiek szerint tehát a mezőgazdasági termékértékesítési szerződés – a szállítási szerződés tárgyalása kapcsán kifejtett indokok alapján – az adásvételi szerződés, mint alaptípus egy sajátos altípusaként (mögöttes területként a szállítási szerződést megjelölve) kerülhet a megalkotandó új Polgári Törvénykönyvben tárgyalásra.

A mezőgazdasági termékértékesítési szerződés sajátosságai -amelyek az altípuskénti szabályozásban fenntartandók vagy fenntarthatók:

a) halasztott adásvételi jelleg;

b) a speciális közvetett tárgy (termék vagy termény), amely még a szerződéskor nem áll rendelkezésre;

c) az objektív megrendelői elállás intézménye (ha a szállítási szerződésnél is fennmarad);

d) az előszállítás lehetősége, ám már csak azon terményekre, amelyek termelése nem zárt rendszerű, és ki vannak téve az időjárás viszontagságainak (pl. a csirkenevelés már zárt rendszerűnek tekinthető);

e) a fokozott együttműködés körében a teljesítés megfelelő előrejelzése, különös figyelemmel az előszállítás lehetőségére és az akadályközlésre;

f) a minőségmeghatározás sajátosságai és a mennyiségi hiány tolerálása, de csak akkor, ha az nem felróható a termelőnek (eladónak);

g) a fuvarozóval szembeni közös érdekérvényesítés (e körben esetleg újragondolható a fuvarozó közreműködőnek minősítése);

h) az állami felvásárlási árak, azaz a hatósági ár előírhatóságának lehetősége;

i) a teljesítéssel feloldható írásbeliség, mint érvényességi kellék;

j) a több évre szóló szerződés, melyben legalább az ármeghatározás elveit azonban elő kellene írni (pl. védőár).

• Jogtechnikai szempontból járható út, hogyha a mögöttes joganyagként nem csak az adásvétel, hanem a szállítási szerződés szabályanyagára való hivatkozást is alkalmazzuk, amellyel a kettőzések elkerülhetők.59

• Szükségtelennek tűnik a “maga termelte” jelleg és termelői székhely, mint teljesítési hely akár csak diszpozitív előírása is.

• Fenntartható a vállalkozási típusú mezőgazdasági termékértékesítés szabályozása is, a vállalkozási szerződésre, mint mögöttes alaptípusra utalással.

E szerződéstípus azonban nem csupán dologátruházó jelleget mutat fel: a szerződés tárgyát a 417. § (2) bekezdése értelmében valamely termék (helyesen termény) meghatározott terülten való megtermelése ill. állat nevelése vagy hízlalása is képezheti. A szerződés közvetlen tárgyának ez utóbbi meghatározása e szerződéstípust e tekintetben inkább a vállalkozási szerződéshez közelíti. Erre a Ptk. 422. § (4) bekezdése utal is, amikor kimondja, hogy a mezőgazdasági termékértékesítési szerződésre az adásvétel szabályai mellett – megfelelően – a vállalkozási szerződés rendelkezéseit is alkalmazni kell. A termékértékesítési szerződés e két formája azonban egymástól elválasztható.

3. A közüzemi szerződés

A Ptk. a közüzemi szerződést a XXXIV. fejezetben, a szállítási szerződéssel együtt tárgyalja, utalva a két szerződéstípus nyilvánvalóan felismerhető közös vonásaira (387-388. §).

A 387. § szerint a közüzemi szerződés alapján a szolgáltató köteles meghatározott időponttól a fogyasztó számára folyamatosan és biztonságosan a fogyasztó igénye szerint meghatározott közüzemi szolgáltatást – így különösen gázt, villamos energiát és vizet – nyújtani, a fogyasztó pedig köteles időszakonként díjat fizetni.

Látható, hogy a Polgári Törvénykönyv főszabályként a dologátruházással járó szolgáltatásokat szabályozza a közüzemi szerződés definíciója alatt. Közszolgáltatáson általánosságban egy adott társadalom egésze vagy döntő többsége szempontjából nélkülözhetetlen szükségletet, azaz közszükségletet alapvetően és folyamatosan kielégítő szolgáltatásokat értjük. Így ebbe a körbe tartozónak tekintjük

– a közművek szolgáltatásai (ilyen hagyományos értelemben vett közüzemi szolgáltatások a víz-, villany-, gáz- és távhőszolgáltatás, valamint a csatornázás), továbbá

– a kommunális alapszolgáltatások (pl. köztisztasági, ill. településtisztasági tevékenység, kéményseprés, temetkezés stb.) is. közszolgáltatásnak tekintendők:

– a tömegközlekedést biztosító személyszállítás,

– a postai alapszolgáltatások – levél, csomag, távirat -,

– az egészségügyi, kulturális, szociális alapszolgáltatások, valamint az állampolgári jogon járó alapellátást meghaladó egyes szolgáltatási részei (pl. a gyógyászati segédeszközök előállítása, közfürdő stb.).

• A megalkotandó új Polgári Törvénykönyvben az adásvétel speciális altípusaként szabályozandó közüzemi szerződés jellemzője, hogy a szolgáltató valamely rendhagyó dolog (tipikusan víz, gáz, villanyáram) tulajdonjogának folyamatos átruházására vállal kötelezettséget, a megrendelő (igénybevevő) pedig e dolog ellenértékét köteles időszakonként megfizetni. Ebben áll az átruházó (dologszolgáltató) elem.

• A közszolgáltatási szerződésre nem jellemző a szállítási szerződések “halasztott adásvételi” jellege, ennyiben tehát a közüzemi szerződés nem tekinthető speciális szállítási ügyletnek, viszont speciális adásvételnek igen.

• A szállítási szerződéshez képest lényeges eltérés az is, hogy az “ellátási oldalon” lévő kötelezettet mindig jogszabályon alapuló szerződéskötési, majd folyamatos rendelkezésreállási kötelezettség terheli, amely a közszolgáltatási szerződések kivételt nem tűrő fogalmi eleme. (Ebből egyenesen következik a közszolgáltatói rendes felmondás kizártsága is a szerződés megszűnése körében.)

• A közüzemi szerződés elnevezés a hatályos Ptk.-ban a szolgáltatást nyújtó alanyok speciális jellegére utal, szemben más szerződési típusok (alaptípusok és altípusok) funkcionális elnevezésével. Ezért a korábbi – közszolgáltatási szerződés elnevezés következetesebb lenne, és visszavétele javasolható.

Tehát a közszolgáltatási szerződés főbb specifikumai, melyek fenntartása indokolt

a) a közérdeket is szolgáló ellátási jelleg, ebből fakadóan

b) a szolgáltató szerződéskötési kötelezettsége, amennyiben a szolgáltatás nyújtásának műszaki feltételei adottak, vagy a fogyasztó(k) költségére biztosíthatók (közműfejlesztés);

c) a dologszolgáltató jelleg mellett a folyamatos rendelkezésreállási kötelezettség a szolgáltató közüzem részéről;

d) a szerződéskötés ráutaló magatartással való lehetséges létrejöttére hivatkozás (ún. igénybevétel), amely fakad az előző pontban jelölt szerződéskötési és rendelkezésreállási kötelezettségből;

e) a külön jogszabályokban lehetséges permisszív jogalkotásra, valamint a hatósági árak meghatározásának lehetőségére utalás;

f) a közüzem részéről a felmondás lehetőségének kizárólag szankciós jellege (összhangban a szerződéskötési kötelezettséggel).

A közszolgáltatási szerződés, mint altípus szabályanyagában ugyancsak célszerű az adásvételre mint mögöttes joganyagra utalás, miként ez a követendő út a vállalkozási típusú közszolgáltatások – mint a szemétszállítás, kéményseprés, temetkezés – esetében a vállalkozási szerződésre, mint alaptípusra való hivatkozással.

A számos speciális (szervezeti és technikai) normaelem miatt célszerű megoldás az egyes közszolgáltatások részletes szabályainak külön törvényekben való elhelyezése, a Ptk. mint kódex-adta mozgástéren belül, arra való hivatkozással.

V. Egyéb dolog-, illetve jogátruházó szerződések

1. Az ajándékozás

Az ajándékozással a hatályos Ptk. az egyes szerződések végén, mint ingyenes szerződéssel foglalkozik. (XLVII. Fejezet 579-582. §)

Abban az esetben, ha az új Polgári Törvénykönyvben az egyes szerződések csokorba szedése az általunk javasolt rendező elv alapján történik, a “dare” szerződések tárgyalása kapcsán kell ismertetni az ajándékozás szabályait is. Az “adási elemet” tartotta az ajándékozási szerződés domináns jellemzőjének Szladits, de a tulajdonátruházó szerződések közé sorolta az ajándékozást Eörsi is.

Meglátásunk szerint is e szerződéstípus esetében elsősorban az ajándékozó vagyonának rovására (terhére) más – a megajándékozott – javára ellenérték (ellenszolgáltatás) nélkül történő tulajdonátruházás tényére kellene összpontosítani. Ez annak ellenére így van, hogy ajándékozás – értsd: más személy vagyonának ingyenes gyarapítása – természetesen más úton is történhet.

Vitán felül ajándékozási elemet tartalmaz ugyanis

– a valamely követelésről ellenérték nélkül történő lemondás;

– más érdekében való kötelezettségvállalás (pl. szívességi váltó kiállítása, vagy szívességi elfogadás, ingyenes tartozásátvállalás vagy elvállalás);

– szívességi használat biztosítása;

– vagy pl. a más helyett harmadik személykénti teljesítés, vagy pl. kezeskénti teljesítés a megtérítési igény érvényesítése nélkül,

azzal, hogy ezekből az ingyenes szerződésekből, ill. egyoldalú jognyilatkozatokból a tulajdonátruházó elem a szó szoros értelmében hiányzik, ugyanakkor a szándékolt gazdagítás, mint eredmény beáll.

Az ajándékozás, mint végleges, ám ellenérték nélkül történő tulajdonátruházás hatályos jogunkban mögöttes szabályként alkalmazásra kell hogy kerüljön minden olyan jogviszonyban, ahol az egyik felet a másik vagyonának ellenszolgáltatás nélküli gyarapításának szándéka vezeti (ajándékozás jogcíme – causa donandi).

Bár nem képezi jelen tanulmány tárgyát, megfontolásra ajánlott a halál esetére szóló ajándékozás intézménye elhelyezésének (Ptk. 659. § ) felülvizsgálata. Ez a szerződés ugyanis végső soron nem egyéb egy sajátos feltételhez – vagyis hogy a megajándékozott az ajándékozót túlélje – kötött ajándékozási szerződésnél, amelyet legfeljebb említeni lehet az öröklési jog végintézkedési elemeinél, így az az ajándékozási szerződés körében helyezendő el.

Az ajándékozás hatályos részletszabályai fenntarthatók azzal a korrekcióval, hogy a “tőle elvárhatóság” terminológia valójában itt is “adott helyzetben általában elvárhatóságot” jelent, így eszerint kell a szövegezést megváltoztatni.

2. A kölcsönszerződés

A kölcsönszerződés szabályait a Ptk. jelenleg a XLIV. fejezetben, “A bank- és hitelviszonyok” cím alatt tartalmazza. A XLIV. fejezet valójában különböző típusba sorolható szerződéseket tartalmaz. A domináns kötelezetti magatartás alapján ugyanis

– a bankhitelszerződés alapvetően egy helytállási kötelezettséget teremtő szerződés, mely tehát praestare típusú;

– ezt követi (a hitelszerződéssel azonos alcím alatt) a kölcsönszerződés, mely kétséget kizáróan dare, azaz dologszolgáltató jellegű;

– külön alcím alatt helyezkedik el a bankszámla- és betétszerződés, holott az első tevékenységkifejtő, míg a második ismét dologszolgáltató jellegű;

– további alcím alatt a folyószámla szerződés szabályait találjuk, mely a kötelezetti magatartás domináns elemén alapuló tipizálási rendszer szerint egyik kategóriába sem sorolható be, hiszen ehelyütt voltaképpen a felek nem részletezett különböző kölcsönös szolgáltatásainak elszámolása, speciális együttműködési kötelezettségének beszámítással való rendezése történik meg,

– végül a különös szabályozással is bíró takarékbetét szerződés (ismét csak dare) található e fejezeten belül.

Meglátásunk szerint az egységes elven alapuló szerkesztési mód a kölcsönszerződésnek a dolog- illetve jogátruházó szerződések körében való elhelyezését indokolja. A kölcsön ugyanis -amint arról korábban már több ízben említést tettünk – végeredményben valamely elhasználható dolog (tipikusan pénz) tulajdonjogának átruházása azzal, hogy a kölcsönvevő lejáratkor ugyanabból ugyanannyit köteles visszaadni (ingyenes alakzat), ha pedig a kölcsön visszterhes, úgy a használat időtartamára kamatot köteles fizetni.

Ehhez képest a dologátruházó fejezeten belül a kölcsön időleges – mert a visszavétel szándékával történő – tulajdonátruházó jellegének tárgyalását követően speciális alakzatként kerülhetne szabályozásra a Ptk.-ban mint mögöttes jogterület a bankkölcsön, illetőleg a bankbetét- szerződések anyaga.

Összefoglaló gondolatok

I. A megalkotandó új Polgári Törvénykönyvben az egyes szerződések rendszerbe foglalásakor következetesen végigvihetőnek tűnik a szerződéseknek egyazon elv, a domináns kötelezetti magatartás szerinti alaptípusokba (dare, non facere, facere és praestare) sorolása. Az általunk javasolt szerződési rendszer az absztrahálás, a lehetséges általános (közös) valamint a különös, speciális szabályok logikus felépítését, harmóniáját igyekszik megteremteni, nem tévesztve szem elől, hogy az egyes szerződéseknek alaptípusok szerinti csokorba szedése elsősorban orientáló jellegű s a helyes minősítésben lehet a jogalkalmazók segítségére.

II. Az új Ptk-ban megfontolandó az átruházás fogalmának a jelenleginél pontosabb, árnyaltabb kidolgozása. Nem kerülhető meg az átruházó ügyletek jogcímének (causa) definiálása sem.

Indokolt az átruházás tárgykörének megfelelő szélesítése is. Így helyet kell kapniuk ezen – az átruházást célzó jogügyletek közvetett tárgyát is meghatározó – definíció alatt a követeléseknek (azzal, hogy a kötelmi rendelkező ügyletként megjelenő engedményezés – sajátos jogi jellege folytán – a kötelmi általános részben is említést kell, hogy nyerjen), ill. megfontolandó a vagyon átruházhatóságának megfelelő kondíciók (pl. alanyi kör rögzítése) melletti megengedése is.

A polgári jogi kodifkáció fontos feladata lesz megítélésünk szerint az anyagi értékpapírjog jelenleg “nyitvahagyott” kérdéseinek rendezése. Ha a dolog fogalmát kibővítjük az értékpapírokkal, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a dologi és kötelmi jog Ptk.-beli szabályai – így az átruházásra vonatkozó normák – különösebb törés és probléma nélkül csak a bemutatóra szóló értékpapírok esetében alkalmazhatók (itt sem mindig), a forgatható értékpapírokra azonban többnyire nem.

III. A dolog- illetve jogátruházó szerződések alaptípusaként az adásvétel nyerhet szabályozást: az alaptípus szabályainak megalkotásakor a Ptk. jelenlegi normái – némi korrekcióval (így pl. a jogszavatosság szabályainak a szerződések közös szabályai körébe való áthelyezésével) – megfelelő alapul szolgálhatnak. Ugyanakkor az adásvétel speciális módozatai körében indokolt az elővásárlási, vételi jog illetve a visszavásárlási jog anyagának módosítása, részben a logikus tárgyalási sorrend, részben pedig e jogintézmények (pl. clausula rebusra okot adó) megítélése miatt. A speciális adásvételi módozatok – miként a próbára és megtekintésre vétel, a minta szerinti vétel és a belőle kinőtt csomagküldő és házaló kereskedelem stb. – főként az ügyletkötés körülményeire vonatkozóan, a vevői akarat befolyásolását illetően hordoznak különleges tulajdonságokat, ezért elsősorban ebből a szempontból elemeztük ezeket, és javasoljuk a szerződések közös szabályanyagában való esetleges elhelyezésüket.

IV. Adásvételi (dolog-, ill. jogátruházó) altípusként kell szabályozni azokat a jogviszonyokat, amelyek az adásvételhez hasonlóan dominánsan tulajdonátruházó jellegűek, ám valamilyen – többnyire a szolgáltatás tárgyában fellelhető – speciális jellemzőjük folytán az alaptípushoz képest különleges megítélést igényelnek. Ilyenek a halasztott adásvétel jellegű szállítási szerződés, valamint a szerződés közvetett tárgyát illetően is különleges mezőgazdasági termékértékesítési szerződés, végül egyfajta megközelítésben a közüzemi szerződések dare válfajai is. A szállítási szerződés tárgyalása során fejtettük ki a megrendelői objektív elállás, mint sajátos kötelemszüntető alakító jog jövőbeni fenntartásával kapcsolatos kétségeinket.

V. Az egyéb dologátruházó szerződések közül a – jelen tanulmány tárgyát már nem képező – ajándékozás ill. kölcsönszerződés a rendszerbeli elhelyezésének módosítására tett javaslat érdemelhet figyelmet.

JEGYZETEK

1 UNIDROIT Nemzetközi Kereskedelmi Szerződések Alapelvei, International Institute for the Unification of Private Law, Rome 1994., ill. magyarul KJK Kiadó, Bp. 1996.; Európai Szerződési Jog Alapelvei (PECL) Szerk.: Ole Lando és Hugh Beale (Dordrecht, Kluwer Kiadó 1996-2000.), lásd Dr. Szeibert Orsolya fordításában, Európa Jog, HVG-ORAC Kiadó, 2002. január; Bécsi konvenció: kihirdetve jogforrásként az 1987. évi 20. tvr.-tel.

2 Az objektív megrendelői elállás intézménye egyébként felbukkan még a facere típusú vállalkozási és fuvarozási szerződés normái között is.

3 Vékás Lajos: A szerződési rendszer fejlődési csomópontjai, Akadémiai Kiadó, Bp. 1977.

4 Állam-és Jogtudományi Enciklopédia, Akadémiai Kiadó, Bp. 1980., Harmathy Attila: Szerződéstípusok 1589-1602. p.

5 H. Dernburg: Pandekten II. (1888., Berlin)

6 Vö. Ptk. 205. § (2) bek.

7 Olyannyira nem új ez a megoldás, hogy ez az ősi – de logikai sémája miatt a mai viszonyokban is tökéletesen adaptálható – felosztás már az i. sz. 3. század elején is ismert volt Ulpianusnak köszönhetően.

8 A lengyel Ptk. (Kodeks Ciwilny 1964.) következetes szerkezeti felépítését elemzi Luszcz Viktorhozzászólása az 1999. évi Ptk. kodifikációs konferencián, Miskolcon, a Polgári Jogot Oktatók V. Országos Találkozóján (A konferencia tanulmánykötete megjelent a Novotni Alapítvány kiadásában, 1999. novemberében). Ugyanitt ismertette V. I. Fazekas (Ungvári Állami Egyetem) az ukrán Ptk.-tervezet (1996) szerkezeti felépítését, és elveit.

9 A kodifikáció dilemmája, hogy az altípusoknak kivétel nélküli szerepeltetése kívánatos-e a kódexben, ha egyébként kogens speciális forrásokat tartalmaz. Álláspontunk szerint az ilyen szabályozás külön törvényben megoldható, amelynek tartalmában igazodnia kell a Ptk., mint kódex által nyújtott mozgástérhez, attól éppen a kódex-jelleg miatt nem térhet el (jó példa erre a 2000. évi CXVII. tv. az önálló kereskedelmi ügynökökről).

10 Szladits szerk. Magyar Magánjog (Grill Kiadó, 1941. Budapest) III. kötet; Szladits: A kötelmi jog általános része.

11 Szladits szerk. Magyar Magánjog (Grill Kiadó, 1941. Budapest) IV. kötet A kötelmi jog különös része 27. o., Nizsalovszky Kötelmi jog I. rész (1948/49 év előadásai MEFESZ, .Budapest) 222. o.

12 Pl. a kötelezett lejárt tartozása kiegyenlítéseként – fizetésül – hitelezőjére ruház át egy őt megillető követelést.

13 Pl. Villányi a Szladits szerk. Magyar Magánjogban (III. kötet 134. o. és 145. o.). Érdekes, hogy a biztosítéki engedményezést a fiduciárius átruházás egyéb eseteivel ellentétben a bírói gyakorlat inkább elfogadni látszik.

14 Így pl. különösen élesen jelentkezik ez a probléma a biztosítéki tulajdonátruházás esetében, ahol a jogi cél – a kauza – félreértése és a fiduciárius ügylet adásvételként való “értelmezése” látszólag feloldhatatlan ellentmondáshoz vezet.

15 Korábbi magánjogunkban ezen elmélet híve volt pl. Meszlény, erősen támadta ellenben Grosschmid és Szászy-Schwarz.

16 Lenkovics: A dologi jog vázlata (Eötvös Kiadó, Budapest 1998.) 53. o.

17 A részvényről ehelyütt nem kívánunk szót ejteni, hiszen a részvény a tagsági és ezzel összefüggő vagyoni jogosultságokat megtestesítő értékpapírként külön megítélés alá esik, míg az üzletrészről tilos értékpapírt kiállítani.

18 Vö. Gt. 133. § (1) bek.

19 Pl. Gt. 134. § (1) bek., 137. § (1)-(2) bek., 138. § (1) bek., a dolgozói üzletrészre nézve 146. § (1) bek. stb.

20 Természetesen nem minden társasági részesedés kívánja meg a dologkén-ti elismerést. Így pl. a jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaságokban a tag vagyoni betétjének forgalomképességét hatályos társasági törvényünk nem ismeri el, amely szabály meglátásunk szerint fenntartható, módosítást nem igényel.

21 Az más kérdés, hogy a törvény e jogok öröklését nem tiltja, ahogyan az e jogokról halál esetére szóló rendelkezést sem.

22 Vö. Szladits: A magyar magánjog vázlata. Második rész 187. o., ill. Szladits szerk. Magyar Magánjog IV. kötet 233. o. (Antalffy)

23 Az 1875. évi XXXVII. tv., (Kt.) 12. §, valamint az 1908. évi LVII. tc.

24 Pl. a praxisjog nem örökölhető, de az elhalt jogosult után maradó özvegy a jog folytatását átruházhatja anélkül, hogy ő tulajdonos lett volna. [2. § (4)-(6) bekezdések].

25 Vö. 2000. évi II. tv.

26 Pl. Szladits: A magyar magánjog vázlata. Második rész 122. o., Kolosváry: A magyar magánjog tankönyve (Politzer, Budapest 1907.) II. kötet 80. o., Nizsalovszky im. 346. o., Villányi im. 131. o. stb.

27 A jugoszláv Kötelmi törvény (1978) ismeri és szabályozza a szerződés átruházásának jogintézményét, vö. Szalma: A vagyoni jog alapjai (Fórum, Újvidék 1985.) 291. o., miként az új holland Ptk. is.

28 Eörsi ellenben feltehetően a szűkített dologfogalom okából határozottan úgy foglalt állást, hogy a követelések legfeljebb engedményezhetők, adásvétel tárgyát nem képezhetik. Eörsi-Kmenes-Sárándi-Vildghy: Kötelmi jog Különös Rész (Tankönyvkiadó, Budapest 1983.) 14. o.

29 Legf. Bír. 1981/412. BH.

30 Megjegyezzük, hogy az engedmény fent említett – jelenleg a Ptk. 328-331. §§ által magában foglalt – szabályai valószínűleg egyébként is idegenül hatnának mind az átruházás, mind pedig az adásvétel stb. szabályai között.

31 A probléma összetett voltát jól jelzi az a tény, hogy a forgatható értékpapírok – pl. váltó, névre szóló részvény – tulajdonjogának átruházása egyrészt felmutatja az átruházás általános (mondhatni közös) jellemzőit, p. o. az átruházáshoz érvényes jogcímre van szükség, elengedhetetlen a papír átadása stb., ám az értékpapír tulajdonában bekövetkező változást mégis a papírra vezetett speciális átruházó nyilatkozat, a forgatmány teremti meg (mely az átruházó ügyletre, mint kauzájára természetesen támaszkodik).

32 A bírói gyakorlatban ugyanis előfordul a forgatmány “túlértékelése”, értve ezalatt, hogy a forgatás célját, indító okát adó szerződést – mondhatni a forgatás alapügyletét – figyelmen kívül hagyják.

33 A rekta papírok tehát – enyhe pontatlansággal – valahol a dologiasított jog és az egyszerű polgári jogi követelés között helyezkednek el.

34 Természetesen a pénzmosás elleni állami erőfeszítések az értékpapírok jogszabályi hátterével kapcsolatosan is éreztették hatásukat, hiszen a tőkepiacról szóló törvény szerint, sorozatban csak névre szóló értékpapírt lehet a jövőben kibocsátani (2001. évi CXX. tv. 6. §.)

35 Kolosváry: A magyar magánjog tankönyve II. kötet 299. o. (Grill Kiadó, Bp. 1911.)

36 Kt. 337. §

37 Az eladó csak akkor és annyiban kockáztat, ha az adott évben a termés átlagon felüli: ilyenkor előfordulhat, hogy áron alul adott el.

38 Ugyanígy Kolosváry: A magyar magánjog tankönyve II. 301. o. Némiképpen eltérő álláspontot képviselt Antalfy, aki szerint a sorsjegy vásárlása egyszerű dologvétel, azzal a különbséggel, hogy erre az ügyletre – természeténél fogva – a szavatosság rendes szabályai nem nyernek alkalmazást. Vö. Szladits szerk. Magyar Magánjog IV. kötet 211. o.

39 Vö.: Kisfaludi: Az adásvételi szerződés. KJK, Bp. 1997. 242. old.

40 Szerződési alaptípusok szerk. és a vonatkozó részt írta: Bíró György,
Novotni Kiadó, Miskolc 1998. 36-37. old.

41 Részletesen lásd: Szerződési alaptípusok szerk. és a vonatkozó részt írta Bíró György42-44. old. (Miskolc, 1998., Novotni Kiadó)

42 Kisfaludi im. 237-238. old.

43 Ugyanakkor vö. a Code Civil 1588. és 1959. cikkét, amely az “adásvétel ígéretét adásvételnek tekinti”.

44 Álláspontunkat osztja a vonatkozó irodalom is ( Kisfaludi: im. 155-156. old.)

45 Ukrán Ptk.-tervezet (1996) 5. könyv. III. rész I. alrész 53. fejezet 1. cím 705. §

46 Ukrán Ptk. tervezet 702. § 6. pont, 704. §. A korábban már többször hivatkozott ukrán Ptk tervezet szövege a hatályos szabályozásunkhoz hasonlóan nem kapcsolja össze a tulajdonjogfenntartást, mint automatizmust a “hitelbe vásárlással”, azaz a részletvétellel. Azonban előírja az eladó törvényi zálogjogát valamint szerződési lehetőségként a tulajdonjogfenntartás mellett vagylagosan az áru teljes értékére vonatkozóan a vevő biztosítási szerződéskötési kötelezettségét

47 Érdekességként említjük meg, hogy Szászy pl. a biztosítéki tulajdon (bizalmi ügylet) egyetlen meghonosodott intézményeként (a biztosítéki engedményezésen túl) az eladott áru vételárát biztosító tulajdonjogfenntartást – pactum reservati dominii – ismerteti. Szászy István: A magyar magánjog általános része (Egyetemi Nyomda Budapest, 1948.) II. kötet 300. o.

48 A távolban kötött szerződések tekintetében a fogyasztók védelméről szóló 97/7/EK irányelv.

49 Vö. Ukrán Ptk.-tervezet 710. szakasz 1-2-3. pontja.

50 Az elektronikus aláírásról a 2001. évi XXXV. tv. rendelkezik.

51 A brüsszeli International Data Corporation piackutató cég szerint az internetes, a számítógépes világhálón zajló kereskedelem 1998-ban 50 milliárd USD volt, ami 2003-ra 1,3 ezer milliárd dollárra nőhet, ezen belül ez idő alatt az EU (1998-as) 5,6 milliárd USD forgalma meghetvenszereződhet (HVG 1999. okt. 9. 98-100. old.)

52 Az elektronikus kereskedelmi szolgáltatásokról (e-kereskedelmi törvény) az irányelv alapján született 2001. évi CVIII. tv. szól.

53 Vö.: BH 1994/207.

54 Vö. Ukrán Ptk.-tervezet 711. szakasz 1-4. pont

55 Vö. 1993. évi XCII. tv.

56 Vö. részletesebben: Bíró György: A megrendelői elállás, mint alakító jog (Miskolc, 1985. Publicationes Universitatis Miskolciensis Sectio juridica et politica Tomus 1. 1985. 111-138. o. NME)

57 Ezt a megoldást alkalmazza az Ukrán Ptk.-tervezet is (721-735. §). Megjegyzendő, hogy az UPtk.-tervezet sem ismeri a megrendelői objektív elállás jogszabály által adott lehetőségét.

58 Ptk. 421. § (2) bek. “A termelő jogosult a szerződésben kikötött mennyiségnél tíz százalékkal kevesebbet teljesíteni.”

59 Ezt a megoldást alkalmazza pl. az Ukrán Ptk.-tervezet is (736. § 2. pont).