A cikk letölthető PDF formátumban is.

I. Status Quo

1. Az általános kárfelelősségi tényállás

Nagy célt tűztek maguk elé a Ptk. kodifikátorai egykor: egy egységes kárfelelősségi rendszer megalkotását, amelynek középpontjában egy új fenomén, a felróhatóság áll. A terv csak részben sikerült. Mert bár kétségtelen, hogy a törvénykönyv kárfelelősségi szabályai a 339. §-ban definiált és a 4. §-al a polgári jogi magatartás egyetemes mércéjévé tett általános kárfelelősségi tényállás (a továbbiakban: általános tényállás) köré szerveződnek, a speciális kárfelelősségi tényállások hatalmas száma (több mint száz) joggal veti fel a kérdést: valóban általános-e az általános tényállás. Továbbá kétségtelen ugyan, hogy a 339. § (1) bek. 40 év alatt olyasfajta szerepre tett szert a jogalkalmazói gondolkodásban, mint tánciskolában a kályha, ám a jogi okfejtések (ítéleti indokolások) legtöbbjében tetten érhető, hogy a 339. § (1) bek.-re való hivatkozás sokkal inkább hasonlít egy házi áldásra vagy mágikus ráolvasásra, semmint egy jogi logikai gondolatsor valóságos gondolati kiindulópontjára.

Annak megértéséhez, hogy miért van ez így, hogyan lesz az általános tényállásból speciális, és főleg mire figyelmezteti mindez a jelen kodifikátorait, célszerű áttekintenünk az általános tényállás elemeit, ahogy ezeket a joggyakorlat kiérlelte.

Az általános tényállás egy szillogizmusként írható le, amelyben a feltételek a kárra vezető magatartás, a jogellenesség, a magatartás és a kár közötti okozati összefüggés, a felróhatóság és a kár, a következmény pedig a teljes kártérítés kötelezettsége. Összefoglalhatjuk ezt más szóval úgy is, hogy az általános tényállás a kár fizikai okozójának személyére koncentráló, a magatartás valamiféle morális megítélésén alapuló, teljes kárreparációt célul tűző felelősségi forma.

Vegyük sorra a szillogizmus elemeit.

Ami a kárra vezető magatartást tanúsító személyét illeti az általános tényállásban ő az, akire a törvény a kárfelelősséget rója; és ezzel a konkrét kárfelelősségi tényállások jelentős, sőt valószínűleg túlnyomó részét az általános tényállás köréből rögtön ki is rekeszti. A kirekesztett konkrét tényállások közé tartoznak a szervezeti felelősség esetei, sok esetben a fokozott veszéllyel járó tevékenységen alapuló felelősség esetei (amikor az üzembentartó és a kár fizikai okozója nem azonos) a megbízott, a munkavállaló, a gyermek által okozott károk.

A károkozó magatartás jogellenességének mint explicit törvényi tényállási elemnek csak akkor van értelme, ha a károkozást nem tekintjük eo ipso jogellenesnek.

(A Ptk. nem tekinti annak, különben nem úgy fogalmazna, hogy “aki másnak jogellenesen kárt okoz…”) Ez a megfogalmazás annyit jelent, hogy mindig kell tudni találni olyan tételes szabályt, amelyet a károkozó magatartás sért. A bírói gyakorlatban sok bizonytalanságot okoz az a kérdés, vajon a Ptk. bevezető rendelkezéseiben megfogalmazott alapelvek ilyen magatartási szabálynak tekintendők-e vagy sem.

Az okozati összefüggést illetően triviális a megállapítás, hogy a jognak elvben egy horizontálisan (időben egymás melletti) és vertikálisan (időben egymást követő) végtelenül hosszú oksorból kell kiválasztani az őt érdeklő okokat. A törvény azon kívül, hogy az általános tényállásban releváns okként a felróható magatartást ismeri el, a végtelen lánc szemei közötti válogatást teljes egészében a bíróra bízza, aki ezt a feladatot saját legjobb belátása szerint, esetlegesen tételes jogon kívüli humánus szempontok (méltányosság, igazságérzet) vagy gyakorlati szempontok (bizonyítási lehetőségek) alapján végzi el.

Viszonylag gyakran operál a bíróság az előreláthatósággal mint az okozati lánc elszegésének eszközével, abból a méltányos megfontolásból, hogy nem lehet a károkozó terhére róni beláthatatlan kárkövetkezményeket.

Ennek az érvelésnek vannak gyenge pontjai. Az első az, hogy nincs normatív alapja, tehát felvethető vele kapcsolatban a kérdés, a bíró meddig mehet el a jog alakításában alkotmányos korlátainak áttörése nélkül. (Zárójelben: a felróhatóságnak nem eleme a lehetséges károk előrelátása, tehát ezen az úton nem lehet az előreláthatósági kritériumnak normatív alapot teremteni.) További gyenge pontja az érvelésnek a fogalom tartalma: a deliktuális felelősségi helyzetekben – de gyakran a szerződésszegéses esetekben is – ugyanis többnyire fel sem merül az előreláthatóság kérdése, mert a károk rendszerint véletlenül következnek be, mindenféle előzetes mérlegelés, a lehetséges következmények számbavétele nélkül. Tehát legfeljebb arról lehet szó, hogy nem tekintjük előrelátható kárkövetkezménynek azt, ami a dolgok szokásos menetében általában kárkövetkezményként nem jelenik meg. Ebben az esetben viszont kizárjuk a kárfelelősség köréből az olyan klasszikus – jelenleg a kárfelelősség körébe beleértett – eseteket is, mint pl. a közúti balesetet szenvedett károsult esetét, aki a kórházban fertőzést kap, amibe belehal.

Kétségkívül racionális és a kártérítés általános céljával és elvével is összhangban álló megközelítés az, amely abból indul ki, hogy az okozati láncon a közvetlen káreseménytől a távolabbi kárkövetkezmények felé haladva egyre halványul a kárfelelősség megállapításához fűződő társadalmi érdek, mígnem egy ponton átveszi a helyét a casus nocet domino elve, egyszerűen abból kiindulva, hogy az élet veszélyes dolog, és valamilyen szintig e veszélyt mindenkinek vállalnia kell.

Hogy hol ez a pont, azt valószínűleg semmiféle kodifikáció nem fogja tudni meghatározni.

Az általános tényállásban a károkozó magatartásnak felróhatónak kell lennie. Felróható a magatartása annak, aki nem úgy jár el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.

A Ptk. eme Európában egyedülálló újításával kapcsolatban az évek során az elmélet számos fenntartást fogalmazott meg, a gyakorlat pedig azzal, hogy lényegében nem enged kimentést (amint erre a javaslat is utal), ítéletet mondott felette.

Mi az elméleti kifogások gyökere?

Egyrészt az, hogy a törvény nem teszi világossá, kiknek az “általában követett” magatartását kell vizsgálni a konkrét károkozó magatartás megméréséhez. Továbbá, hogy azt kell-e tekinteni, ahogy az adotthoz hasonló helyzetben a harmincéves, kétgyerekes, nagyvárosban lakó elektromérnökök általában viselkedni szoktak, vagy ahogy a bíró elképzelése szerint viselkedniük kellene. Egyik válasz sem megnyugtató, mert a viselkedési szokásokra nézve általában semmiféle megbízható következtetési alap (pl. szociológiai felmérés) nincs, az pedig, hogy hogyan kellene viselkedni, óhatatlanul belevisz a jó- vagy rosszhiszeműség, a lehetőségek és képességek mérlegelésének csapdájába. Nem véletlen tehát a törvényrontó bírósági gyakorlat; a bíró az általános elvárhatóság tetszetős elméleti konstrukciójával valójában nem tud mit kezdeni.

A kár fogalma tekintetében a klasszikus elméletet magáévá tevő bírói gyakorlatban tulajdonképpen két akut probléma okoz nehézséget: az elmaradt haszon és a nem vagyoni kár problémája.

Az elmaradt haszonnal összefüggő nehézség elméleti gyökerű. Míg ugyanis egyfelől a polgári jog sziklaszilárd elve az, hogy kár az, amit a károsult bizonyít, másfelől az elmaradt haszon tekintetében legjobb esetben is legfeljebb valamiféle valószínűsítésről lehet szó, ami ugyancsak próbára teszi a bírói józanságot, mértékletességet, méltányosságot (arról nem beszélve, hogy semmiféle verifikációs lehetőség nincs atekintetben, vajon a döntés valóban józan, mértékletes és méltányos volt-e).

Lelkiismeretfurdalásunkat enyhítheti, ha azt az erkölcsileg feltétlenül védhető álláspontot képviseljük, hogy az ilyesfajta bizonytalanság legyen a károkozó kockázata, éppen mert ő a károkozó.

Az európai jogban kialakult szemlélet – a lucrum cessans a károkozó által elvben számbavehető lehetséges kárkövetkezményekre terjedjen ki – racionális, átvétele indokolt, de csak abban a formában, hogy az nem érinti a kárfelelősség alapját, csupán a kár fogalmi szűkítése által annak mértékét.

Nagyobb kihívást jelent megítélésem szerint a kodifkátorok számára a nem vagyoni kár problémaköre. Mert ugyan hosszas vajúdás során eljutott a bírói gyakorlat ahhoz a konszenzushoz, hogy a nem vagyoni kár a nem vagyoni veszteségben manifesztálódó személyes sérelmeket jelenti, de magától az Alkotmánybíróságtól is csupán annyi vigasztalás tellett ki a bírók irányában, hogy a polgári jogi kárfelelősség keretében minden vitán felülálló, valóságos nem vagyoni jellegű sérelmek csak egy erre alapvetően alkalmatlan eszközzel, a kártérítés eszközével kezelhetők.

Aligha meglepő ezután, hogy a bírói gyakorlat úgy a fogalom tartalma, de különösen a kárfelelősségi következmények tekintetében jókora tanácstalanságról tanúskodik (ez egyébként nem magyar sajátosság).

Az általános tényállásban a kárreparálási kötelezettség teljes; az okozott kár egészére kiterjed. Ebben megítélésem szerint mindennek előtt az jut kifejezésre, hogy a törvény a kárfelelősség alapvető céljának a károkozás hátrányos következményeinek kiküszöbölését tekinti. Ehhez képest minden más szempont (pl. prevenció) másodlagos és inkább elméleti.

2. A speciális kárfelelősségi tényállások

A speciális kárfelelősségi tényállások (továbbiakban: speciális tényállások) az általános tényállás mutációi, amelyek úgy jönnek létre, hogy a törvényalkotó az általános tényállás bizonyos elemeit elhagyja, vagy tartalmukat megváltoztatja. Ebből meglehetősen tarka kép kerekedik ki (vö. egységes kárfelelősségi rendszer), amely nagy vonalakban a következőképpen írható le.

Egyes speciális tényállásokban a törvény nem kívánja meg a jogellenességet. Elállási joggal ruházza fel például a vállalkozási szerződés megrendelőjét [395. § (1) bek.] vagy a fuvarozás megkezdése előtt a fuvarozási szerződés feladóját [496. § (1) bek.], de az elállási jog gyakorlásához – azaz a jogszerű magatartáshoz -mindkét esetben kárfelelősséget fűz.

Jó néhány speciális tényállás azáltal válik speciálissá, hogy a kár fizikai okozójának személye elválik a kárért felelőssé tett személyétől, aminek az okozatosság tekintetében az a következménye, hogy a kár és a kárért felelős személy magatartása között okozati összefüggés vagy egyáltalában nincs, vagy nagyon áttételes.

Egy egészen másfajta okozatossági mutációt reprezentálnak azok a törvényi tényállások, amelyekben a felelős minden olyan kárért felel, amely az inkriminált magatartás nélkül nem következett volna be. Ilyen típusú a rosszhiszemű birtokos kárfelelőssége [195. § (3) bek.], a dolgot tilalom ellenére használó felelős őrző kárfelelőssége [196. § (2) bek.], a vállalkozó felelőssége a jogosulatlanul igénybe vett alvállalkozóért [391. § (3) bek.] stb. A törvényalkotói szándék itt a felelősség súlyosabbá tétele az okozatosság beszámítási határainak tágításával.

A felróhatósággal összefüggő mutációk sora az olyan tényállásoktól, amelyeknek a felróhatóság egyáltalán nem eleme, az olyanokig terjed, amelyek a felróhatóság valamilyen minősített formájával (pl. szándékosság, súlyos gondatlanság) operálnak.

Nem kárfelelősségi elem a felróhatóság mindenekelőtt a fokozott veszéllyel járó tevékenységgel összefüggő üzembentartói felelősség [345. § (1) bek.] esetkörében, amelybe rendkívül nagyszámú konkrét káreset tartozik (lásd: közlekedési balesetek).

Ennél is kifejezettebb formája a tisztán kockázatviselési alapú kárfelelősségnek az épületre kifüggesztett tárgy leesésével [352. § (2) bek.], valamint a lakásból, épületből kidobott, kiöntött stb. tárggyal okozott kárért fennálló felelősség [353. § (1) bek.].

Hasonlóan nincs felróhatósági elem a fuvarozói – szállítmányozói felelősség (501. §), a szállítmányozó által választott alszállítmányozóért fennálló felelősség [516. § (2) bek.], az utazási szerződés vállalkozójának kárfelelőssége [415. § (2) bek.] törvényi tényállásaiban.

Végül nem kell felróhatónak lennie a munkáltató magatartásának sem az alkalmazott által harmadik személynek okozott kár esetén [348. § (1) bek.], ahol egyébként a fizikai károkozó (munkavállaló) magatartásának felróhatósága is csak erőltetett törvényértelmezéssel tehető a munkáltatói felelősség feltételévé.

A felróhatóság egy szűkített felfogása tükröződik a történeti értékű “culpa in eligendo…” – típusú felelősségekben, pl. a megbízói felelősség alapesetében [350. § (1) bek.], úgyszintén abban az esetben is, ha a megbízási szerződés teljesítése során a megbízott harmadik személy közreműködését azért veszi igénybe, mert ez a megbízó kártól való megóvása miatt szükséges [475. § (2) bek.].

A munkáltatói kárfelelősség esetcsoportján belül a felróhatóság egy sajátos értelmezését fejlesztette ki – megítélésem szerint kompetenciáját túllépve – a Legfelsőbb Bíróság az államigazgatási jogkörben okozott kár esetén [349. § (1) bek.], amennyiben a jogalkalmazásban, jogértelmezésben elkövetett hibát csak a feltűnően okszerűtlen jogalkalmazás, jogértelmezés esetén tekinti a hatósági kárfelelősséget megalapozó körülménynek, ezáltal a felróhatóságot – legalábbis ebben az esetkörben – a nyilvánvaló rosszindulattal vagy közönséges ostobasággal azonosítva.

A felróhatóság egy erősen szűkített változata az, amely csak szándékosság vagy súlyos gondatlanság esetén konstituál kárfelelősséget, mint például az ajándékozó felelőssége az ajándékban az ajándékozás során bekövetkezett kárért [581. § (1) bek.].

Az utaló magatartás – joggyakorlat által némileg önkényesen szubszidiáriusnak kikiáltott – törvényi tényállásában sem a felróhatóság, hanem a szándékosság (célzatosság?) a felelősség-megalapozó tényállási elem (6. § ).

A kár eleme minden speciális tényállásnak is, nem így a teljeskörű kártérítési kötelezettség. A törvényalkotó egy sor speciális tényállásban a negatív interesszére szorítja a kárfelelősséget. Ilyen a jóhiszemű álképviselő felelőssége [221. § (1) bek.], az érvénytelen szerződést kötő felelőssége a szerződés fennállásában jóhiszeműen bízó harmadik személlyel szemben [238. § (2) bek.], a jóhiszemű eladót jogszavatosság alapján a vevővel szemben terhelő kártérítési felelősség [369. § (4) bek.], az adós felelőssége a kölcsönösszeg átvételének megtagadása esetén [524. § (2) bek.].

A kárfelelősség normatív terjedelmű korlátozásának másik esetcsoportját azok a szerződések alkotják (fuvarozás, szállítmányozás), ahol a törvény a fuvardíjon vagy a tényleges árukáron túlterjeszkedő felelősséget csak külön vállalás [pl. 500. § (1) bek.] vagy súlyos megítélés alá eső károkozó magatartás [503. § (3) bek.] esetén enged.

II. Megjegyzések a Javaslathoz

Ad II. 2:

A Javaslat számos érvet vonultat fel amellett, hogy megérett az idő a felróhatóságon alapuló kárfelelősség objektív alapú kárfelelősséggel való felváltására. Elmondható, hogy a felróhatósági alapú kárfelelősség elméletileg vitatható, gyakorlatilag szükségtelen, és nem illeszkedik bele az európai jogfejlődés fő tendenciáiba. Ezért az új megoldás keresése elvileg helyeselhető.

Helyesnek vélem a választott irányt, a felelősség objektív alapra helyezését is, hiszen ez alapvetően azt a modern társadalomképbe jól illeszthető társadalmi értékrendet fejezi ki, hogy legfontosabb szempont a kár reparálása és ehhez képest kevéssé érdekes a károkozó személyes viszonyulása a káreseményhez (bármilyen általánosított formában jusson is ez a törvényben kifejezésre – vö. felróhatóság).

A Javaslat az objektivizálást az elháríthatatlansági kritérium központi fogalommá tételével kívánja elérni, anélkül, hogy megmondaná, mit ért elháríthatatlanság alatt. A dologgal azonban feltétlenül foglalkozni kell, nem csupán azért, mert az elháríthatatlansági kritérium üzemkörön kívüli elháríthatatlanság formájában a 345. § (1) bek.-sel összefüggésben már eddig is sok fejtörést okozott a bíróságnak (ld. a nevezetes Volánbusz robbantásos ügyben, illetve a kővel megdobált vasúti szerelvényben balesetet szenvedettek kártérítési igénye ügyében hozott, egymásnak homlokegyenest ellentmondó érveléssel alátámasztott bírói döntéseket), hanem azért is, mert a felróhatóság mint központi kritérium helyét átvevő elháríthatatlanság többféleképpen definiálható.

A) Az elháríthatatlanság forrása olyan belső ok, amelynek kiváltásában az okozónak nincs a felelősség szempontjából minősíthető szerepe (pl. a gépkocsivezető infarktust kap és balesetet okoz).

B) Az elháríthatatlanság forrása olyan külső ok, amely önmagában ugyan nem lenne elháríthatatlan, de a “károkozó” magatartása (belső ok) azzá teszi (pl. a nem az út- és látási viszonyoknak megfelelő sebességgel vezetett gépkocsi elé féktávolságon belül ugró gyerek balesete). A kérdés itt valójában az, megtett-e mindent a “károkozó” a kár megelőzésére, elkerülésére, csökkentésére. És persze további kérdés, hogy mi a minden. Az-e, amit az ő helyzete, személyes adottságai lehetővé tesznek vagy az, ami a gazdaság, a tudomány, a technika adott szintjén elvileg egyáltalán lehetséges.

C) A “károkozó” magatartása teremt lehetőséget arra, hogy az elháríthatatlan külső ok kárra vezessen. Ilyen a jelenlegi szabályozásban a felróható késedelem esete, amikor a késedelmes szerződő fél felel minden olyan kárért – az abszolút elháríthatatlanért is – ami a késedelem nélkül nem következett volna be (pl. a szállító nem adja át a szerződésben kikötött időben az árut a megrendelőnek, és az áru a késedelem ideje alatt a szállító raktárában villámcsapás következtében megsemmisül). Ugyanez a helyzet az alvállalkozót jogosulatlanul igénybevevő vállalkozó vagy a dolgot jogosulatlanul használó felelős őrző esetében.

D) A kár kizárólag olyan külső okra vezethető vissza, amelynek előidézésében a “károkozónak” semmiféle, a felelősség szempontjából értékelhető szerepe nincs. Azt, hogy az adott pillanatban éppen ott volt – legalábbis addig, amíg kárfelelősségről beszélünk – nem tekintem ilyennek.

A Javaslat az alternatívák közötti választással adós marad.

Következetlen a Javaslat akkor, amikor bizonyos esetekben, mintegy mentegetődzve, de fenntartja a felróhatósági konstrukciót.

A károsulti közrehatást vagy például egyetemleges kárfelelősség esetén a felelősök belső jogviszonyában az egyes károkozók magatartását természetesen értékelni kell. Ám nehezen indokolható, hogy ezt az értékelést miért a Javaslat által is meghaladottnak ítélt dogma alapján kellene elvégezni. Következetesebb és célravezetőbb lenne az ügyet egyszerűen a bíróra bízni: határozza meg az eset összes körülményeinek mérlegelésével ő, hogy kinek a közreható magatartását, milyen súllyal tudja be (természetesen nem a közrehatás mértékéről, hanem a magatartások helytelenségének fokáról van szó).

Ad III/1:

Nem értek egyet a kártérítési kötelezettség méltányossági enyhítése lehetőségének kizárásával. Önmagában az, hogy a méltányossági kártérítés-enyhítés nem vált gyakorlattá, indoknak kevés. Annak ugyanis, hogy a bíróság nem él ezzel az eszközzel, két oka lehet; a jogkereső szakmai közönség(ügyvédek) nem kezdeményezik az alkalmazását, illetve a bíróság talál más módot az enyhítésre, például az okozatosság határainak szűkebbre vonásával. Olyan körülmények között azonban, amikor a társadalomban egyre nagyobb a gazdasági jellegű szakadék szegény és gazdag magánszemély és cég, cég és cég között, meggyőződésem szerint szükség van arra a lehetőségre, hogy a bíró mérlegelhesse, a teljes kártérítés nem okoz-e aránytalanul és méltánytalanul nagyobb hátrányt a károkozónak annál, mint amit a károsult szenvedne el a részleges kártérítés miatt.

(Egy mellékmegjegyzés: ugyanakkor jogpolitikailag indokol-hatatlannak tűnik egy ilyen kárfelelősségi rendszerben a méltányossági elbírálás lehetőségének fenntartása az utaló magatartás (6. § esetén.)

Ad lV/1/c):

Az előreláthatósági korlát elmaradt vagyoni előnnyel összefüggő bevezetése ésszerű és összhangban van az európai jogfejlődéssel. Adódik azonban belőle egy sajátos paradoxon: a szerződésszegéssel kárt okozó ily módon méltánytalanul kedvezőbb helyzetbe kerül a szerződésen kívül (esetleg enyhén gondatlanul) kárt okozóval szemben, hiszen deliktuális kárfelelősség esetén sem előrelátásra, sem felelősségkizárásra/korlátozásra lehetőség nincs. A paradoxon teljesen nem oldható fel, de a helyzet igazságtalansága tompítható egyfelől úgy, hogy az előreláthatósági korlát csak kifejezetten a szerződés ilyen tartalmú rendelkezése esetén érvényesül, másfelől a méltányossági kártérítés-mérséklés lehetőségének biztosításával.

Ad lV/3:

A Javaslat indokolása részletesen kitér a nem vagyoni kár jogintézményével kapcsolatos ismert dilemmákra. Megemlíti, hogy már maga az elnevezés is ellentmondásokat hordoz, de nem tér ki arra, hogy amennyire nem kár a szó klasszikus értelmében a nem vagyoni kár, legalább annyira nem kártérítés, megint csak a szó klasszikus értelmében, a nem vagyoni károkozásért megítélt pénzeszköz. Ehhez képest a javaslatnak az a megállapítása, hogy nem vagyoni kártérítés esetén “a kár nagysága csak becsléssel, bírói belátáson alapuló szabad mérlegeléssel határozható meg”, továbbá, hogy e szabad mérlegelés kereteit a bíróság “a saját hagyományai, tapasztalatai összehasonlító elemzésén alapuló gyakorlata és a elmélettel való szoros kölcsönhatása” adja meg, ahol “a legalkalmasabb zsinórmérték az ésszerűség és a méltányosság”, legfeljebb csak a tanácstalanságot palástolni igyekvő szóvirágokként értékelhetők.

Valójában arról van itt szó, hogy a polgári jog – helyesen – a maga eszközeivel is hozzá kíván járulni a személyi integritásában támadott fél jogainak megvédéséhez. Ezt feltehetőleg úgy teszi a legőszintébben, ha tudomásul veszi, hogy nem kárral, hanem a személyiséget ért, nem vagyoni jellegű sérelemmel van dolgunk, amely a vele valamilyen értelemben arányban álló pénzeszközzel bizonyos fokig ellensúlyozható, anélkül hogy a kár megtérítéséről beszélhetnénk. Ez a pénzösszeg tehát nem reparációs jellegű kártérítés, hanem elégtétel jellegű sérelemdíj [de nem abban az értelemben, ahogy a Javaslat IV/3/e) pontja említi].

Ha viszont a nem vagyoni kár nem kár, és az érte fizetett pénz nem kártérítés, mit keres ez az intézmény a deliktuális kárfelelősségi szabályok között, ahelyett hogy a személyiségvédelem eszközei között kapna helyet?

Ad lV/5:

A károsulti közrehatás kártérítési felelősség-csökkentő következménye vitán felül álló, a gyakorlatban is meggyökeresedett elv. A javaslat megoldása azonban megítélésem szerint pontosításra szorul. Egyértelművé kell tenni, hogy nem a magatartások mint közreható okok súlyozásáról van szó, mert a közreható okok elméletileg egyenértékűek, hanem arról, hogy a bírónak a káreset összes szereplője magatartását mérlegre kell tennie; azt kell megvizsgálnia, hogy az egyes magatartások a közfelfogás szerint mennyiben tekinthetők elfogadhatónak és mennyiben nem – ami semmi esetre sem teszi szükségessé a felróhatóság rendszerbe való zavaró visszacsempészését (vö. ad II.)

Ad V/2:

A kártelepítő jellegű vagy másként “abszolút felelősségi” szabályok külön kezelése indokolt, hiszen ezek sokkal inkább emlékeztetnek a kártalanítási, semmint a kártérítési szabályokra. Ésszerűnek tűnik – mert a kódex integritását szolgálja – az összes ilyen ismert alakzat beemelése a törvénybe. [Megjegyzem, hogy az elháríthatatlanság D-variációja (vö. Ad II.) lényegében az ilyen eseteket is lefedi.]

Ad V/7:

A veszélyes üzemi felelősség jelenlegi – a javaslat által átvenni szándékolt – struktúrája az A) és C) elháríthatatlansági verzió jogszabályba fogalmazása. Ha az elháríthatatlanságnak általában is ilyen értelmet tulajdonítunk, a veszélyes üzemi felelősség általános felelősségi alakzattól való különtartása indokolatlanná válik. Ez a megoldás kétségkívül szigorú és talán súlyosabb felelősséget ró a károkozóra annál, mint amivel őt a Javaslat az elháríthatatlansági általános kritérium bevezetésével terhelni kívánta, de a felelősségi rendszer egységét szolgálja.

A Javaslatnak azzal a kitételével, hogy a 346. § (1) bek. szerinti tényállás maradjon felróhatósági alapú, a már korábban kifejtett okból nem értek egyet.

Ad V/9:

A Javaslat az alkalmazotti és megbízotti felelősségi alakzatot a struktúra megtartásával ki kívánja terjeszteni társaságok vezető tisztségviselőinek, tisztségviselőinek illetve tagjainak a felelősségére is, egyszersmind az érintettek közvetlen felelősségét a szándékos bűncselekmény illetve szabálysértés esetére szorítva.

Meggyőződésem, hogy a kárfelelősségi jog alapvető funkcióját, a károsult védelmét és a kárreparációt ez a koncepció nem szolgálja. Érdemi előrelépést az jelenthetne – egyben lehetővé téve a szabályozás egyszerűsítését – ha a kár közvetlen okozóját, az alkalmazottat, tagot, megbízottat az őt alkalmazóval, megbízóval egyetemleges kárfelelősség terhelné. Ez megszüntetné azt a méltánytalan helyzetet, hogy a károsult kényszerüljön a károkozói oldal mögöttes jogviszonyainak feltárására, növelné a kár megtérülésének anyagi fedezetét, ugyanakkor mégsem hozná méltánytalanul hátrányos helyzetbe a fizikai károkozót a “parancsra tettem” szituációban sem, hiszen a fizikai károkozónak lehetősége van a neki parancsot adó alkalmazó, megbízó perbehívására vagy ellene kereset indítására, a bíróság pedig így akár egyetlen perben mérlegre tudja tenni minden érintett magatartását, és le tudja vonni a megfelelő következtetéseket.

Ad V/10:

Helyeselhető az állami kárfelelősség szigorú felelősségi alapra helyezése. A jelenlegi, szűkített felróhatósági szemléleten alapuló gyakorlat nem indokolható. Aggályos azonban a jogszabályalkotással okozott kár miatti felelősségre javasolt megoldás. Lehetne ugyan egyszerűen költségvetési megfontolásokon alapuló döntés, hogy ez a felelősség csak az utóbb alkotmányellenesnek ítélt jogszabályon alapuló egyedi aktussal okozott kárra terjedjen ki – ahogy ez a javaslatban áll -, csakhogy az európai bíróság BRASSERIE és FACTORTAME ítéletei óta már nem az. Az európai bíróság ugyan ezekben a döntéseiben csak a közösségi normák átvételének elmulasztásában megnyilvánuló jogalkotói hiba kárfelelősségi következményeivel foglalkozik, de aligha lehet kétségünk afelől, hogy egy, az állami kárfelelősség egészét érintő alapelv csírájáról van szó. Márpedig ez az alapelv az állam jogalkotási hibával okozott kárért fennálló teljes – az elmaradt haszonra is kiterjedő – felelősségéről szól, és nem említ semmiféle nemzeti alkotmányos korlátot, illetve amennyiben a nemzeti jogra utal, ezt nem a korlátozás értelmében teszi, hanem éppen fordított előjellel: mindazt megítélendőnek tartja, amit a nemzeti jog kártérítési szabályai általában megítélni engednek.

Ad V/11:

Az alább részletesebben kifejtendő, de más összefüggésben már megemlített okokból (a kárfelelősségi rendszer egysége és egyszerűsége) ellenzem a javaslat azon kitételét, hogy az új kódex az egyéb kárfelelősségi tényállásokat változatlan tartalommal vegye át.

Ad IX/5:

A IX/5. pontban kifejtett koncepció alapja az az elv, hogy a szerződésszegéssel és a szerződésen kívül okozott kár két külön világ, tehát egységes kárfelelősségi rendszer – szemben Eörsi koncepciójával – nem képzelhető el.

Az egységes kárfelelősségi rendszer megbontásával nem értek egyet. Érveim a következők:

1. A kárfelelősség forrása ugyan többféle lehet (szerződés, kvázi kontraktuális helyzetek, szerződésen kívüli károkozás), az esetek többségében azonban mindez nem differenciáltan jelenik meg a károkozó tudatában. A károkozás általában a következmények fontolgatásának teret nem engedő, váratlan esemény, még a szerződések körében is. Merő spekuláció tehát azon az alapon kettészakítani a felelősségi rendszert, hogy a szerződő gondosan kikalkulálja szerződésszegésének lehetséges kárkövetkezményeit, a szerződésen kívül kárt okozó viszont nem. A kalkulálás és a felelősségkizárás (korlátozás) elvi lehetőségét természetesen figyelembe kell venni; de ez csupán annyit jelent, hogy az elvi lehetőséget normatív lehetőséggé kell tenni. Ha a szerződő nem él vele, felelőssége az általános szabályok szerint alakul.

2. A felelősségi rendszer megbontása még inkább ösztönözné a jogalkotót a Ptk. hibájának megismétlésére, a speciális tényállások tömegének konstruálására. Ez nem csupán azért hiba, mert bonyolulttá teszi a kódexet és nehézkessé a jogalkalmazást, hanem azért is, mert felesleges. A valóságban ugyanis a kárhelyzetek sem a károkozó károkozáshoz fűződő tudati viszonyában (ami egyébként a károsultat édeskeveset érdekli), sem pedig a szankciós lehetőségeket illetően nem ilyen differenciáltak. A közfelfogáshoz – és a reparációt középpontba állító jogi szemlélethez is – az a sallangmentes megoldás áll legközelebb, hogy a másnak okozott kárt – kevés kivételtől eltekintve – pénzben meg kell téríteni.

A speciális tényállások többsége egyébként az egyes szerződések megszegésével okozott kárhoz kapcsolódik. Ha ezeket tüzetesen elemezzük, kiderül, hogy alig van olyan eset, amikor megmagyarázható, mi is indokolná az eltérést egy jól felépített általános kárfelelősségi tényállástól.

III. Javaslatok a JAVASLAT-hoz

Úgy hiszem, nem késő a javaslatban kifejtett felelősségi koncepciót – számos pozitív vonásának méltatása és hasznosítása mellett – újragondolni. Ehhez az alábbi – a fent kifejtettekből következő – szempontokat ajánlom a kodifikátorok szíves figyelmébe.

A kárfelelősséget egy egységes felelősségi rendszerben célszerű szabályozni. Ez elméletileg alátámasztható, gyakorlatilag pedig előnyös úgy a jogalkotás, mint a jogalkalmazás számára. Az egységes felelősségi rendszer azt jelenti, hogy eltekintve a kártelepítés eseteitől, amikor a szó klasszikus értelmében nem felelősségi tényállásokról van szó, a kárfelelősség centruma egy általános felelősségi alakzat, amelynek bizonyos – lehetőleg kis számú és kellően indokolt – változata szolgál speciális élethelyzetek szabályozására. Annak meghatározásánál, hogy milyen speciális élethelyzetek igényelnek sajátos szabályozást, a jogalkotónak önmérsékletet célszerű tanúsítania. Figyelembe kell venni, hogy a kárfelelősség sem célját, sem eszközeit tekintve nem olyan differenciált, ami a speciális tényállások nagy számát indokolná.

A kárviselés alaptézise az legyen, hogy kárát mindenki maga viseli, hacsak nincs a jogszabály alapján kártérítésre kötelezhető más személy.

Más kárának megtérítésére az általános tényállásban az legyen kötelezhető, aki azt okozta, vagy akinek érdekkörében a kár oka keletkezett, kivéve, ha bizonyítja, hogy a kár elháríthatatlan külső okra vezethető vissza. Következésképpen fennáll a kárfelelősség akkor is, ha az ok elháríthatatlan ugyan, de belső.

Elháríthatatlan külső ok az, ami az adott társadalmi, gazdasági viszonyok között, a tudomány és technika aktuális szintjén ésszerűen, emberi erővel nem védhető ki.

Ha a kárért a 3. pont alapján többen tehetők felelőssé, felelősségük a károsulttal szemben egyetemleges legyen, egymás között pedig magatartásuk társadalmi rosszallásának foka alapján, a bíró megítélésétől függően alakuljon. Ide tartoznak azok az esetek is, amikor a kárért a fenti elv értelmében úgy a fizikai okozó, mint az érte helytálló (megbízó, alkalmazó stb.) felelőssé tehető és ennek alapján ítélendők meg a károsult közrehatásának (tevőleges vagy mulasztásos) esetei is.

A kárfelelősség szerződésben kizárható vagy korlátozható. Ilyen kikötés hiányában az általános felelősségi szabályok legyenek alkalmazandók a nem deliktuális károkozás esetén is.

A kárfelelősség célja a teljes reparáció, amelyet szűkíthet a bírói méltányosságon alapuló kártérítés-mérséklés. Nem indokolt méltányosság gyakorlása a szerződésszegéssel okozott kár esetén, hiszen a szerződő felek azért felelősségüket kizárhatják, illetve korlátozhatják.