A cikk letölthető PDF formátumban is.

(Változat egy témára)

A téma

A dolgok jelenlegi állása szerint a kodifikátorok “csendes forradalma” megbukott. Az új Ptk.-ban a felróhatóságot nem fogja felváltani az elháríthatatlanságon alapuló kimentő felelősség. A szikla, amelyen a tenger hullámai ezúttal megtörtek, a bíróság volt. Megérdemelne egy önálló szociológiai tanulmányt a kérdés, miért, hiszen a kodifikátorok a felróhatóság “objektív” felelősséggel való felváltásának szükségessége mellett több racionális érvet sorakoztattak fel, ráadásul nem tettek mást, minthogy elvvé fogalmazták a tényleges joggyakorlatot, nevezetesen azt, hogy a bíróságok a gyakorlatban a felróhatóság hiányán alapuló kimentést nem fogadják el.

Az immár kormányhatározat formáját öltött tézisek problémája azonban összetettebb annál, mintsem hogy a felróhatóság fogalmával és funkciójával kapcsolatos vitákra lenne leszűkíthető. Megítélésem szerint a probléma gyökere abban van, hogy a koncepció új szövegéből nehéz kiolvasni, hogyan gondolták a szerkesztők a kárfelelősség jogi problémakörét annak szociológiai és társadalometikai összefüggéseibe belehelyezni. Ezért mielőtt megkísérelnék a kikötőből éppen kifutó- vagy talán már ki is futott – hajóra még egy ballasztot – szövegjavaslatot a deliktuális kárfelelősségi fejezetre – dobni, fontosnak tartom megemlíteni ezen összefüggések általam leglényegesebbnek tartott elemeit.

1. A kár1 legfontosabb szociológiai jellemzője az, hogy megzavarja a társadalmi folyamatok normális rendjét egyrészt olymódon, hogy fizikai értelemben beleavatkozik azokba, másrészt úgy, hogy negatív lélektani hatásokat vált ki, a károsultban a bántottság, sértettség érzetét kelti, az ehhez rendszerint fűződő összes ismert negatív indulatokkal együtt. Más szóval társadalmi feszültség keletkezik, és aligha szorul különösebb bizonyításra, hogy ilyen helyzetben a jog legfontosabb és legsürgősebb feladata e feszültség feloldása lehet a kár valamilyen reparációja révén, különösen akkor, ha olyan jogterületről van szó – adott esetben a polgári jogról -, amelyet eszköztára elsősorban erre a funkcióra tesz alkalmassá. Természetesen az orvosi hivatás egyik alapvető elve, a “nem ártani”, a jogra is érvényes; a káros következmények elhárítására, a kár kiküszöbölésére (“az eredeti állapot helyreállítására”) irányuló törekvés nem eredményezhet nagyobb társadalmi feszültséget, mint amit maga a károkozás idézett elő.

2. Mármost azt a kérdést kell feltenni, hogy egyáltalában milyen lehetőségei vannak a társadalomnak a kárkompenzációra, és hogy e lehetőségek között hol helyezkedik el a polgári jogi felelősség.

Annak az elvnek a gyökere, hogy ha a másnak okozott kárért valakit valamilyen alapon felelőssé lehet tenni, akkor a kárkompenzációnak ez legyen az első lépcsője, egy jogon túlmutató, a társadalmi együttélésből immanensen fakadó tényező, a társadalmi igazságérzet. Általában el lehet mondani, hogy az emberek azért fogadják el azt, hogy aki másnak kárt okoz, azt térítse meg, mert ezt így tekintik igazságosnak és ez ellen elvben többnyire maga a károkozó sem tiltakozik. Sőt elfogadható az igazságérzet számára e felelősségi princípium kiterjesztése is, nevezetesen, hogy ha található olyan személy, aki ugyan más kárát nem saját magatartásával közvetlenül okozta, de a kár oka az ő érdekkörébe esik, a felelősség akkor is rá fog hárulni.2

3. Önmagában az, hogy elvben van, akit a másnak okozott kárért akár saját magatartása, akár érdekeltsége okán felelőssé lehet tenni, még egyáltalában nem garantálja, hogy a kárkompenzáció, tehát a kár miatt előállott társadalmi feszültség megszüntetése mint cél a konkrét esetben ténylegesen megvalósítható. Ennek két fő oka lehet: vagy az, hogy nem lehet találni olyan személyt, akit az előzőek szerint a bekövetkezett kárért felelőssé lehetne tenni vagy pedig, mert noha a felelős megvan, az egyszerűen helyzeténél fogva nem képes a kár kompenzálására. Ezért van szükség a kárkompenzáció rendszerében egy második lépcső kiépítésére, amely tulajdonképpen csak részben polgári jogi jellegű. E második lépcső a veszélyközösségek szervezése. A veszélyközösségek többnyire biztosítási alapon jönnek létre, ezen belül is önkéntes vagy kötelező biztosítás formájában, az olyan esetekben pedig, amikor a kár dimenziói, katasztrófa-jellege folytán még ez a védelem sem elegendő, szerephez jut az önkormányzat vagy az állam, amely költségvetésén keresztül tulajdonképpen maga is veszélyközösség, az adózó állampolgárok veszélyközössége. Bizonyos esetekben pedig a veszélyközösség átlépheti az országhatárokat és nemzetközivé válhat, jórészt szolidaritási, emberiességi alapon.

4. Ha ez sem segít, nem marad más, mint a casus docet domino elve, annak a szomorú ténynek a tudomásulvétele, hogy az életveszélyes dolog, és egyebek között az ilyen, másra nem hárítható károk kockázatának a viselését is jelenti.

5. A polgári jogi kárfelelősséggel foglalkozó művek könyvtárakat töltenek meg, mégis kellő szerénységre inthet bennünket a dolog fontosságát illetően, ha megvizsgáljuk, hogy a társadalmat és annak tagjait valóságosan ért károk kompenzálásában mekkora szerepe van a felelősségalapú illetve a veszélyközösségeken alapuló kompenzációnak. Nem szükségesek mélyreható vizsgálatok annak felismeréséhez, hogy a bennünket életünk minden percében érő kárözönben (ideértve természetesen a környezet romlásával, a stresszel és egyáltalában a modern élettel folyamatosan együttjáró károkat) viszonylag csekély a súlya – mégha a száma nagy is – azoknak a káreseteknek, amelyeket e kétlépcsős kompenzációs rendszer, de azon belül is különösen a polgári jog kárfelelősségi rendszere kezelni tud.

6. A fent felvetett szempontokat végiggondolva egy felelősségi rendszer megkonstruálása előtt nézetem szerint három alapvető kérdést kell megválaszolni: mi a felelősség célja, mi a felelősség alapja és milyen eszközökkel korlátozható a felelősség. Vegyük sorba e kérdéseket.

7. Nagy múltja van a valószínűleg soha le nem lezárható vitáknak, amelyek arról szólnak, hogy a polgári jogi kárfelelősség elsődleges célja a kompenzáció vagy a prevenció legyen-e. Eörsi egyértelműen a prevenció primátusa mellett teszi le a voksot; szerinte felelőssé tenni csak azt érdemes, akinek a jövőbeli magatartása a felelőssé tétellel ténylegesen befolyásolható. Ennek hiányában ugyanis – így Eörsi – elvész a pozitív hatás, amely abból ered, hogy ha az ember tudja, hogy kellő gondosság, körültekintés tanúsítása esetén nem vonható felelősségre az általa okozott kárért, akkor ténylegesen törekedni is fog e kellő gondosság, körültekintés tanúsítására.3 Eörsi gondolatmenetével szemben egyebek között felhozható az az érv, hogy vajon nem mindenféle szociológiai alapot nélkülöző spekulációról van-e itt szó. A kérdés persze éppen a szociológiai megalapozás hiánya miatt nem válaszolható meg, de nem is lényeges. Sokkal fontosabb a tény, hogy a modern társadalom igényei látszanak meghaladni e prevenciós szemléletet. Alapvetően pragmatikus megfontolásokból, (amelyeknek egyébként legszembetűnőbb megnyilvánulása az, hogy egyre több nemzeti és nemzetközi jellegű jogszabályban jelenik meg a legkülönfélébb összefüggésekben az ésszerűség, mint punctum saliens), a társadalom a polgári jogtól ma már elsősorban azt várja, hogy nyújtson segítséget a bekövetkezett károk kompenzálásához, a társadalmi folyamatokban beállott anyagi jellegű zavarok kiküszöböléséhez.4

8. A felelősség céljának ilyen megközelítése legalábbis a károkozó és a károsult viszonyában jószerivel feleslegessé teszi a károkozó magatartás minősítését, méricskélését, bármilyen legyen is ez a mérce, más szóval a károkozó vétkessége vagy magatartásának felróhatósága nem szükségképpen tartozik a kárfelelősség alapjához.5 Úgy tűnik, a kontinentális kárfelelősségi megoldások ugyanakkor egységesek atekin-tetben, hogy a jogellenesség és az okozatosság – bizonyos korrekciókkal – feltétlenül a kárfelelősség alapjához tartozó körülmények.

9. Szemmel láthatólag elég nagy az egyetértés abban, hogy a károkozás akkor alapozza meg a felelősséget, ha a jog tételes szabályát sérti.

Mégis; a jogellenességi kritérium korántsem problémamentes.

Felvetődik először is a kérdés, vajon csak a tételes jog szabályainak megsértése tekintendő-e a kárfelelősséget megalapozó jogellenes magatartásnak vagy az esetleg csupán etikai normákba ütköző magatartás is. Továbbá; a tételes jog bármilyen megsértése felelősségalapító tényező-e, vagy csak bizonyos szabályoké.

Az első kérdésre a Ptk. nem túl könnyen dekódolható választ ad akkor, amikor a bevezető rendelkezések között helyet foglaló alapelvekben nem konkrét magatartási szabályban, hanem általános jelleggel fogalmaz meg bizonyos etikai követelményeket.6 Az új holland Ptk. egyértelműbben fogalmaz akkor, mikor kifejezetten bevonja az etikai normák megsértését a kárfelelősség alapjába. Az sem egyszerű kérdés, hogy a jog bármely – akár polgári jogon kívüli – szabályainak megsértése-e a kárfelelősség szempontjából.7

Mindenesetre elvileg és törvényszerkesztési szempontból is leegyszerűsödik a probléma, ha abból indulunk ki, hogy a károkozás általában eleve jogellenes.

Ez ugyanis megfelel a társadalom általános elvárásainak, és ily módon megtörténik az etikai normák felelősségi alapba való beemelése. Ha pedig mindez kiegészül azoknak a tényállásoknak a tételes meghatározásával, amelyeknél a törvény a károkozás ellenére sem állapít meg felelősséget, a jogellenesség elvi problémája megoldottnak tűnik.

10. Az okozatosság felelősségalapító szerepe a modern jogban mindig is vitán felül állt. A különféle kauzalitási elméletek kialakulásának oka nem a kétely, hanem annak a felismerése, hogy a jog a parttalan filozófiai okozatossággal nemigen tud mit kezdeni. Az elméletileg korrekt megoldással azonban a jogelmélet mindmáig adós. A hatályos törvény sem ad támpontot, így a bíróság arra kényszerül, hogy a horizontálisan és vertikálisan egyaránt végtelen oksági láncot időnként hajánál fogva előrángatott és kevéssé legitim érvekkel vágja el. Nyilvánvalóan nem megnyugtató egy olyan érvelés, hogy a károsultat azért kell a kártérítés elől elzárni, mert a “kár az okozati lánc túl messze lévő pontján keletkezett”, ahol az okozatosság már “elhalványul”.

A kárfelelősségben ráadásul nem egyszer meg is törik a filozófiai okozatosság, hiszen az érdekalapú felelősségi tényállásokban gyakran a legelképesztőbb gondolati bukfencek árán sem sikerül azt kimutatni. És akkor a
mulasztásos károkozás okozatosságának elméleti problémájáról még egy szót sem ejtettünk.

11. Részben ezért, részben az okozható károk mértékének elképesztő megnövekedése miatt is elviselhetetlen kockázatot róna a társadalom tagjaira, ha a felelősséget a jog valamilyen módon nem korlátozná. A korlátozás hiánya abban a korábban már említett értelemben is kontraproduktív lenne, hogy ha a jog a kár teljes súlyát az adott körülményekre és a károkozó teherviselő képességére tekintet nélkül hárítaná rá, akkor ezzel akár jóval nagyobb társadalmi feszültséget is előidézhetne, mint amelynek kiküszöbölésére a kárkompenzálás, mint polgári jogi cél hivatott.

Milyen módon valósítható meg a tételes jogban ez a korlátozás? Összefoglalva azt mondhatjuk, a korlátozásra vagy a felelősség alapjában vagy a felelősség mértékében kerülhet sor (a kettő nem mindig választható szét).

12. Ami a felelősség alapját illeti: a jogellenességet érintő legfontosabb korlátozás az, ha a jog bizonyos károsító magatartásokat kifejezetten megenged. Ebbe a körbe tartozhat a károsult beleegyezése (amely különféle, elsősorban erkölcsi jellegű feltételekhez köthető), a jogos védelem, illetve mindenek előtt a jogok olyan rendeltetésszerű gyakorlásával összefüggő károkozás, ahol a kár elszenvedése a károsult életével, tevékenységével a társadalmi közfelfogás szerint normálisan együttjáró kockázatok körébe tartozik (például az, ha a piaci versenyben az egyik fél megengedett eszközökkel legyőzi a másikat). Ide tartozik a felelősség károkozó általi kizárása is, amely természeténél fogva alapvetően a kontraktuális viszonyokban játszhat szerepet és amelyet szintén indokolt lehet bizonyos, a társadalmi közfelfogásnak megfelelő, jórészt erkölcsi alapú feltételekhez kötni (például a felelősség kizárásának tilalma az élet, testi épség, egészség károsítása esetére).

Valójában a jogellenesség körébe tartozó felelősségkorlátozási elem a károsult közrehatása is. E beszámításnak nem a közreható okok súlyozása az alapja (ami fából vaskarika), hanem az, ahogy a társadalom – a bíró – az esemény szereplőinek magatartását mérlegre teszi. Ha a normaszöveg deklarálja a károsult kármegelőzési, kárelhárítási, kárenyhítési kötelezettségét, lényegében a jogellenességek súlya felől közelíti meg a szereplők magatartását. A dolog úgy is felfogható, hogy a kármegelőzési, kárelhárítási, kárenyhítési kötelezettség megszegésével a károsult – részben – lemond az őt megillető kártérítésről vagy más szóval belenyugszik abba, hogy őt kár éri, és ezzel – részben – mentesíti a károkozót a felelősség alól.

13. Többféle korlátozásra van lehetőség az okozatosság körében is. Ide tartozik mindenek előtt az az eset, ha a kár egy olyan külső (tehát nem a károkozó személyében, körülményeiben, érdekkörében rejlő) okra vezethető vissza, amelyben a károkozó saját jogilag értékelhető (jogellenes) aktív vagy passzív magatartása nem játszik szerepet. Az már szemlélet kérdése, hogy ennek a külső oknak milyennek kell lennie: mindenesetre úgy gondolom, hogy a kompenzációs célú kárfelelősségi rendszerben csak az elháríthatatlan külső oknak tulajdoníthatunk felelősségkorlátozó vagy esetleg megszüntető szerepet, de nem az Eörsi által feltételezettek miatt, (vö. 3. lábjegyzet), hanem mert a társadalom ezt hajlamos igazságosnak elfogadni.8

14. Amint arról más összefüggésben már szó esett, a kárfelelősség mértékében való korlátozást vagy az teszi szükségessé, hogy elvben a horizontális vagy vertikális okozati lánc bármilyen távoli pontján bekövetkezett kár is bevonható, sőt bevonandó lenne a felelősségbe, ami nyilvánvalóan elviselhetetlen súllyal nehezedne a társadalom tagjaira vagy az, hogy az adott esetben a károkozó egyszerűen képtelen megbirkózni az okozott kár mértékével.9

Ami az előző problémát illeti, a megoldás nyilván nem az okozati lánc önkényes elvágása, hanem, hogy a jog a megtéríthető kárba csak azokat a kárelemeket vonja be, amelyek a konkrét károkozó magatartással az adott szituációban tipikusan, életszerűen együtt járnak, amelyeket tehát a társadalom tagjai rendes körülmények között általában ismerhetnek, illetve felismerhetnek.10 Így kirekeszthetők a kárfelelősség köréből az olyan tankönyvi esetek, mint például annak a károsultnak az esete, aki egy kis pofontól korábbi agyműtéte miatt hal meg vagy annak a kórházi betegnek az esete, aki baleset folytán kórházba kerül, de ott ételmérgezésbe hal bele. Itt is eminens szerep jut a bíróságnak, amelynek gondosan kellene mérlegelnie, mi is az a kárkövetkezmény, amely az adott helyzetben az általános élettapasztalat szerint még bevonható a kárfelelősség körébe.11

15. Ugyanígy a bíróra vár annak a problémának a megoldása is, ha az adott helyzetben a teljes kártérítésre kötelezés a károkozóra nézve elviselhetetlen terhet jelentene. Ilyen esetekre nyilván meg kellene kapnia azt a közelebbről nem körülhatárolható jogot, hogy az eset összes körülményeinek, különösen a felek méltánylást érdemlő körülményeinek figyelembevételével korlátozza a kárfelelősség mértékét.

16. Összefoglalva: a modern társadalom igényeinek és az európai jogfejlődés legújabb tendenciáinak egy olyan kárfelelősségi rendszer tűnik leginkább megfelelni, amelynek központi gondolata a kompenzáció, és amely ezt a kompenzációt nem teszi függővé a kárért felelőssé tett személy károkozó magatartáshoz való szubjektív viszonyulásától vagy a károkozó magatartás és valamiféle objektív mérce viszonyától, ugyanakkor számot vet a társadalmi igazságérzettel és a felek méltányolható körülményeivel.

Az ilyen típusú rendszerekkel szemben leggyakrabban hangoztatott ellenérv az, hogy nem igazságosak, etikailag “üresek” és túlzottan károsult barátok.

Nos, ami az első érvet illeti, hangsúlyozni kell, hogy a kárfelelősség, még ha eredendően a társadalmi igazságérzetben gyökerezik is, nem az igazság terepe. Egyetlen esetben lenne az, ha a felelősség a szó valódi értelmében szubjektív alapon nyugodna, azaz attól függne, hogy a károsult saját képességeihez, lehetőségeihez és tudatállapotához mérten elmarasztalható-e a károkozásban. Az ilyen mérlegelés sem elméletileg, sem gyakorlatilag nem megvalósítható, (ráadásul – ezúttal a károsult szempontjából – igazságtalan is).12 Az ún. “etikai kiüresedés” ténykérdés. Lehet felette nosztalgiázni, csak értelmetlen. (vö. 5. lábjegyzet) Ami a túlkompenzálást illeti, mielőtt megirigyelnénk a károsultat, emlékeztetni szeretném az Olvasót a bevezetőben kifejtettekre; arra, hogy valójában milyen csekély a polgári jog súlya a kárkompenzációban. Egyébként pedig a káronszerzés tilalma hatékony jogi technika lehet a túlkompenzálás megakadályozására.

A változat; szövegjavaslat és kommentár

“A” § Más kárát az köteles megtéríteni, aki azt okozta vagy akinek az érdekkörében a kár oka keletkezett.

Ez a szabály jelöli ki a más káráért való helytállás körét, függetlenül attól, hogy a kár deliktuális vagy kontraktuális jellegű, továbbá, hogy alapja a szűkebb értelemben vett felelősség vagy az érdek-e. Annak, hogy a kár szerződésszegés következménye, a kockázat szerződéskötéskori elosztásánál lehet jelentősége, hiszen a feleknek ekkor lehetősége van a szerződésszegés kárkockázatainak alapos végiggondolására és minden, általuk a kárkockázat szempontjából fontosnak tartott információ mérlegelésére. A kártérítési kötelezettség ilyen megfogalmazása a más által okozott kárért fennálló felelősség indokolatlanul bonyolult különös tényállásait feleslegessé teszi.

“B” § Kár címén a károsult által már elszenvedett és a nála jövőben felmerülő olyan vagyonvesztést – ideértve a kár elhárítása és enyhítése, valamint a kárigény érvényesítése miatt felmerült ésszerű költségeit is – kell megtéríteni, amely a károsító eseménnyel az általános élettapasztalat szerint az eset összes körülményeit figyelembe véve szokásosan együtt jár és amelynek bekövetkeztével a károkozó számolt vagy az általános élettapasztalat szerint, az eset összes körülményeit figyelembe véve számolnia kellett.

A rendelkezés a kár definíciója mellett eszközt ad a bíró kezébe a felelősség kármértékben való korlátozására anélkül, hogy az okozatosság megoldhatatlan elméleti problémáival kelljen küszködnie.

“C” § Ha az “A” § alapján többen kötelezhetők kártérítésre, felelősségük a károsulttal szemben egyetemleges, egymás közti viszonyukban az eset összes körülményeire, különösen a kárral kapcsolatos magatartásukra tekintettel oszlik meg. A bíróság a körülményekre tekintettel az egyetemleges kötelezést mellőzheti, ha ez a károsult kárigényének kielégítését nem veszélyezteti.

A szabály a kompenzációs gondolat jegyében igyekszik minél szélesebb kárfedezeti alapot biztosítani és mentesíti a károsultat attól a méltánytalan tehertől, hogy a károkozói oldalon esetlegesen megjelenő különböző személyek belső viszonyait kutassa. Ugyanakkor nem méltánytalan a felelőssé tettre sem, hiszen a perben – célszerűen ugyanabban a perben – módja van tisztázni nemcsak a saját, hanem a többi szereplő szerepét is, és ezzel esetleg elérni a kár megosztását.

“D” § Nem köteles a kár megtérítésére az “A” és a “C” §-ban megjelölt személy, ha

(1) a kár a technika adott állása mellett emberi erővel nem vagy ésszerűen nem volt elhárítható;

(2) a károkozást törvény kifejezetten megengedi;

(3) a károsult a károkozásba beleegyezett, ha a beleegyezés a közfelfogást nem sérti;

(4) a károkozó felelősségét előre kizárta; a kizárás semmis az életben, testi épségben, egészségben, valamint a szándékosan és súlyosan gondatlanul okozott kár esetén;

(5) a kár a károkozó egyébként jogszerű magatartása folytán keletkezett, amennyiben a károsult a közfelfogás szerint a kárkockázatot vállalta vagy vállalnia kellett;

(6) a gazdagodás mértékéig, ha a károsult a kártérítéssel gazdagodna.

Itt lényegében a kárfelelősséget kizáró, illetve enyhítő lehetőségek szabályba foglalásáról van szó. Mivel e rendszerben nincs a kárfelelősségnek kimentő jellege, célszerűbbnek tűnik a különféle jellegű, felelősséget megszüntető vagy enyhítő okokat egy szakaszban felsorolni, hogy ezzel a károkozó világosan lássa menekülési lehetőségeit. Az “objektív” jellegű felelősség bizonyítási teherrel való súlyosbítására ebben a rendszerben nincs szükség.

“E” § A károsult a kár megelőzése, elhárítása és enyhítése érdekében köteles mindazt megtenni, ami az adott helyzetben ésszerűen elvárható. Nem köteles az “A” és “C” §-ban megjelölt személy a kár megtérítésére annyiban, amennyiben a károsult e kötelezettségét megszegi.

A kármegelőzési, elhárítási és enyhítési kötelezettség tartalmát a bírói gyakorlat munkálhatja ki.

“F” § A bíróság csökkentheti az “A” és “C” §-ban megjelölt személy kártérítési kötelezettségeinek mértékét, ha a teljes kártérítésre kötelezés méltánytalanul súlyos terhet róna rá a károsultnak okozott hátrányhoz képest.

Mivel a kárfelelősségi jog bírói jog, indokolt a bírónak felhatalmazást adni a méltányolható körülmények értékelésére, szélsőséges esetben akár a kártérítési kötelezettség enyhítése formájában is. Ilyen jellegű joga a bíróságnak bizonyos esetekben jelenleg is van, de vele a bíróságok eddig is csak kivételes esetekben és nagyon visszafogottan éltek, tehát nem lenne indokolt a gyakorlat bizonytalanná válásától való félelem.

“G” § A kárt a felek eltérő megállapodása hiányában pénzben kell megtéríteni.

Az eredeti állapot helyreállításának kárfelelősségi alapcélként való megjelölése valójában egy lehetetlen cél. Az állapot már sohasem lesz az eredeti. Ezért őszintébbnek látszik a pénz társadalom által szentesített, kitüntetett szerepét bevallani.

“H” § A kártérítés egyösszegben és járadék formájában is megítélhető. Rendszerint járadékot kell megállapítani akkor, ha a kártérítés a jogosultnak vagy vele szemben tartásra jogosult hozzátartozójának tartását, illetve tartásának kiegészítését hivatott szolgálni.

A járadék egy sajátos kárforma sajátos kompenzációja, amelynek technikáját a bírói gyakorlat kielégítően kidolgozta. A normaszöveg indokolt esetben részletszabályokkal bővíthető.

“I” § A kártérítés a kár bekövetkeztekor esedékes; az igény három év alatt évül el. Egyebekben az elévülés általános szabályai alkalmazandók.

Ha az általános kárfelelősség lényegében a jelenlegi veszélyes üzemi felelősség szintjére emelkedik, indokoltnak látszik az arra irányadó rövidebb elévülési idő átvétele. Ez van összhangban a kompenzációs céllal is, hiszen minél hosszabb idő telik el a károkozás és a kártérítés között, annál illuzórikusabbá esetleg oka-fogyottá válik az eredeti cél, a károkozással előidézett társadalmi feszültség oldása. (Ez akár egy még rövidebb elévülési időt is indokolhatna, amire különben az egyes szerződések körében több példa is van (szállítmányozás, fuvarozás).

“J” § Ha jogszabály a kárigény bírói úton történő érvényesítését előzetes eljárás lefolytatásától teszi függővé, per csak az előzetes eljárás jogerős befejeződését követően indítható, kivéve, ha az előzetes eljárás, a károsult önhibáján kívül, meg sem indult.

A szabály a közigazgatási jogkörben okozott károk érvényesítésének jelenlegi feltételeit veszi át, elfogadva, hogy az igazgatási úton való kárérvényesítés valóban feleslegessé teheti a pereskedést, ugyanakkor figyelembe véve azt a lehetőséget, ha a közigazgatási eljárás a károsulttól független okból esetleg el sem kezdődik (pl. mert a hatóság nem intézkedik).

“K” § Károsodás veszélye esetén a veszélyeztetett kérheti a bíróságtól, hogy azt, akinek részéről a veszély fenyeget, tiltsa el a veszélyeztető magatartástól, illetőleg kötelezze a kár megelőzéséhez szükséges intézkedések megtételére és -szükség esetén – biztosíték adására.

A Ptk. hatályos szövegének átvétele. Gyakorlati jelentősége eddig nem volt túl nagy.

JEGYZETEK

1 Kár alatt a következőkben a károsultat ért vagyoni jellegű hátrányt értem.

2 A továbbiakban felelősség alatt mindkét esetkört értem, noha az utóbbinál klasszikus értelemben gyakran nem felelősségről, sokkal inkább kockázati jellegű kártelepítésről van szó.

3 Eörsi: Tézisek a polgári jogi felelősségről 194. o.

4 Ebben az összefüggésben nem árt azt a sokszor elhangzott érvet is megismételni, hogy a polgári jognak egyetlen igazán hatékony eszköze van, a pénz, és éppen ez a leginkább alkalmas az alapvető cél, a kompenzáció megvalósítására. Azokban a szélsőséges esetekben, egyébként amikor a polgári jog ezt az eszközt másra, például bírságolásra használja, amelyekben tehát egyértelműen a prevenciós szempont kerül előtérbe, valójában ennek az eszköznek a polgári jogtól való elidegenedéséről van szó. [Vö. Ptk. 84. § (2) bek.] [A kárfelelősségi rendszer harmadik eleménél, a kárfelelősség korlátozásánál azonban ezek a szempontok valamilyen módon figyelembe jöhetnek (ld. pl. 13. pont)].

5 Azt, hogy itt egy szerves jogfejlődési folyamat egy állomásáról van szó, amelyet a jogalkotásban célszerű figyelembe venni, viszont értelmetlen siránkozni felette, igen meggyőzően mutatja be Peschka: A kártérítési felelősség morális és etikai kiüresítése c. tanulmányában.

6 Vö. Ptk. 4., 5. §.

7 A kérdés egyes aspektusaival részletesen foglalkozik Kemenes: A szerződés érvénytelenségének egyes kérdései a gazdasági szerződéses gyakorlatban c. tanulmányában (Polgári jogi kodifikáció 2002/2.)

8 Ez természetesen felveti az elháríthatatlanság fogalma definiálásának szükségességét. Megfontolásra ajánlok egy olyan meghatározást, amely szerint elháríthatatlan az, ami a tudomány és technika adott állása mellett emberi erővel egyáltalán nem vagy ésszerű módon nem hárítható el.

9 Nehezen képzelhető el, hogy az a kiránduló, aki az erdőben gondatlanul, égő cigarettát dob el és emiatt 500 hektár erdő leég, – ha a társadalom átlagos tagjáról van szó – képes lesz az okozott kár akár csak részbeni megtérítésére is.

10 Ezt a fajta ésszerű előreláthatósági elemet a nemzetközi magánjog vitte bele a jogi köztudatba, részben bizonyos nemzetközi egyezmények megoldásaival (lásd például a Bécsi Vételi Egyezményt), illetve ajánlásokkal, nemzetközi szerződésmintákkal stb.

11 Marton Gézának igaza van; a kárfelelősségi jog alapvetően mindig is bírói jog volt és marad.

12 A vétkességen (felróhatóságon) alapuló felelősségi rendszerek híveit talán vigasztalhatja, hogy az efféle szempontok valamilyen formában azért az “objektív” felelősségi rendszerekben is szerephez jutnak, pl. a közös károkozás vagy a károsulti közrehatás eseteiben.