Palásti Gábor: Javaslat az új Ptk. imperatív szabályainak alkalmazásáról szóló jogszabály alkotására

„Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.”[1]


Névjegy

Dr. Palásti Gábor Péter a Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának és a lettországi Riga Graduate School of Law-nak a docense. 1997 óta oktat, korábban az ELTE és a Miskolci Egyetem jogi karának munkatársa volt. Szűkebb szakterülete a nemzetközi magánjog és a nemzetközi gazdasági-kereskedelmi jog. Tudományos fokozattal és LL.M. végzettséggel (CEU és University of the State of New York) rendelkezik. Rendszeresen publikál, tanulmányai Magyarországon kívül több más országban (Egyesült Királyság, Japán, Németország, Olaszország, Oroszország) is napvilágot láttak. Több nemzetközi szervezetnél végzett munkát vagy vett vett részt szakmai projectjeikben (BIICL – London; IPR Verlag – München, UNIDROIT – Róma, WIPO – Genf stb.).


Hogy az új Ptk. létrehozói nagy művet alkottak, kétségtelen. Vékás Lajos akadémikus professzor vezetésével korszakos jelentőségű kódex készült, amely esszenciáját adja a mai magyar polgári jogi tudás és bölcsesség legjavának. A mű őszinte tiszteletet parancsoló, mind tartalmát, mind pedig a mögötte álló munka mennyiségét tekintve. Igaz a madách-i idézetből az is, hogy az be van fejezve.[2] Igaz az is, hogy most már a gép mintegy magától forog tovább: először a jogalkotási folyamatot beindító fogaskerekek mozdultak meg: ezek kattogását-zakatolását hallottuk még napjainkban is, és halljuk még mindaddig, amíg az új Ptk.-hoz szükségszerűen kapcsolódó további jogszabályi módosítások be nem fejeződnek, remélhetőleg az új Ptk. hatálybalépéséig, 2014. március 15-ig. A hatálybalépés után millió kis fogaskerék halk zümmögésére kezd el járni a gép – a jogalanyok maguk kezdik alkalmazni a Kódexet. A halk, ám folyamatos morajban néha röviden felzúg majd egy-egy újabb gép-egység: bírósági határozatok, jogirodalmi szakcikkek, kommentárok. A mű következetessége, az alkotók lelkiismeretes odafigyelése garantálja, hogy fülsértő csikorgásra, olajozatlan alkatrészek törésének hangjára, hibás vagy laza csapágyak leesésének hangos koppanására ésszerűen senki nem számít. Ám vajon megvalósul-e az idézet utolsó fordulata: az alkotó pihen? Nem, nem a végleges tervezet vagy az országgyűlésbeli szavazás utáni jóleső hátradőlés szent pillanatára, a munka végeztét jelzően a mellkasból megkönnyebbülten útjára engedett felsóhajtásra, vagy a pezsgőspoharak összecsendülésének és az azt követő felszabadult társasági beszélgetés megindulásának megérdemelt hangjára gondolok. A számtalan kapcsolódó jogszabályi módosítás szükségességén túl azonban van-e még olyan alkotó teendő az elfogadott normaszöveggel kapcsolatosan, amely nem a jogalkotási-hatálybaléptetési folyamathoz kapcsolódóan tevékenykedő jogtechnikusok munkája, vagy bíróságok és kommentáló szakírók tevékenysége által valósul meg, hanem azt követeli: egy szakértői bizottság újból tűrje fel ingujját, és kezdje el olvasni a művet az első oldaltól kezdődően, majd tegye meg javaslatát, ami aztán újból elindítja a jogalkotási folyamatot? A szerző válasza erre a kérdésre: sajnos – vagy szerencsére – van.

1. A nemzetközi magánjogi szempont a polgári jogi szabályok érvényesülésében az Európai Unió egységes belső piacán

Az Európai Unión belüli magánjogi-polgári jogi jogviszonyok rendezésében az anyagi polgári jog szerepét erősen befolyásolja a nemzetközi magánjog. Egyrészt, ha a jogviszony rendezéséhez eljárásra van szükség, akár jogvita miatt, mint egy peres eljárás, akár jogvita nélkül, mint egy hagyatéki eljárás, akkor ez első lépésben az európai polgári eljárásjogi szabályokat (elsősorban a joghatósági, majd a külföldi határozatra vonatkozó elismerési és végrehajtási szabályokat) jelenti. Másrészt, függetlenül attól, hogy a jogviszonynak vannak-e eljárási vonatkozásai, a polgári jogi szabályok csak a kollíziós jogon (a kapcsolóelveken) keresztül érvényesülnek. Akármilyen jól kimunkált, akármilyen fontos értékszempontokat is oltalmaz egy-egy jobban sikerült anyagi polgári jogi törvénykönyv egy olyan jogviszonyban, amely ennek a törvénykönyvnek az országával is kapcsolatban van: ha a kapcsolóelv nem ennek az országnak a jogát rendeli alkalmazni, akkor ez a törvénykönyv kinyitatlanul elfekszik a polcon, és helyette más országban kodifikált más értékszempontok, más érdekek mentén fogant szabályok rendezik majd a felmerülő kérdéseket. Hogy az EU-n belüli, több tagállamot érintő anyagi magánjogi-polgári jogi jogviszonyok rendezésére elsődlegesen alkalmas eszköz a nemzetközi magánjog, nem pedig az anyagi polgári jog, kiderül az EU jogalkotási eszközeiből is. Míg az anyagi magánjogot-polgári jogot inkább csak esetlegesen kodifkálta az európai jogalkotó – kötelező jelleggel csak egyes kiemelt területek, például a fogyasztóvédelem, a kereskedelmi képviselet vagy egyes szellemi tulajdonjoggal összefüggő jogintézmények váltak szabályozás tárgyává, a szerződések általános része kodifikációjának gyümölcse pedig évek magas szintű, tiszteletet érdemlő munkája után is csak egy nem kötelező erejű, így lex causae-nak, azaz normatív jellegű jogforrásnak nem tekinthető „hivatkozásgyűjtemény” vázlata (DCFR) –, addig a nemzetközi magánjogi jogalkotás megállíthatatlanul dübörög végig az anyagi polgári jog majd’ minden jogviszonyán.[3] Mivel pedig a négy alapszabadság megvalósítása – ezek közül különösen is a személyek szabad áramlása – egyre nagyobb arányban teszi az EU-n belül nemzetközivé a hagyományosan belső jogi keretek között maradó polgári jogi jogviszonyokat, úgy szorul vissza az egyes tagállamok polgári törvénykönyveinek jelentősége más – a kapcsolóelv által kiválasztott – tagállam polgári jogi szabályainak rovására, esetről esetre.

2. A nemzetközi magánjog nem értéksemleges többé

Sokáig tartotta magát a nemzetközi magánjoggal foglalkozók között egy igen tetszetős elképzelés, miszerint a kollíziós szabályok alapvetően értéksemlegesek, mert „üres jog”-ként, javarészt a tényállási elemekből kiválasztott objektív szempontok (ún. kapcsolóelvek) mentén eldöntik, hogy melyik állam anyagi polgári jogát kell alkalmazni egy adott tényállásban. Ez a konkrét jog esetről esetre változik, annak függvényében, hogy melyik államban valósul meg a kapcsolóelv. Így például ha a kapcsolóelv a szerződéskötés helyének joga, és az egyik szerződést „A”, a másikat „B”, a harmadikat pedig „C” országban kötik, akkor az első esetben „A”, a második esetben „B”, a harmadik esetben pedig „C” állam jogát kell alkalmazni.

Az EU-n belüli társadalmi, gazdasági, migrációs és demográfiai viszonyok változásával ez az értéksemlegesség azonban, úgy tűnik, több okból is a múlt ködébe vész. Az értéksemlegesség relativizálódásával kapcsolatos bizonyos kérdéseket a magyar jogirodalom is időben felismert és részletesen tárgyalt, mint az imperatív szabályok vagy a közrend szerepe.[4] Az értéksemlegesség megszűnéséhez vezet az a felismerés is, hogy bizonyos jogviszonyokban meghatározott joghatósági okok és kapcsolóelvek a gyakorlatban rendre ugyanazokhoz a tagállamokhoz vezetnek, nem pedig tagállamok más csoportjához.

2.1. Az Öröklési rendelet példája az értéksemlegesség megszűnésére

A legkirívóbb példa talán a már említett Öröklési rendelet[5], amely szerint „/a/nnak a tagállamnak a bíróságai rendelkeznek joghatósággal az öröklés egészében történő határozathozatalra, amelynek a területén az örökhagyó szokásos tartózkodási helye elhalálozásának időpontjában volt”[6], és „az öröklés egészére alkalmazandó jog annak az államnak a joga, amelynek területén az örökhagyó szokásos tartózkodási helye elhalálozásának időpontjában volt”.[7] Az ingatlannyilvántartási bejegyzés kivételével[8] még ingatlan öröklése sem teremt kivételt sem a joghatóság, sem az alkalmazandó jog alól. Az EU-n belüli migrációs folyamatokról megállapítható, hogy az a szegényebb tagállamok felől vezet a gazdagabb tagállamok felé. Nincs ez másként hazánkkal sem: a mintavételi időszak függvényében tízezres-százezres méretet ölt munkavállalóink, szakembereink elvándorlása: orvosok, asszisztensek, mérnökök, kőművesek, segédmunkások stb. találnak munkát Németországban, Ausztriában, az Egyesült Királyságban, Franciaországban, a Benelux államokban, esetleg Skandináviában vagy máshol. Mindezek a munkavállalók a fogadó állam keresleti jellegű munkaerőpiacán az itthoni lehetőségekhez képest sokkal jobb körülmények között helyezkednek el, kezdenek új életet. Számos tényező, melynek kifejtése nyilvánvalóan meghaladná ennek a tanulmánynak a koncepcionális és terjedelmi korlátait, teszi nyilvánvalóvá, hogy ezekben a viszonyokban számottevő változás nem várható sem a közeli, sem a távoli jövőben. A gazdasági-életszínvonalbeli különbségek bármilyen számottevő csökkenése a szegényebb és gazdagabb tagállamok között ahhoz vezetne, hogy a kelet-közép európai, kelet-európai, esetleg dél-európai munkavállalók tömegével költöznének vissza származási országukba, űrt hagyva maguk után a gazdagabb tagállamok szakképzett és megbízható munkaerőt igénylő munkaerőpiacán, aminek következménye a gazdasági növekedés lassulása lenne ezen tagállamokban. Mindez az öröklést tekintve oda vezet, hogy a Magyarországról (és más, szegényebb tagállamokból) más tagállamba vándorolt, ott letelepedő és munkát végző munkavállalók hazatérésére minden, kint eltöltött év múltával egyre kisebb lesz az esély: ott van munkájuk, rendes fizetésük, hozzászoknak a magasabb színvonalú szolgáltatásokhoz, a kiszámíthatóbb körülményekhez stb. Ezek a szempontok elég jelentősek ahhoz, hogy még az esetleg létező, ellenkező előjelű érzelmi szempontokat – családegyesítés, hazaszeretet – is felülírják. Ugyanakkor a kettős kötődés bizonyos szintig megmarad: jellemzően marad itthon is vagyonuk – ingatlan, nevükön maradt autó, hazai bankszámla, esetleg ingóságok – és lesznek itthon örököseik is – esetleg itthon maradt házastárs, gyermekek, szülők. Amikor aztán eljön az idő, és a mostani közép-generációs külföldi munkavállalóink tömegesen fordítják tekintetüket az árnyvilág felé, azzal fogunk szembesülni, hogy német, osztrák, francia, angol, holland stb. közjegyzők, bíróságok döntenek majd az akkorra évtizednél régebb óta külföldön élő munkavállalóink – a leggyakrabban saját állampolgáraink – itthoni vagyonának örökléséről, a magyarországi családtagok örökrészéről, német, osztrák, francia, angol, holland stb. jog alapján. Mindez pedig azt eredményezi, hogy a döntés helyszíne annak a tetemes vagyonnak a sorsáról, ami jelenleg a szegényebb tagállamok területén található, és ami a mostani munkavállalók majdani hagyatékát képezi, eltolódik ezekből a tagállamokból a tehetősebb tagállamokba, az alkalmazandó szabályokat pedig ezen tagállamok joga adja. Ne legyenek illúzióink, ez tényleg óriási vagyontömeg: az EU-n belüli migrációban munkaerő kibocsátó országok összességét tekintve milliós nagyságrendű ember hagyatékáról beszélünk, ami még egy Magyarország méretű állam számára is inkább százezres, mint tízezres örökhagyó hagyatékát jelenti. A munkaerőt kibocsátó tagállamok döntéshozóinak a szabályozást elfogadó döntését feltehetően a Bizottságnak a nemzetközi magánjogi szempontból logikusnak hangzó, inkább technokrata érvei motiválták, a migrációs folyamatok és társadalmi következmények mélyebb elemzése nélkül. Ilyen érvek azok, hogy mennyire nem kívánatos dolog a hagyaték feldarabolása – noha ennek alternatívája, a megvalósult szabályozás, esetleg még kevésbé kívánatos helyzetekhez vezethet a munkaerőt kibocsátó államok és állampolgáraik számára, amelyek joghatósága és jogszabályai alól „kicsúszik” a nyugati munkavállalóik ezreinek otthon maradt hagyatéka. Vagy, hogy a joghatósági szabály ideális esetben megegyezik a kapcsolóelvvel – a konkrét esetben a migrációs célországok számára, nem pedig a kibocsátó államok számára stb.

2.2. Korrekciós mechanizmusok az Öröklési rendelet példáján

A fenti eredményre vezető, a migrációs folyamatokban a fogadó országoknak kedvező, egyoldalú joghatósági és kollíziós jogi megoldást több apróbb korrekciós mechanizmus van hivatva enyhíteni az Öröklési rendeletben. Ezek hatékonysága azonban komoly aggályokat vet fel. Így például feltételes módban írt preambulum-bekezdés állapítja meg, hogy „/e/gyes esetekben az örökhagyó szokásos tartózkodási helyének megállapítása összetettnek bizonyulhat. Ez különösen akkor fordulhat elő, ha az örökhagyó szakmai vagy gazdasági okokból külföldre került és ott dolgozott, esetenként hosszú ideig, azonban a származási államával szoros és tartós kapcsolatot őrzött meg. Ez az eset az adott körülményektől függően úgy is értékelhető, hogy az örökhagyó szokásos tartózkodási helye továbbra is a családi és társadalmi életének központját képező származási államban található.”[9] (dőlt betűs kiemelés tőlem – P.G.). A preambulumok egyébként sem képezik a normaszöveg részét, ráadásul – ellentétben a rendelet preambulum bekezdéseinek többségét kitevő, felszólító módú bekezdéssel – feltételes módban íródott szövegrészről van szó. Így a fenti bekezdés helyes értelmezése az, hogy az abban felvázolt – a való életben, a migrációs folyamatok jellegéből adódóan nagyszámú esetet lefedő – tényállásnál az a főszabály, hogy a joghatóság a munkavégzés helyével azonos államra mutasson. Ellenkező esetben ugyanis a preambulum bekezdésben vázolt lehetőség – legalábbis értelmezési szabályként – része lenne a joghatóságról szóló normaszövegnek.

A rendelet 22. és 5. cikkének[10] együttes értelmezéséből levezethető további korrekciós mechanizmus az, hogy ha a majdani örökhagyó főszabályként a halálkori szokásos tartózkodási helyétől eltérően az állampolgársága szerinti jogot választotta az öröklési jogviszonyaira, akkor az „érintett felek”[11] megállapodhatnak abban, hogy a választott jog államának legyen joghatósága az eljárásra. Az öröklési rendelet ugyanakkor több ponton is gondoskodik arról, hogy ez ne jelentsen „komoly, valós veszélyt” a fogadó állam joghatóságára és jogának alkalmazására nézve. Egyrészt, az állampolgárság szerinti jog választására a végintézkedésben van lehetőség.[12] Mivel az öröklési jogviszonyok jelentős része a törvényes öröklés szabályai szerint alakul, ezért akik elmulasztanak végrendelkezni – a tapasztalat szerint az örökhagyók nagyobbik része –, azokra eleve nem lehet alkalmazni az állampolgárság szerinti jogot a szokásos tartózkodási hely joga ellenében. Ha valaki mégis végrendelkezik, akkor a végrendeletből kifejezetten vagy legalábbis hallgatólagosan[13] ki kell derülnie a jogválasztásnak. Tekintve, hogy a jogválasztás intézménye az öröklési jogviszonyra az egyes tagállamok nemzetközi magánjogában előzmény nélküli. Ha, feltehetően ezzel még a végrendeletet fogalmazó ügyvédek sincsenek tisztában, nemhogy a kivándorló munkavállalók. Ha azonban egy migráns munkavállaló túljut az első két akadályon, és így például az évek óta Németországban dolgozó magyar gyógytornász végrendelkezett is és jogot is választott – a magyar jogot –, akkor ebből a magyar joghatóság még mindig nem következik. Harmadik lépcsőfokon ugyanis ennek az a feltétele, hogy az „érintett felek” megállapodjanak a magyar joghatóságról – ekkor ez már kizárólagos joghatóság lesz.[14] Az „érintett felek” definíciójának hiányában félő, hogy bármely, magát okkal vagy ok nélkül reménybeli örökösnek tartó, a fogadó országban élő személy „érintett fél” lesz, aki – ellenérdekű félként – könnyedén meghiúsíthatja azt, hogy az eljárást az örökhagyó származása államában – hagyatéka fekvési helyének és a családtagok, törvényes örökösök lakóhelyének államában – folytassák le. Ha esetleg még ezt az akadályt is sikerül venni, akkor a negyedik, formai előírás már valóban nem támaszt komolyabb nehézségeket: „A joghatóságra vonatkozó megállapodást írásba kell foglalni, keltezni kell, és azt az érintett feleknek alá kell írniuk.”[15] A rendelet további – nemzetközi magánjogi jellegű – korrekciós mechanizmusokat is tartalmaz, ezek ismertetésétől ehelyütt eltekintünk.

3. A Ptk. szerepe: imperatív szabályok

A korrekciós mechanizmusok között van egy, amelyik azonban szerephez juttatja a nemzeti anyagi polgári jogi szabályokat is. Enyhítendő a lex causae – az Öröklési rendeletben mint példában főszabályként a halálkori szokásos tartózkodási hely jogának – alkalmazásával előálló olyan helyzeteken, amikor annak alkalmazása a vagyontárgy fekvési államának legfontosabb gazdasági, társadalmi, családi megfontolásait megjelenítő szabályok figyelmen kívül hagyásához, ezen értékek sérelméhez vezet, a rendelet lehetővé teszi, hogy a fekvési hely országának legfontosabb szabályait is alkalmazza a jogalkalmazó. Ezeket a szabályokat a nemzetközi magánjog átfogóan az imperatív vagy elsőbbséget élvező vagy feltétlen érvényesülést kívánó szabályok elnevezéssel illeti.[16] A rendelet 30. cikke ugyanis ekképpen szól:

„30. cikk

Bizonyos vagyontárgyak öröklésével kapcsolatos vagy arra kiható korlátozásokat megállapító különös szabályok

Amennyiben a bizonyos ingatlanok, vállalkozások vagy más, különleges vagyonkategóriák fellelhetősége szerinti állam joga olyan különös szabályokat tartalmaz, amelyek gazdasági, családi vagy társadalmi megfontolások miatt e vagyontárgyak öröklésével kapcsolatos vagy arra kiható korlátozásokat állapítanak meg, az említett különös szabályokat alkalmazni kell az öröklésre, amennyiben a szóban forgó állam joga szerint az említett szabályokat az öröklésre alkalmazandó jogra való tekintet nélkül alkalmazni kell.”

Ennek megfelelően lehetőség van arra, hogy a külföldön elhunyt magyar állampolgárságú örökhagyó magyarországi hagyatékának egyes elemeire a magyar szabályok egy részét is alkalmazza az eljáró angol, német vagy francia közjegyző, bíró stb.

Mint példán, az Öröklési rendeleten igen szemléletesen lehet bemutatni a nemzetközi magánjogi szabályok következményeit az európai nemzetközi polgári jogi jogviszonyokban, azonban az alkalmazandó jogtól független imperatív szabályok alkalmazására lehetőséget adó szabályokat a legtöbb kollíziós jogi rendeletben megtaláljuk. Így a szerződéses kötelmek esetében az ún. Róma I. rendelet[17] 9. cikke így rendelkezik:

„9. cikk

Imperatív rendelkezések

(1) Az imperatív rendelkezések olyan rendelkezések, amelyek betartását valamely ország a közérdek – mint például politikai, társadalmi vagy gazdasági rendjének megőrzése – szempontjából döntő fontosságúnak ítéli, és megköveteli a hatálya alá eső valamennyi tényállásra történő alkalmazását, függetlenül attól, hogy e rendelet a szerződésre mely jog alkalmazását írja elő.

(2) E rendelet alapján semmi nem korlátozhatja az eljáró bíróság országának joga szerint az imperatív rendelkezések alkalmazását.

(3) Figyelembe vehetők azon ország jogának imperatív rendelkezései, amelyben a szerződésből eredő kötelezettségeket teljesíteni kell vagy teljesítették, amennyiben ezek az imperatív rendelkezések a szerződés teljesítését jogszerűtlenné teszik. Annak mérlegelése során, hogy érvényre kell-e juttatni e rendelkezéseket, figyelembe kell venni természetüket és céljukat, és alkalmazásuk vagy nem alkalmazásuk következményeit.”

A szerződésen kívüli kötelmekre vonatkozó ún. Róma II. rendelet ezzel párhuzamba állítható szabálya a rendelet 16. cikke, ami ezt írja elő:

„16. cikk

Elsőbbséget élvező kötelező rendelkezések

E rendelet egyetlen rendelkezése sem korlátozhatja az eljáró bíróság országának joga szerint érvényesülő azon szabályok alkalmazását, amelyek kötelező jelleggel, a szerződésen kívüli kötelmi viszonyra egyébként alkalmazandó jogra tekintet nélkül szabályozzák a tényállást.”

A házassági vagyonjogi rendszerekkel kapcsolatos ügyekben a joghatóságról, az alkalmazandó jogról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló rendelet tervezetének[18] 22. cikke pedig ekképp fogalmaz:

„22. cikk

Imperatív rendelkezések

E rendelet rendelkezései nem sérthetik az imperatív rendelkezések alkalmazását, amelyek betartását valamely ország a közérdek – mint például politikai, társadalmi vagy gazdasági rendjének megőrzése – szempontjából döntő fontosságúnak ítéli, és megköveteli a hatálya alá tartozó valamennyi tényállásra történő alkalmazását, függetlenül attól, hogy e rendelet a házassági vagyonjogi rendszerre mely jog alkalmazását írja elő.”

4. Az előttünk álló feladat

Az előttünk álló feladat tehát ez: végig kell nézni az új Ptk. szabályait, és megállapítani, hogy melyek azok a rendelkezései, amelyek imperatív normák – amelyek a hazai társadalmi, gazdasági, családi értékek alapján annyira lényeges szempontokat tartalmaznak, hogy akkor is ragaszkodni kell alkalmazásukhoz, ha a jogviszonyra egyébként nem a magyar jog az irányadó. Amint láttuk az Öröklési rendelet példáján, gyakran előfordulhatnak olyan jogviszonyok, melyek hatása Magyarországon – itt található személyeknél, itt lévő vagyontárgyak vonatkozásában – áll be, ám amelynek elbírálása nem a magyar, hanem valamely más tagállam joga alapján történik. Ugyanakkor a nemzetközi magánjog a nemzeti jogra bízza azt, hogy meghatározza, melyek azok a leglényegesebb értékeket megtestesítő polgári jogi szabályai, amelyek alkalmazására a külföldi lex causae-val szemben is lehetőség van. Egyrészt tehát körül kell határolni azokat a jogviszonyokat, amelyen belül erre lehetőség van – az öröklési jogon túl ilyen a kötelmi jog és a házassági vagyonjog is, és vizsgálandó, hogy más jogviszonyok szabályai, amelyeken belül a kötelmi, öröklési és házassági vagyonjog joghatást fejt ki, ide sorolhatók-e. Ezen területek azonosítása után meg kell határozni azokat a legfontosabb jogterületi értékeket, amelyeket a külföldi jog ellenében is oltalomban kívánunk részesíteni. Végezetül, meg kell találni, hogy a normaanyagban melyek azok a szabályok, amelyek ezeket az értékeket oly módon védik, hogy az indokolja imperatív szabállyá minősítésüket.

Az anyagi polgári jogban a normákat azok kötelező jellege és a tőlük való eltérés lehetősége alapján két csoportba szokás osztani: diszpozitív és kógens. Az új Ptk. megalkotása során komoly feladat volt az, hogy a korábban ezen a téren egyes szabályok alkalmazása során tapasztalt bizonytalanságot a kodifikátorok eloszlassák. A nemzetközi magánjog azonban, ugyanezen szempont alapján négyes felosztást alkalmaz: egy polgári jogi szabály lehet diszpozitív, kógens, imperatív vagy közrendi. Bár meghaladná ennek a tanulmánynak a koncepcionális és terjedelmi korlátait az egyes kategóriák közötti különbségek részletes ismertetése,[19] annyi elmondható, hogy a diszpozitív és kógens szabályok közötti különbségtételnek egyedül az ún. anyagi jogválasztás esetén van szerepe a nemzetközi magánjogban, míg a közrendi szabályok funkciója az imperatív szabályokétól több ponton is lényegesen eltér, meghatározásuk pedig sokkal inkább a jogalkalmazó és a jogirodalom, semmint a jogalkotó feladata. Ezért a feladat megvalósítása során nem a szabályok diszpozitív, kógens vagy közrendi jellegét, hanem egyedül az imperatív, azaz feltétlen érvényesülést kívánó jellegét kell vizsgálni.

A feladat új, a Ptk. kodifikáció fogalmából önmagában nem következik. Azt három tényező indokolja: az első az egységes belső piac megvalósítása során megnövekedett nemzetközi áru-, szolgáltatás-, tőke, különösen pedig személyforgalom és ennek polgári jogi kihatásai. Másodsorban, ezáltal a nemzetközi magánjogi szabályok szerepének korábban nem látott mértékű megerősödése és a belső jogviszonyokra szabott nemzeti anyagi polgári jogi szabályok szerepének relativizálódása más tagállamok hasonló polgári jogi szabályaival szemben. Végezetül pedig az EU fent nevezett nemzetközi magánjogi rendeleteinek kifejezett rendelkezései, amelyek megteremtik az imperatív szabályok körét, és lehetővé teszik alkalmazásukat az egyébként alkalmazandó – külföldi – joggal szemben is.

5. Az előttünk álló feladat megvalósításának módja

A megvalósítás ideális eszköze jogszabály. Erre vonatkozóan három lehetőséget célszerű megvizsgálni. Egyrészt, amint a kógens és diszpozitív szabályoknál teszi a Ptk., ahol egyértelműsíti, hogy a felek eltérhetnek-e egy szabálytól, elvileg lehetőség lenne arra, hogy a Ptk.-ban az imperatív szabályoknál egy félmondat jelezze, hogy egy szabálynak az alkalmazásától akkor sem lehet eltérni, ha a jogviszonyra egyébként nem a magyar jog az alkalmazandó. Véleményünk szerint azonban nem ez az ideális megoldás: a Ptk. kifejezetten a belföldi jogviszonyokra készült jogszabály, az imperatív szabályokra hivatkozás minden valószínűség szerint zavarólag hatna. Ráadásul „/b/e van fejezve a nagy mű”, tehát nem lenne szerencsés az elfogadása után egyből hozzányúlni és végigmódosítani a teljes normaszöveget az imperatív szabályok szempontjának megfelelően. A Ptk. megalkotásakor ez nem volt, nem is kellett, hogy szempont legyen. Tekintve, hogy Vékás Lajos professzor úr nemcsak az anyagi polgári jog elismert szaktekintélye, hanem közismerten legalább annyira nagy tudású művelője a nemzetközi magánjognak is – és így jelen szerzőnél lényegesen jobban ismeri az imperatív szabályok problémakörét –, vélelmezhető, hogy Ő maga is egyetért azzal, hogy a Ptk.-beli szabályok imperatív jellegével kapcsolatosan nem a Ptk.-nak kell döntenie. Ha nem így gondolná, mostanra már valószínűleg ténylegesen ott lennének azok a félmondatok az új Ptk.-ban.

A második lehetőség, hogy az imperatív szabályokra vonatkozó rendelkezéseket a nemzetközi magánjogi jogszabály – jelenleg az 1979: 13. tvr. – tartalmazza. Ez azonban legalább akkora félreértés lenne, mint a Ptk.-ba bevinni ezeket a rendelkezéseket. A nemzetközi magánjogi tvr. ugyanis kollíziós szabályokat – kapcsolóelveket – tartalmaz. A belső polgári jog egyes szabályait imperatívvá minősítő felsorolás azonban nem kapcsolóelv, nem kollíziós szabály. A kollíziós szabályt az európai nemzetközi magánjog fent említett rendeleteiben szereplő azon speciális kollíziós normák tartalmazzák, amelyek alapján mi magunk itt Magyarországon megállapíthatjuk egyes polgári jogi szabályaink imperatív jellegét.

A harmadik lehetőség – amelyet jelen sorok szerzője is támogat – önálló jogszabály alkotása a polgári törvénykönyv azon szabályairól, amelyeket akkor is alkalmazni kell, ha a nemzetközi magánjogi szabály értelmében valamely tényállásra nem a magyar jog az alkalmazandó. Ez a megoldás tűnik célszerűnek abból a szempontból is, hogy az imperatív szabályokra vonatkozó minősítésünk címzettjei könnyen külföldi jogalkalmazók is lehetnek – például külföldi bírák, közjegyzők stb. Amint az Öröklési rendelet alapján láttuk, könnyen lehet, hogy a hagyatéki eljárást, amely kiterjed a külföldön dolgozó magyar állampolgár örökhagyó magyarországi vagyonára is és érinti itthoni örököseit, és amely során meg kell állapítani, hogy a magyar jog mely szabályai imperatívak, külföldön folytatják le. Ilyen esetekben a jogszabályi rendelkezések egyértelműségének és közérthetőségének a szerepe különösen fontos! Így elképzelhető, hogy a magyar kőműves Karcagon található hagyatékának ügyében végül Londonban[20], a felsőbíróságon kell demonstrálni azt az ősz parókás Lord bíró előtt, hogy a magyar Ptk.-nak mely szabályai imperatívak, és kell azokat alkalmazni az angol jog ellenében is. Nyilvánvaló, hogy erre jóval nagyobb esély van akkor, ha egy egyértelmű, néhány oldalas jogszabály rendezi ezt a kérdést, ami csak erről szól, mintha az angol Lordnak a magyar Ptk. angol fordításán kellene átrágnia magát ugyanezért az információért, vagy akár csak a nemzetközi magánjogi jogszabályunkkal kellene megtennie ugyanezt.

A megvalósítás során alapos nemzetközi magánjogi ismeretekre éppúgy szükség lesz, mint igen elmélyült magyar és összehasonlító anyagi polgári jogi ismeretekre. A nemzetközi magánjogi ismeretek körébe tartozik például az, hogy az európai uniós rendeleti szintű kollíziós normák milyen körben teszik lehetővé imperatív szabályok alkalmazását; vagy az imperatív szabályok alkalmazási mechanizmusának ismerete. Magyar polgári jogi ismeretek szükségesek ellenben ahhoz, hogy megállapíthassuk: melyek azok az alapértékek, amelyek védelme indokolja egyes szabályok imperatívvá minősítését, és melyek azok a konkrét rendelkezések, amelyek ezeket az értékeket olyan módon védik, hogy indokolt imperatívvá minősíteni őket. Végezetül, összehasonlító polgári jogi ismeretek szükségesek ahhoz, hogy egy-egy szabály kapcsán megállapíthassuk: indokolt-e az attól való félelem, hogy ha más tagállam jogát kell alkalmazni, akkor a magyar polgári jog által védett értékek sérülnek. Az imperatívnak számító rendelkezések egy részéről kijelenthető ugyanis, hogy az azokban megtestesülő társadalmi, gazdasági, családi értékeket a többi tagállam belső joga is hasonló mértékben – esetleg jobban is – védi. Ilyen szabályok esetében pedig nem indokolt azok imperatívvá minősítése.

Várható, hogy a szabályok imperatív jellegéről szóló jogszabály nem kimerítő felsorolást tartalmaz, és a szabályok imperatív jellege bizonyos értelemben relatív lesz – a klaudikáló kógencia szakkifejezés analógiájára klaudikálóan imperatív szabályokról lesz szó. Ami az első felvetést illeti, vélelmezhető, hogy a legalaposabb szakmai előkészítő munka ellenére is lesznek olyan helyzetek, amikor egy konkrét anyagi polgári jogi szabály feltétlen alkalmazásához fűződő érdek csak a gyakorlat során derül majd ki. Meg kell hagyni tehát a bírói gyakorlat számára azt a lehetőséget, hogy a jogszabályi szinten imperatívvá minősített szabályok mellett, eseti jelleggel, további szabályok imperatív jellegét is megállapíthassa. Ami a relativitást illeti, a nemzetközi magánjog gyakorlatából ismertek olyan esetek – elsősorban az imperatív szabályok érvényesülése szempontjából is speciálisnak számító fogyasztói szerződések és munkaszerződések területéről –, ahol az okozott problémát, hogy kiderült: az alkalmazandó külföldi jog – a lex causae – a kötelezően érvényesülő belső imperatív normánál erősebb vagy a konkrét esetben kedvezőbb jogvédelmet biztosít a fogyasztó vagy az egyéni munkavállaló számára.[21] Az imperatív szabályok alkalmazásának eredménye ekkor éppen ellentétes hatást váltott (volna) ki: megfosztja az általa privilegizálni óhajtott jogalanyt egy még kedvezőbb lehetőségtől, és a számára kedvezőtlenebb lehetőség elfogadására kényszeríti. Nyilvánvaló tehát, hogy az imperatív normákat csak addig a pontig célszerű alkalmazni, amíg ugyanazt az érdeket a külföldi jog nem védi erősebben, hatékonyabban. Ez pedig a norma imperativitását relatívvá teszi – ezekben az esetekben mellőzni kell tehát alkalmazásukat.

6. Javaslat a polgári jogi normák imperativitását megállapító jogszabályra vonatkozóan

A fentiek alapján javaslatot teszünk jogszabály alkotására az új Polgári Törvénykönyv egyes rendelkezéseinek imperatívvá minősítéséről. A jogszabály címe hangozhatna például ekképp: „2013.[22] évi … törvény, Magyarország Polgári Törvénykönyve egyes rendelkezéseinek alkalmazásáról, ha nemzetközi magánjogi norma alapján külföldi jogot kell alkalmazni”.

Az első szakasz szövege vonatkozásában pedig az alábbi javaslatot tesszük:

„1.§ (1) Amennyiben nemzetközi magánjogi szabály egy polgári jogi tényállásra külföldi jog alkalmazását rendeli, azonban a nemzetközi magánjogi szabály lehetővé teszi azt, hogy a külföldi jog mellett a magyar jog egyes kötelezően alkalmazandó rendelkezéseit is figyelembe vegyék vagy alkalmazzák – „imperatív rendelkezések”, „elsőbbséget élvező kötelező rendelkezések” vagy hasonló elnevezés alapján –, ezek a szabályok Magyarország Polgári Törvénykönyve vonatkozásában az alábbiak (továbbiakban: „imperatív rendelkezések”). Az alábbi rendelkezések imperatív jellegének megállapítása a közérdek – mint például Magyarország politikai, társadalmi vagy gazdasági rendjének megőrzése – szempontjából döntő fontosságúnak ítélt értékek oltalmának szükségességén nyugszik.

(2) Imperatív rendelkezések a Polgári Törvénykönyvön kívül is találhatóak.

(3) Jelen jogszabály nem gátolja meg az eljáró bíróságot abban, hogy az itt felsorolt rendelkezéseken kívül a Polgári Törvénykönyv további szabályait is imperatív rendelkezésnek minősítse.

(4) Mellőzni kell az itt felsorolt valamely szabály alkalmazását akkor, ha a külföldi jog a Polgári Törvénykönyv imperatív rendelkezése által védett érdeket magasabb szintű vagy hatékonyabb védelemben részesíti. A védelem fokának vagy hatékonyságának megállapításánál figyelembe kell venni az eset összes körülményét.”

7. Ha nem élünk a lehetőséggel…

Az európai nemzetközi magánjogi rendeletek felkínálják a lehetőséget a tagállamok számára, hogy egyes belső jogi szabályaikat imperatív szabályként érvényesítsék az egyébként alkalmazandó külföldi joggal szemben. Ebből azonban nem következik az, hogy erről belső jogszabályt kellene alkotni. Amennyiben nem élünk a lehetőséggel… ebben az esetben a külföldi munkavállalóként elhunyt magyar állampolgár karcagi kőműves, győri gyógytornász, budapesti belgyógyász karcagi, győri és budapesti hagyatéka vonatkozásában, az angol, német, francia stb. bíró vagy közjegyző lesz kénytelen dönteni arról, hogy van-e a számára teljesen ismeretlen magyar öröklési jogban olyan szabály, amely feltétlen érvényesülést kíván az egyébként alkalmazandó és általa kitűnően ismert angol, német, francia stb. joggal szemben. Ne legyenek illúzióink, a legnagyobb jóindulat mellett sem tételezhető fel, hogy a külföldi jogalkalmazók nagy része nekiáll annak, hogy a számára nem ismert jogrendszerben jogtudósi mélységű elemzés során megállapítsa, vannak-e, és melyek annak imperatív szabályai. Különösen nem, ha a jelenleg még aktív korú közép- és kelet európai emigráns munkavállalók százezres nagyságrendben érkeznek, életkoruk miatt, életük végéhez azokban a fogadó országokban, ahol már évtizednél régebb idő óta élik életüket. Könnyen elképzelhető, hogy az angol, német, francia, osztrák, belga, holland, ír stb. jogalkalmazónak egyik héten egy magyar állampolgár bevándorló örökhagyó hagyatéki eljárásában a magyar, másik héten a cseh, harmadik héten a bolgár, negyedik héten pedig a litván öröklési jog szabályairól kellene, erre vonatkozó magyar, cseh, bolgár és livtán egyértelmű jogszabályi iránymutatás hiányában megállapítania, hogy melyek a magyar, cseh, bolgár vagy litván jog imperatív szabályai. Erre pedig feltehetően sem a felkészültség, sem a hajlandóság nem lesz meg. Mindennek kárát pedig az itthoni leszármazók vagy egyéb rokonok látják, akik belföldi örökrésze felett külföldön, külföldi jog alapján döntenek, valamint mindazok a hazai vagyoni viszonyok, amelyeket egy külföldi hatóság a külföldi jog alapján megítél. És még egyszer: mindezek a kérdések természetesen nem állnak meg az öröklésnél, az imperatív szabályokról történő rendelkezés számos egyéb jogviszonyban is kihasználására váró lehetőség. Ezzel a lehetőséggel pedig – a szerző meggyőződése szerint – erkölcsi és szakmai kötelességünk élni.

A cikk megjelenésének dátuma: 2013. március 28.


[1] Madách Imre: Az ember tragédiája, Első szín.

[2] Az új Ptk-t 2011. február 11-én elfogadta az Országgyűlés.

[3] Csak a kollíziós szabályok rendeleti szintű szabályozásához ld.: AZ EURÓPAI PARLAMENT ÉS A TANÁCS 593/2008/EK RENDELETE (2008. június 17.) a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról („Róma I. Rendelet”), HL L 177., 2008.7.4.

AZ EURÓPAI PARLAMENT ÉS A TANÁCS 864/2007/EK RENDELETE (2007. július 11.) a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról („Róma II. Rendelet”) HL L 199., 2007.7.31.

A TANÁCS 1259/2010/EU RENDELETE (2010. december 20.) a házasság felbontására és a különválásra alkalmazandó jog területén létrehozandó megerősített együttműködés végrehajtásáról („Róma III. Rendelet”) HL L 343 , 29/12/2010 o. 0010 – 0016

AZ EURÓPAI PARLAMENT ÉS A TANÁCS 650/2012/EU RENDELETE (2012. július 4.)

az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről („Róma IV. Rendelet”) HL L 201 2012.7.27. 0107-0134 („Öröklési rendelet”)

Az európai polgári eljárásjogi rendeletek és alkalmazási körük alá eső területek száma még ennél is nagyobb.

[4] Ld.pl. MÁDL Ferenc: Az akarati autonómia a magyar nemzetközi magánjogban. Állam- és Jogtudomány 1987-’88., 3-4. összevont szám 633-645.; VÉKÁS Lajos: A nemzetközi magánjog elméleti alapjai, Doktori értekezés tézisei, ELTE Sokszorosító, Budapest, 1983.; VÉKÁS Lajos: Nemzetközi kollíziós jog az ezredfordulón. In: Mádl Ferenc ünnepi kötet. 249-264., 2001.; RAFFAI Katalin: Az emberi jogok szerepe a közrend konkretizálásában. Magyar Jog, 2007. március, 142-151.; RAFFAI Katalin: Kalandozások a belföldi közrend fogalmának a magyar jogrendszerben való felbukkanása és jelenléte körül. Jogtudományi Közlöny, 2007. október, 437-447., valamint a téma tankönyvi feldolgozását, pl.: BURIÁN László – CZIEGLER Dezső – KECSKÉS László – VÖRÖS Imre: Európai és magyar nemzetközi kollíziós magánjog. KRIM Bt., Budapest, 2010., 128-134.; MÁDL Ferenc – VÉKÁS Lajos: Nemzetközi magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. ELTE Eötvös kiadó, Budapest, 2012., 145-153.

[5] Ld. 3. sz. lábjegyzet

[6] Öröklési rendelet 4. cikk: Általános joghatóság

[7] Öröklési rendelet III. Fejezet („Alkalmazandó jog”) 21. cikk: Főszabály

[8] Öröklési rendelet 1. Cikk: Hatály, (2) bekezdés l) pont

[9] Öröklési rendelet (24) preambulum-bekezdés

[10] Öröklési rendelet 22. cikk (1) bekezdés: „Egy adott személy az utána történő öröklés egészére irányadó jogként választhatja annak az államnak a jogát, amelynek állampolgárságával a választás megtételekor vagy az elhalálozás időpontjában rendelkezik.”; 5. cikk: “(1) Amennyiben az örökhagyó az utána történő öröklésre alkalmazandó jognak a 22. cikk szerint valamely tagállam jogát választotta, az érintett felek megállapodhatnak arról, hogy ezen tagállam bírósága vagy bíróságai kizárólagos joghatósággal rendelkezzenek az öröklési ügyekben történő határozathozatalra.

(2) A joghatóságra vonatkozó megállapodást írásba kell foglalni, keltezni kell, és azt az érintett feleknek alá kell írniuk. A megállapodás tartós rögzítését biztosító, elektronikus módon történő bármely közlés egyenértékűnek minősül az írásos formával.

[11] A 22. cikk (1) bekezdésében használt fordulat.

[12] 22. cikk (2) bekezdés: “A jogválasztásról kifejezetten, végintézkedés formájában tett nyilatkozatban kell rendelkezni, vagy annak a végintézkedés rendelkezéseiből megállapíthatónak kell lennie.”

[13] Uo.

[14] 5. cikk A joghatóságra vonatkozó megállapodás: “(1) Amennyiben az örökhagyó az utána történő öröklésre alkalmazandó jognak a 22. cikk szerint valamely tagállam jogát választotta, az érintett felek megállapodhatnak arról, hogy ezen tagállam bírósága vagy bíróságai kizárólagos joghatósággal rendelkezzenek az öröklési ügyekben történő határozathozatalra.”

[15] 5. cikk (2) bekezdés

[16] A jelenség a nemzetközi magánjoggal foglalkozók körében Magyarországon sem új: forrásokhoz ld. a 5. lábjegyzetet, valamint: PALÁSTI Gábor: Közrendi, imperatív, kógens és diszpozitív szabályok. Magyar Jog 2006. február, 65-77.

[17] Az egyes rendeletekhez ld. az 3. lábjegyzetet.

[18] Brüsszel, 2011.3.16., COM(2011) 126 végleges

[19] Ehhez ld. különösen a 5. és 16. lábjegyzetet.

[20] A példa kedvéért vélelmezzük, hogy az örökhagyó elhunyta idejére az Egyesült Királyság már elfogadta ennek a rendeletnek az alkalmazását. Jelenleg ugyanis „/a/z Európai Unióról szóló szerződéshez és az Európai Unió működéséről szóló szerződéshez csatolt, az Egyesült Királyságnak és Írországnak a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség tekintetében fennálló helyzetéről szóló 21. jegyzőkönyv 1. és 2. cikkével összhangban ezek a tagállamok nem vesznek részt ennek a rendeletnek az elfogadásában, az rájuk nézve nem kötelező és nem alkalmazandó. Ez azonban nem érinti az Egyesült Királyság és Írország arra vonatkozó lehetőségét, hogy az említett jegyzőkönyv 4. cikkével összhangban bejelentsék azon szándékukat, hogy e rendelet elfogadását követően elfogadják ezt a rendeletet.” – öröklési rendelet (82) preambulum bekezdés. Az Egyesült Királyság ismereteink szerint, gyakori végcélja az építőiparban dolgozó magyar munkásoknak, a munkaerő piaci lehetőségek, a fizetés nagysága, a más tagállamhoz képest könnyebben vehető nyelvi akadályok és néhány egyéb további szempont miatt.

[21] Ehhez ld. különösen PALÁSTI i.m.

[22] Az évszám meghatározásában feltétlen alkalmazási igényű optimizmusunk vezérelt…