(I. rész)
“Az európai jogalkotás és a nemzetközi modelltörvények hatása a nemzeti törvényhozásra” volt a címe annak, az Igazságügyi Minisztérium, az ELTE ÁJK Polgári Jogi Tanszéke, és a Hamburgi Max-Planck-Institut für Ausländisches und Internationales Privatrecht által közösen rendezett Magyar-Német Civiljogi Konferenciának, amely 2002. május 23-24-én került megrendezésre az ELTE Álam- és Jogtudományi Karának Kari Tanácstermében. A konferencián a német vendégek mellett a hazai tudományos élet és joggyakorlat számos képviselője vett részt. A konferencia vitaindító referátumait Dr. Vékás Lajos egyetemi tanár (“Nemzeti törvényhozás az Európai Közösség jogalkotásának és a nemzetközi modelltörvények hatása alatt”), Prof Dr. Michaels (“Jogegységesítés versus a jogrendszer sokfélesége”), Dr. Harmathy Attila egyetemi tanár (“Fejlődési irányok a magyar kötelmi jogban”), Prof. Dr. Mankowski (“Az európai fogyasztóvédelmi szerződési jog strukturális elemei”), Prof. Dr. Siehr (“Tulajdonátruházás”) Dr. Darázs Lénárd LL.M (Heidelberg) (“Az Európai Közösség vertikális versenykorlátozásokra vonatkozó csoportmentesítési rendelete és a nemzeti kartelljog alkalmazhatósága a forgalmazási kötöttségekre”), Prof. Dr. Mar-tinek (“A forgalmazási szerződések szerződési jogi kezelése”) és Prof. Dr. Immenga (“Kartelljogi keretek” címmel tartották). A konferencia levezető elnöke Prof. Dr. Basedow és Prof. Dr. Hopt voltak. A konferenciára elsősorban az adott alkalmat, hogy Németországban és Magyarországon párhuzamosan zajlik a magánjog reformja. A német kötelmi jogi reform 2002. január 1-jén lépett hatályba, és a magyar magánjog átfogó rekodifikációja is jelentősen előrehaladt azáltal, hogy a Kodifikációs Bizottság elkészítette és közzétette az új Ptk. koncepcióját. Érdemes tehát megvizsgálni, hogyan hatott e folyamatokra egyrészt az európai jogharmonizáció, másrészt pedig a nemzetközi modelltörvények (principles). Az alábbiakban e konferencia eredményeit kíséreljük meg összefoglalni.
A nagy nemzeti polgári törvénykönyvek kodifikációs munkálatai a XVIII. században kezdődtek. Ekkor, majd a XIX. században, valamint a XX. század első felében a kodifikáció nemzeti, nemzetállami síkon zajlott. E kodifikációk elsődleges célja a nemzeti piaci, valamint általában a piaci feltételek egységesítése és ez által a kereskedelem, a gazdaság élénkítése volt, ugyanakkor a nemzeti polgári törvénykönyvek megalkotása szimbolikus, a nemzeti egységet kifejező jelleggel is bírt. A XX. század második felében előtérbe kerültek a jogösszehasonlító megfontolások, módszerek, a kodifikáció azonban továbbra is nemzeti jogalkotási kérdés maradt. Ez figyelhető meg a hatályos magyar Ptk. megalkotása kapcsán is. A Ptk. század eleji tervezetein tetten érhető az osztrák ABGB, a német BGB hatása, az 1928-as MTJ pedig a svájci ZGB, OR bizonyos jeleit is magán viseli (pl. a joggal való visszaélés tilalma). A konferencia tárgyát képező kérdés elsőként a XX. század második felében zajló polgári jogi kodifikáció(k) során merült fel. A holland Ptk. kodifikációs munkálatai 1946-ban kezdődtek, a törvény végül 1992-ben született meg. Itt is nemzeti kódexről van szó, amely azonban már figyelembe vette a modern jogegységesítési törekvések, köztük a modelljogok (Principles, továbbiakban Alapelvek) eredményeit is.
A modelljogok (Alapelvek) körében általában két mértékadó modelltörvényt érdemes kiemelni: az Európai Szerződési Alapelveket és az UNIDROIT Nemzetközi Kereskedelmi Szerződései Alapelveit. Ezekről elmondható, hogy pozitívan fogadta őket a jogtudomány, a konferencián jelenlévő Prof. Michaels egyenesen a szerződési jog általános orvosságának nevezte egyik cikkében. Ezen nem változtat az sem, hogy e modelljogok alkalmazhatósága kapcsán vannak bizonytalan pontok: ilyen például az Alapelvek kollíziós jogi, általános eljárásjogi alkalmazhatósága a rendes, illetve a választott bíróságok előtt.
Az Alapelvek tulajdonképpen az alábbi hármas célkitűzést igyekeznek megvalósítani, illetőleg alkotói ezeket tartották szem előtt: közvetett piacszabályozó funkció (a nemzetközi kereskedelem élénkítése, feltételeinek egységesítése, egyszerűsítése); jogegységesítő funkció (a közösségi jog egyfajta konszolidációja, a civil law és a common law közelítése, a jövőbeli európai magánjogi jogegységesítés alapjainak megteremtése); és a modelltörvény funkció (egy modernizált lex mercatoria létrehozása, általános alapelvek kikristályosítása, feldolgozása a jogalkalmazás számára, s végül, de nem utolsósorban megoldási javaslatok felsorakoztatása a magánjogi reform előtt álló közép- és kelet-európai államok számára). Az Alapelvek ezzel egyidejűleg alapvető és meggyőző értékválasztást is tartalmaznak.
Az alapelveket és a közösségi jogi jogegységesítést megfigyelve érzékelhető, hogy míg az Alapelvek modellek, vagyis szabályaiknak esetleges átvétele az önkéntességen alapul; tartalommeghatározó értékkritériumuk a kiegyenlítő igazságosság, s erre vonatkozóan tartalmaznak modellszabályokat; továbbá céljuk nem a (közvetlen) piacszabályozás, mint az Eu rendeleteknek és irányelveknek. Addig a közösségi jog átvétele kapcsán ezzel szemben hiányzik az önkéntesség, azokat kötelező átültetni a nemzeti jogba. A tagállam nem válogathat, a tagjelölt ország még kevésbé. Az Alapelvek hatása Európában (az európai reformok tekintetében) elsősorban közvetett. A német kötelmi jogi reformot inkább a fogyasztói adásvételről szóló irányelv “motiválta,” és annak kapcsán például sokkal inkább tetten érhető a Bécsi Vételi Konvenció hatása mint az Alapelveké. A magyar Koncepció számos ponton támaszkodott az Alapelvekre. Fontos azonosság, hogy a Kodifikációs Bizottság a monista koncepciót fogadta el, vagyis az új Ptk. egységes lesz, nem lesz külön kereskedelmi törvény. Ebből viszont következik az, hogy az új Ptk.-nak a fogyasztói ügyletek, és a kereskedelmi szerződések kapcsán felmerülő kodifikációs szükségleteknek egyaránt eleget kell tennie.
A magánjogot érintő közösségi jogi szabályozás egyes (problematikus) kérdései kapcsán mindenekelőtt meg kell említeni a minimumharmonizáció elvét. Ennek vannak előnyei, mint például a rugalmasság, de hátrányai is. Ez utóbbiak körében mindenekelőtt az említendő, hogy a szabályokat politikai kompromisszumok befolyásolják. Ennek eredményeként pedig a nem teljes mértékben egységes szabályozás a versenyegyenlőség ellen hat. Felmerülnek további konkrét problémák is. Itt említendő a (kötelező) harmonizációt meghaladó nemzeti (fogyasztó)védel-mi szabályok alkalmazhatósága. Kérdés, hogy érvényesülnek-e ezek a belső piacot érintő, nemzetközi esetekben, ha például a kollíziós jog a szigorúbb nemzeti fogyasztóvédelmi szabályok alkalmazásához vezet? Nem hanyagolható el az átvenni kötelező szabályozási körön túli alkalmazás problémája sem. Ebben is vonható párhuzam a magyar és a német magánjogi reform között, amennyiben egyes, a fogyasztói adásvételre irányadó szabályokat mind a német, mind a magyar reform általánossá kíván tenni. Kérdés, hogy miképp lehet eleget tenni ilyen esetekben az irányelvkonform jogértelmezés követelményének, s hogy az irányelvkonform jogértelmezés követelményét csak a belső piacot érintő esetekben lehet-e figyelembe venni? További probléma, hogy hogyan alakul az irányelvkonform jogértelmezés, ha a nemzeti jogalkotó nem egyértelműen (hiányosan, hibásan) ülteti át az irányelveket? Példaként említhető a kógens regressz igény az adásvételi jogban, amely eredetileg a fogyasztói adásvételről szóló irányelvben szerepel, a BGB 478. § (4)-(5) bekezdése mégis általában teszi kötelezővé. Ez legalábbis problematikus megoldás.
A nemzeti kodifikáció természete valóban kettős. Egyfelől szimbolikus, ez tény, de nem szabad lebecsülni a gazdaság- és kereskedelmi forgalomélénkítő funkcióját sem, amit a jogegységesítésen keresztül tölt be. Pontosan ez az oka, hogy ma már a nemzeti talajról el kell rugaszkodnia a kodifikációnak a nemzetközi gazdaság és kereskedelem egységes keretfeltételeinek megteremtése, s így élénkítése céljából. Fontos különbség a közösségi jogi jogalkotás és az Alapelvek között, hogy míg az előbbi jogpolitikailag erősen determinált, és elsősorban a fogyasztóvédelemre fókuszál, addig az utóbbi esetében a politikai dimenzió teljesen hiányzik és felöleli a kereskedelmi jogviszonyokat is. Sajnálatos ugyanakkor, hogy az európai jogegységesítés az üzleti szféra szerződéseit nem fogja át.
Szabályalkotási technikákban gondolkodva nem szabad elfelejtenünk, hogy az Alapelvek és a restatement esetében nem ugyanarról van szó. Restatement-nek azt tekinthetjük, ami a már létező szokásokat foglalja össze, az Alapelvek azonban számos új elemet is tartalmaznak. Az Alapelveknek és a német kötelmi jogi reformnak közös gyökerei vannak, de egymásra nemigen hatottak. Az Alapelvek több szempontból is igen nagy jelentőséggel bírnak, többek között az Európai unióban zajló magánjogi jogegységesítési projektek előzményét, alapját és kiindulópontját képezik. Az irányelvkonform jogértelmezés kérdésében – tekintettel a már egységesített nemzeti jogokra – az Európai Bíróság ellentétes döntéseket hozott, úgy tűnik, mintha kizárná hatáskörét a már “közelített” nemzeti jog értelmezése tárgyában.
Az egységes és irányelvkonform jogértelmezés bizonyos esetekben, főleg a “túlharmonizáció” estében Németországban is problematikus. Például a kereskedelmi képviseletről szóló irányelvet (amely eredetileg pusztán az áru adásvételével foglalkozó kereskedelmi képviseletekre irányadó) Németország nemcsak az áru adásvételét végző, hanem a szolgáltatás nyújtására létrejött kereskedelmi képviselők tekintetében is nemzeti joga részévé tette. Ha az áruk adásvétele kapcsán merül fel kérdés, úgy van lehetőség előzetes döntést kérni az Európa Bíróságtól, míg ha egy a szolgáltatásnyújtást végző kereskedelmi képviselet kapcsán merül fel valamilyen, az európai jogot érintő probléma, akkor nem. Hogyan biztosítható ez esetben az egységes jogértelmezés és az azonos elbánás? Mindebből az is látható, hogy a belföldi, és a külföldi jogesetek, tényállások kategorikus elválasztása, elkülönítése de facto nem tartható. Az utóbbi időben a szubszidiaritás elvét igen komolyan veszik. Az Alapelvek és a közösségi jogalkotás viszonyát vizsgálva megfigyelhető, hogy az Alapelvek (az Európai Szerződési Alapelvek sem) a 93/13-as, a fogyasztói szerződésekben alkalmazott tisztességtelen kikötésekről szóló irányelvet kivéve nem tartalmazzák az Európai Unió irányelveinek szabályait. Ez tulajdonképpen hiányosságként is felfogható. A német kötelmi jogi reform valószínűleg helyes irányba halad, amikor az egyes fogyasztóvédelmi szabályokat, mint az általános szerződési szabályok alóli kivételeket és egyes szerződéstípusok speciális altípusait tételezi, nevesíti.
A jogegységesítési törekvések megítélésében nem csak racionális elemek vannak jelen. Vannak olyan előfeltevések, amelyek valójában csak hitbéli meggyőződésen. A jogegységesítéssel kapcsolatban érdemes három paradigmában, a nemzeti, nemzetközi (internacionális), és a nemzetek fölötti (transznacionális) paradigmában gondolkodni. E paradigmákon belül lehet megjelölni azokat az egyes érveket, érvtípusokat, amelyek a jogegységesítés ellen és mellett szólnak. A nemzeti paradigma szerint a jogegységesítés nem a nemzeti polgári törvénykönyvek megalkotásával kezdődött, hanem a bírósági rendszer egységesítésével. (Németföld: Reichskammergericht létrehozása, Anglia: az egységes bírósági reform vezetett az egységes jogalkalmazáshoz, a precedensek egységes alapul vételéhez, ha kodifikált Ptk. nem is született. Ugyanakkor ellenpélda is van: az Egyesült Államokban éppen a Supreme Court biztosítja a tagállami jogrendszerek szabad érvényesülését, az intézményesített sokféleséget.) A nemzetközi paradigmában gondolkodva bonyodalmat okoz, hogy nincs egy nemzetközi törvényhozó, egy világjog és ezért a jogegységesítés szükségképpen a nemzetállamok kompromisszumain alapul. Az ily módon elért egységes jog alkalmazása során is hiányzik a legitimáció érzete, a megalkotásában való részvétel tudata és ez által a jogalkalmazók motivációja is az egységesített joganyag alkalmazása irányában. A transznacionális paradigma abban tér el a nemzetközi paradigmától, hogy itt nem az egyes nemzetállamok képviselői alkotnak egységes jogot, hanem valamely nemzetközi szervezet bír önálló, egységes (jogalkotó) hatáskörrel.
Ha a jogegységesítés mellett és ellen szóló érveket számításba vesszük, akkor ezen belül is beszélhetünk tartalmi, formai és intézményi típusú érvekről. A jogegységesítés mellett szóló tartalmi (szubsztanciális) érvek közé tartozik például az a természetjogias megközelítésből fakadó meggyőződés, hogy kell lennie egy jó, legjobb jognak, vagy például, hogy a jogegységesítés a progressziót szolgálja (bár ez utóbbi érvvel a másik oldal is megtámogatható). A jogegységesítés ellen szóló tartalmi érv, hogy nem létezhet egy jó, legjobb jog, hiszen az egyes nemzeti igények, kulturális előfeltevések különbözőek, mindenkinek más a jó, továbbá hogy a sokszínűség, a nemzeti sajátosságok megőrzése egyben segíti a nemzeti jog értékeinek megóvását és továbbvitelét, a jogi hagyományok megőrzését is. A formai érvek közül a jogegységesítés mellett szól az egyenlő elbánás követelménye, a tranzakciós költségek csökkenése, a kiszámíthatóság és a jogbiztonság. A jogegységesítés ellen szóló formális érv, hogy jogegységesítés nélkül megőrizhető a jogrendszerek (egészséges) versenye, a rugalmasság, és a jogrendszer megválasztásának szabadsága, ez által pedig előtérbe kerül a privátautonómia és a szerződési szabadság tiszteletben tartása. Az intézményi (institucionális) érvek közül a jogegységesítés mellett szól az, hogy a legmegfelelőbb, leghatékonyabb megoldások egy centralizált jogrendszerben születnek. A jogegységesítés ellen vethető e megközelítésben, hogy éppen a decentralizált, sokszínű jogrendszer(ek)től várhatóak a jó jogi megoldások.
Minden érv pro és kontra, minden érvtípusban megjelenik az egyes paradigmákban. Az érvelések csak ezeknek a paradigmáknak a keretein belül értelmezhetők. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert sokan összekötik a két kérdést, hogy egyfelől az Európai Unióban a jogegységesítés, vagy a jogrendszerek sokfélesége legyen inkább a jellemző, másfelől pedig, hogy az Unió jövőjét szövetségi államként (Bundesstaat), vagy államszövetségként kell-e elképzelni (Staatsverbund). A paradigmák és érvek bemutatott sajátos viszonya is igazolja, hogy a jogegységesítés megítélése ennél összetettebb kérdés: minden formációban, paradigmában számos érv szól a jogegységesítés mellett és ellen egyaránt. E két kérdés összekapcsolása tehát hibás megközelítés.
Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a jogharmonizáció nem feltétlenül csak a törvények harmonizációja. A német alkotmány is elkülöníti például a törvény és a jog fogalmát. Amikor arról beszélünk, hogy közös jog, a közös jog keletkezése, ne feltétlenül a szuverén által kötelezően, nemzetközi, vagy szupranacionális kötelezettség keretében meghozott, harmonizált törvényekre gondoljunk. Kell lennie valamiféle szerves fejlődésnek, közös meggyőződésnek a jogharmonizáció folyamatában. Ez az, amit Savigny a népszellemre vezet vissza. Mindenesetre a közös jog ilyen értelemben vett keletkezésének (a közös szellemi alapok kialakulásának) meg kell előznie a jogegységesítésen alapuló kodifikációt.
Sajátos kérdésként merül fel, hogy a választott bíráskodás hogyan hat a jogegységesítésre és a jogalkalmazásra, valamint a jogalkotásra, és hogy milyen szerepet játszanak a választott bíróságok az Alapelvek megismertetésében, alkalmazásában. Ezzel kapcsolatban elmondható, hogy a választott bíróságoknak minden kétséget kizáróan van szerepük a jogegységesítésben. Ugyanakkor figyelemmel kell lenni egy furcsa ellentmondásra. A választott bíróságok azt állítják magukról, hogy eljárásuk gyorsabb, rugalmasabb és olcsóbb, mint a rendes bíróságoké. Ugyanakkor ugyanolyan elismerést és legitimációt szeretnének kivívni maguknak, mint a rendes bíróságok, beleértve a jog közvetett alakítását, egyfajta quasi jogalkotói funkciót is. E két gondolat egyszerre nem érvényesülhet. Ami az Alapelveket illeti, azok akkor kerülhetnek kapcsolatba a választott bíróságokkal, ha a felek ezek alkalmazását a szerződésben kikötötték, vagy a kiegészítő szerződésértelmezés azok alkalmazhatóságához vezet.
A választott bíróságok gyakorlatának Németországban például van hatása a jogrendszerre, de érezhetően kisebb hatást fejtenek ki a bírói gyakorlatra, a tudományra, vagy a kommentárirodalomra. Ennek oka többek között az, hogy az ad hoc választott bírósági eljárások a legritkább esetben végződnek választott bírósági ítélettel. E választott bíróságok ugyanis nem a jogi probléma megoldására, hanem a gazdasági racionalitás szempontjából értelmes és hatékony megoldás megtalálására törekednek. Valójában kevés választottbírósági ítélet születik Németországban és még kevesebbet publikálnak.
A magyar kötelmi jog fejlődése kapcsán feltétlenül meg kell emlékezni az elmúlt 10 év társadalmi és gazdasági változásiról. Talán még messzebbre kell visszatekinteni, hiszen az 1945 utáni változások inkább átütő erejűek voltak, mint az elmúlt 10 év eseményei. Helyesebben, a ma érzékelhető strukturális változások kiindulópontjai a háború utáni történésekben gyökereznek. Ennek keretében feltétlenül meg kell emlékezni az iparosodás és az urbanizáció folyamatáról. Ma a lakosságnak kevesebb, mint 8%-a dolgozik a mezőgazdaságban, 33%-a az iparban és 36%-a szolgáltatási szektorban. Ez gyökeresen eltér a háború előtti struktúrától. A gazdasági szempontból önálló emberek a tervgazdálkodás bevezetésével az államtól függő alkalmazottak lettek. Az erősen értékkötött kis közösségekből, falvakból a személytelen és értékmentes nagyvárosokba költöztek. Mindezen folyamatok megváltoztatták az emberek gondolkodását, értékekhez való viszonyát. Veszített jelentőségéből a család, a tulajdon, valamint a szerződéshez való hűség szerepe. A gazdaság egészen a közelmúltig alulfejlett volt, teljes struktúraváltásra volt szükség. Kérdés, hogy mi lehet e folyamatokban a jog szerepe? Jelszószerűen hangzott el, hogy le kell építeni az állam szerepét a gazdaságban, a tervgazdálkodás megszűnésével eliminálódik az állam gazdaságirányító szerepe. Ez így igaz is, de kérdés az is, hogy ez szükségképpen és ténylegesen együtt jár-e a jog szerepének csökkenésével.
Ha megvizsgáljuk a jogalkotási folyamatot az elmúlt tíz esztendőben, akkor talán választ kapunk arra kérdésre, hogy csökkent-e a jog szerepe a rendszerváltozás után. A magyar közelmúlt jogalkotási folyamata három szakaszra bontható. Az első szakaszban a politikai rendszert felépítő alkotmányos kerettörvények születtek meg (1989-ben pl. háromszor módosították az alkotmányt, 1990-ben hatszor). Ezt követően, a második szakaszban a gazdasági életet (is) érintő alkotmányos szabályok kerültek elfogadásra. Végül a harmadik szakasz érintette leginkább a kötelmi jogot. E szakaszban a következő tendenciák mutathatók ki. A jogalanyok kapcsán a jogalanyiság mibenléte és az egyes jogalanyok tekintetében lényeges változások történtek, s ebben fontos szerepe volt az állami vállalatok jogalanyisága átalakulásának, amely egyben a spontán privatizáció megindítója is volt. Kiemelendő kérdések az állam magánjogi jogalanyisága, és az önkormányzatok jogalanyiságának megteremtése, valamint az egyházak jogalanyiságának szerepe. Az emberi szabadságjogokkal összefüggésben szabályozták az egyesületek, szövetségek jogalanyiságát. Nagyon fontos volt az első társasági törvény és a külföldiek befektetéséről szóló törvény 1988-ból. Meg kell említeni a pártok és szakszervezetek működési szabályait, valamint a posta jogi szabályozását és a távközlési törvényt. A tulajdonnal kapcsolatos változások körében hangsúlyozni kell az állami tulajdon privatizációját, ill. ezzel összefüggésben a koncessziós törvényt. A termőföldkérdés a mai napig is igen problematikus és vitatott, tekintettel az Európai unióhoz való csatlakozásra is. A piacgazdaság kerettörvényeinek megalkotása terén a jogalkotási folyamat már a rendszerváltozás előtt elkezdődött, de utána nagyon felgyorsult.
Szem előtt kell tartani azt is, hogy a kilencvenes évek első felében igen komoly gazdasági és társadalmi problémákkal kellett megküzdeni. Nagyon magas volt az infláció és a munkanélküliség. Mindez komoly áremeléseket hozott magával. E nehézségek közvetlen kihatással voltak a kötelmi jogra. Az áremelések nagy kockázatot jelentettek a gazdasági élet szereplőinek. A kamatmaximumot évente változtatták a közel 30%-os infláció miatt. Súlyos válságban volt a társadalombiztosítás is.
Ha a kötelmi jog fejlődésére gondolunk, jog alatt nemcsak az írott jogot, vagy a bírói gyakorlatot kell értenünk, hanem a szerződések gyakorlatát is, habár ebbe igen nehéz belepillantani az üzleti titkok miatt. A gyakorlatban a rendszerváltás után mindig nehézséget okozott, hogy az emberek nem tudták áttekinteni a kockázatokat. A tervgazdaságban, kötött árak mellett nem volt kockázat. Nem érezték át a csőd lehetőségét és jelentőségét. A piacgazdaság és a szabad árképzés üzleti kockázatot hordoz. Kezdetben rengeteg cég ment csődbe. Vagyis a gondolkodásmód ezekben az években még nem állt át, nem fogta át a piacgazdasággal szükségképpen együtt járó kockázatokat és feltételeket. Következésképpen a kötelmi jogi szabályok megalkotása során át kell gondolni, hogy mi felelősség (felróhatóság) és mi egyszerűen kockázattelepítés kérdése. E kérdésben persze bizonyos etikai alapok, normák is szerepet játszanak
Ha az állam szerepében gondolkodunk, és abban, hogy az állam mennyiben és hogyan avatkozhat be a kötelmi jogi szabályok (ki)alakításának eszközével, azt kell mondanunk, hogy ennek elsősorban akkor van helye, amikor a piaci mechanizmusok nem megfelelőek, csődöt mondanak, illetve az információs aszimmetria bizonyos helyzeteiben. Meg kell teremteni a kötelmi jog és a versenyjog összhangját is. A szerződési jog legalapvetőbb problémája az, hogy mely szerződéstípusok jellegzetességeit, szabályait kell szem előtt tartani az általános részi szabályok kialakításánál. Csak az áruk adásvételét, vagy egyéb szerződéseket is (bérlet, haszonbérlet)? Esetleg az egészen speciális szerződéstípusokra is figyelemmel kell lenni (bank és hitelviszonyok, társaság) az általános részi szabályok újragondolása során? Nem hagyható figyelmen kívül, hogy megnőtt a szerződés biztosítékainak szerepe, 1997 óta új (zálogjogi) szabályok születtek. Fontos kérdés, hogy a zálogjog szabályait a kötelmi jogban, vagy a dologi jogban helyezzük-e el. Ha a zálogjogot önmagában, mint korlátozott dologi jogot nézzük, akkor valóban inkább a dologi jogba illik. Ha azonban – és ez tűnik helyesebbnek – összefüggéseiben, szerződéses biztosítéki szerepével összhangban vizsgáljuk, akkor a kötelmi jogban kell elhelyezni. 1997-ben vezették be a jelzálogjog új regisztrációs rendszerét, azóta 6700 új jelzálogjogot regisztráltak, és jelentősen növekedett a zálogjoggal biztosított követelések értéke is. A változások érintették a kártérítési jogot is: megváltozott a kártérítési/felelősségi jog szerepe is, és ez is jelentősen hozzájárul a gondolkodásmód átalakulásához. Számtalan kártérítési per indult hatóságok, bíróságok ellen, sőt még a törvényhozás ellen is indítottak kártérítési pert. Kialakult a szakértők (fokozott) felelőssége (tanácsadás, ügyvédi tevékenység), és általában véve is megnőtt a kártérítési felelősség bírói gyakorlata. Végül fel kell ismerni, hogy a kártérítés összefüggésben áll a társadalombiztosítással és így a társadalom terhelhetőségével is.
A jog szerepe, úgy tűnik, egyáltalán nem csökkent Magyarországon. Talán a közigazgatási jog szabályozó szerepére igaz, hogy csökkenőben van, azonban ez a jogág is döntő átalakuláson ment keresztül, nevezetesen az állami beavatkozás eszközéből az állami beavatkozás garanciális korlátjává (is) vált. Általában is elmondható, hogy a demokráciára és a piacgazdaságra való áttéréssel természetszerűen megnő a magánjog, a szerződési szabadság szerepe. A versenyjogot és a szerződési jogot bizonyos mértékig mindenképpen el kell különíteni. A versenyjog biztosítja a szerződési szabadság érvényesülését és meghatározza a szerződéskötések kereteit. Az egész piacot érinti, mint összességet. A szerződési jog ezzel szemben az egyes konkrét jogalanyok egymás közti viszonyait szabályozza. A közigazgatási jog és a magánjog szerepének változása ugyanakkor nem egyszerűsíthető le arra, hogy a közigazgatási jog szerepe csökkent, a magánjog szerepe pedig nőtt volna, hiszen a közigazgatási jog számos beavatkozási lehetőségének eszközeit kifejezetten meg kellett teremteni a rendszerváltás után. ugyanakkor ténylegesen és jelentősen megnőtt az alkotmányjog szerepe. Mindezen, illetve az alkotmányjog és a magánjog határain alaposan el kell gondolkodni.
Meghatározó kérdés a gondolkodásmód és az etikai alapok is. A magánjogban szükség van gazdasági alkotmányos alapokra. Ennyiben és ily módon járul hozzá a kötelmi jog a szociális piacgazdaság kiépítéséhez. Érdemes visszaemlékezni arra, hogy az ’50-’60-as években milyen heves, az alapvető értékeket tárgyaló viták folytak a szociális piacgazdaság alkotmányos alapjait illetően Németországban. A helyzet ma Magyarországon hasonló, és ilyen, a jog átalakulásával összefüggő helyzetekben kiemelkedő szükség van etikai és normatív alapokra a gondolkodásmód és a jogi kultúra megváltoztatásához, kialakításához.
A kodifikáció szempontjából külön kérdés, hogy a kodifikációnak mennyiben kell figyelembe vennie az éppen adott gazdasági és társadalmi alapokat. Gondolkodhat-e előre, szabályozhat-e a jövőre nézve, egy kívánatos célállapotra koncentrálva. A kérdés úgy is feltehető, hogy hol húzódik a “sein” és a “sollen” határa. Pontosan ez az előreszabályozás lehet a kötelmi jog szerepe a szociális piacgazdaság kialakításában. Helyesebbnek tűnik az a megközelítés, hogy a szerződési jognak a jövőre kell koncentrálnia, ugyanez azonban nem feltétlenül igaz a kártérítési jogra is.
Az európai fogyasztóvédelmi szerződési jog számos Európai uniós irányelven alapszik. Például a házaló kereskedelemről szóló irányelv, vagy a fogyasztói hitelről, az általános szerződési feltételek tisztességtelen kikötéseiről, az időben osztott tulajdonról, a fogyasztói adásvételről, a távollévők közti kereskedelemről, távollévők közötti pénzügyi szolgáltatásokról szóló stb. irányelvek. Ezek az irányelvek és a belőlük leszűrhető strukturális elemek az Acquis szerves részei és a belépni szándékozó országoknak ezeket (is) át kell ültetniük magánjogukba. E folyamat intézményi hátterét a brüsszeli SANCo Főigazgatóság biztosítja. A közösségi fogyasztóvédelmi jog jelentőségét növeli, hogy az egyben a nemzeti fogyasztóvédelmi jogok fejlődésének motorja is. A nemzeti fogyasztóvédelmi jogok jórészt akkor és annak hatására jöttek létre az egyes tagállamokban, amikor és mivel a közösségi irányelvek már megszülettek.
A fogyasztóvédelem jogi eszközeinek egyik közgazdasági mozgatórugója az információs asszimetria kiegyenlítése. A fogyasztó – elegendő információ hiányában – nem látja át a piacot, és ezért általában a rosszabb minőségű terméket választhatja. Ez a rosszabb minőségű áru forgalmazójának árelőnyt jelent. Így a konkurenciának is engednie kell a minőségből, hogy tudja tartani pozícióját az árversenyben. Így aztán a rosszabb minőségű áru forgalmazása válhat általánossá, ami nem éppen egy kívánatos következmény. A másik közgazdasági alaptényező az általános szerződési feltételek természetében rejlik. Mivel tömeges ügyletekről van szó, az általános szerződési feltételek kidolgozója és megfogalmazója a saját javára racionalizálhatja a szerződésmintákat, ami számára költségcsökkenést eredményez. Ezt is ki kell egyenlíteni. Végeredményben elmondható, hogy mivel a forgalmazók a rendelkezésükre álló információkat önként nem adják át a fogyasztónak, kényszeríteni kell őket erre, jogi eszközökkel.
Fogyasztói szerződésekben gondolkodva mindenekelőtt meg kell határozni a fogyasztói szerződés, a fogyasztó fogalmát. Ennek alapvetően két módja lehetséges. Az egyik az ún. státuszkötött fogyasztófogalom, vagyis aki fogyasztónak minősül, az mindig fogyasztó, minden szerződésében. Ez a fogyasztófogalom abszolút. A másik lehetőség az ügyletkötött, szerződéskötött, s így relatív fogyasztófogalom. Az Európai Unió, s nyomán a tagállamok az utóbbi megoldást választották: ennek megfelelően fogyasztó az, aki a szerződésben fogyasztóként lép fel, azaz a konkrét ügylet megkötésekor nem üzleti tevékenységében jár el. Ennek kapcsán felmerülnek nehezen megoldható határeseti problémák: ilyenek például az ún. vegyes ügyletek, amikor valaki személygépkocsit vásárol, amit üzleti és magáncélra egyaránt használ, vagy például a munkavállaló, aki ezen minőségében tulajdonképpen sem fogyasztónak, sem üzletszerűen eljáró személynek nem minősül. Problematikus az is, hogy a közösségi jog és az Európai Bíróság csak a természetes személyt tekinti fogyasztónak, holott ez a gyakorlat bizonyos esetekben vitatható. Felmerülhet ugyanis a fogyasztói szervezetek minősítése, vagy egyes, tipikusan fogyasztói szerződéseket kötő nem természetes személy jogalanyoké. Mindezen nehézségek ellenére a fenti fogyasztófogalom helytállónak és általánosan elfogadottnak mondható.
Az európai fogyasztóvédelmi szerződési jog strukturális elemeit keresve ki kell emelnünk a tájékoztatási kötelezettséget, a szerződés egyoldalú nyilatkozattal való felszámolásának lehetőségét a fogyasztó részéről, és a szabályozás kógens jellegét. A tájékoztatási kötelezettség célja az információs aszimmetria kiegyenlítése, vagyis hogy a fogyasztó megfelelő információ birtokában racionális döntést tudjon hozni a szerződés megkötéséről, vagy meg nem kötéséről. A legtöbb irányelv igen terjedelmes katalógust tartalmaz arra vonatkozóan, hogy a forgalmazónak mi mindenről kell tájékoztatnia a fogyasztót. Éppen ez az eszköz gyenge pontja is, mert a rengeteg információ gyakran túlterheli, elárasztja a fogyasztót, aki nem tudja befogadni és feldolgozni azt. Ez egyfajta “racionális apátiát” vált ki belőle, aminek eredményeként el sem olvassa az információkat. Kérdés, hogy hogyan lehet ezt kezelni? Egyrészt elképzelhető a fontos és kevésbé fontos adatok közötti szelekció, s egyes különösen fontos információk kiemelése, elkülönítése (pl. a fogyasztói hiteleknél a kamatláb). Másrészt ebből a szempontból is jelentősége van a szerződés egyoldalú felszámolására, visszafordítására biztosított lehetőségnek. Ez utóbbi célja, hogy egyfelől védelmet nyújtson az agresszív marketing, és ügyletkötési stratégiák ellen (például házaló kereskedelem); egyfajta “cooling off” időt biztosítson a fogyasztónak, hogy a szerződéskötés után még egyszer nyugodtan átgondolja az ügylettel járó előnyöket és hátrányokat, s ha meggondolja magát, következmények nélkül szabadulhasson a szerződéstől. Másrészt az egyes ügylettípusok súlyából is következik e jog indokoltsága. A fogyasztó a szerződés megkötésével egyes szerződéseknél hosszú távra, nagy terhet vállalhat magára (például time-sharing). Érdekes módon éppen a fogyasztói hitelekről szóló irányelvből maradt ki ez a jog, amit többen a rendkívül erős brüsszeli pénzügyi lobby tevékenységével magyaráznak. A fogyasztót egyoldalú és következmények nélküli visszalépési jogáról is tájékoztatni kell, különben nem tud élni vele. A tájékoztatás elmaradásának szankciója a visszahívási határidő meghosszabbodása, vagy egyenesen a határidő nélküli visszahívási jog biztosítása a fogyasztó részére. A forgalmazó így érdekeltté válik abban, hogy tájékoztassa a fogyasztót. A profit ugyanis akkor realizálható a számára, ha már biztos lehet abban, hogy a határidő lejárta miatt a szerződés nem lesz visszamenőleg “megsemmisítve”. A fogyasztóvédelmi jog kógens jellege is igen fontos strukturális elem. Nem érne semmit a szabály, ha el lehetne térni tőle. A kógens jelleg alól két kivétel van: egyrészt a fogyasztó javára mindig el lehet térni, így pl. az egyes tagállamok a visszahívási jog gyakorlására hosszabb határidőt engedhetnek saját jogukban, mint ahogy az az irányelvben elő van írva. Másrészt pedig megengedett az eltérés akkor is, ha jogvita keletkezik a felek között, hiszen egy jogvita keretében mindig van lehetőség az egyéniesítésre, pl. egy egyezség keretében.
A szkeptikusok igen gyakori ellenérve, hogy a fogyasztóvédelem pénzbe, sok pénzbe kerül, amit aztán a forgalmazók a fogyasztókra hárítanak át. Miért nem problematikus ez valójában? A tájékoztatási kötelezettség kapcsán például, ha a forgalmazó ügyvédet vesz igénybe, hogy szerződéseit jogszerűen alakítsa ki, vagyishogy azok minden előírt információt a megfelelő módon tartalmazzanak, úgy azt egyszer elegendő megtennie. A szerződés(minta) alapján azután számos ügyletet köt, így az egyszeri ügyvédi költség igen sokfelé oszlik, szinte jelentéktelenné válik. A fogyasztói szerződések tömeges jellege eliminálja tehát e költségtényezőt. Az ügylet visszafordításának, egyoldalú felszámolásának joga kapcsán a valószínűség-számítások és a statisztikák arra a megnyugtató eredményre vezettek és vezetnek, hogy a fogyasztók igen ritkán élnek e jogukkal. Németországban az arány kevesebb, mint 1%. Puszta “hóbortból” senki nem hatálytalanítja a megkötött szerződést. A fogyasztóvédelem költségei tehát valójában viszonylag alacsonyak és áttekinthetőek. Nem lehet a fogyasztóvédelmi költségekre hivatkozással gátlástalanul árat emelni, mert azt megakadályozza a piaci verseny, az esetleges összehangolt magatartások ellen pedig a versenyjog hivatott fellépni. Valamekkora árbeépítéssel persze lehet számolni, de ez mikro és makro szinten is sokkal kisebb, mint a fogyasztóvédelem hiányában kialakuló asszimetriák és piaci diszfunkciók költsége, hátrányai.
A fogyasztóvédelmi szabályozás egyik legnagyobb problémája, hogy hol vonjuk meg e szabályok alkalmazásának határait. Így fontos kérdése a fogyasztóvédelmi jognak, hogy hogyan tételezzük a fogyasztó modelljét, ideáltípusát. Milyen gondosságot várjunk el a fogyasztótól? Hol van a tájékoztatási kötelezettség határa? Kell-e például közölni a fogyasztóval, hogy a választott áru, termék a versenytársnál olcsóbban beszerezhető? Vagy az öntudatos, jogaiért kiálló polgár legyen a mérce? Hol az arany középút? Kiindulópont lehet az is, hogy a fogyasztóvédelem nem rendelkezhet szociális funkcióval, mert a fogyasztóvédelem nem szociális védelem, nem a szociálpolitika eszköze. A fogyasztóvédelem alapja és határa a piac funkcionalitásának és a privátautonómiának a védelme.
A Fogyasztóvédelem alapvető problémája, hogy olyanokat is véd, akik erre nem szorulnak rá, vagy nem is igénylik. Ez összefügg a fogyasztói ideáltípussal is. Vagyis ahogy alaptézisként mondhatjuk, hogy minden fogyasztó védelemre szorul, ugyanúgy az is igaz lehet, hogy minden fogyasztó megvédhetné saját érdekeit. A fogyasztóvédelem végső soron nem más, mint egy kötelező biztosítás. A költségeit nem az érintett fogyasztó, hanem valamennyi fogyasztó fizeti meg. Aligha tagadható, hogy költség- és így árnövekedéssel ténylegesen számolni lehet. Aligha marad hatás nélkül például a fogyasztói adásvételről szóló irányelv által előírt igen hosszú szavatossági határidő bevezetése. A magánjognak mindezek miatt is visszafogottan kell élnie a fogyasztóvédelmi eszközök bevezetésével. A magyar Ptk. kodifikációja során is felmerült, hogy valóban a természetes személyekre kell-e korlátozni a fogyasztófogalmat. Nem vonhatók-e ide az iskolák, óvodák, kórházak, amikor fogyasztói jellegű beszerzéseikre kötnek szerződéseket? Végül a munkacsoport úgy foglalt állást, hogy a fogyasztó alapvetően természetes személy; ám bizonyos szűk korlátok között, például a hitelügyletek kapcsán mégiscsak ki kellene terjeszteni a fogalmat ezekre a szervezetekre is. Ami a strukturális elemeket illeti: valóban kérdés, hogy például a tájékoztatási kötelezettséget lehet-e valamilyen formában, legalább a fogyasztói szerződések körében általánossá tenni. A szerződés felszámolásának joga szinte biztosan nem általánosítható, mert az az egyes speciális szerződési szituációkhoz köthető, amelyekben a fogyasztó éppen e helyzetek sajátosságainál fogva szorul speciális védelemre.
A fogyasztóvédelmi szabályokból leszűrhető általános elvek, mint például az információs asszimetria, nemcsak a fogyasztóvédelem kapcsán jelentkeznek, hanem ugyanúgy jelen vannak például a társasági jogban is: gondoljunk csak a hitelező-, befektető- és részvényes-védelemre. Ezeket a kérdéseket ezért talán szerencsésebb lenne átfogó összességükben vizsgálni Brüsszelben. A fogyasztó- és minden hasonló védelmi szabály megalkotásának talán az lenne a helyes menete, ha éppen fordítva történne, mint ahogy az fogyasztóvédelem esetében történt; vagyis először születnének meg az általános koncepcionális elemek, s ezután a konkrét mechanizmusok. Az mindenestre helyes, hogy a szétszórt szabályozás helyébe egyfajta általános kodifikáció lépett.
Nyilván nem egységes maga a fogyasztói réteg sem. Ehhez képest lehetséges, hogy a fogyasztók eltérő mértékben szorulnak védelemre és minden szituáció más és más, de egyszerűen nincs arra lehetőség, hogy ezt vizsgáljuk. Egy ilyen specializált, esetről esetre történő elemzés költségei messze meghaladnák az absztrakt, valamilyen ideáltípusra koncipiált szabályozás költségeit, arról nem is beszélve, hogy individualizált elemzés előzetesen nem is készíthető. A fogyasztói ideáltípus tartalmát az Európai Bíróság egyes döntései is segítik meghatározni.
A jogegységesítési törekvések eredményessége egyes jogintézmények kapcsán meglehetősen eltérő. A szerződési jog ebből a szempontból könnyebben kezelhetőnek tűnik, más jogterületeken ma még valódi siker nem könyvelhető el. Ez utóbbiak közé tartozik a tulajdonjog átruházásának a kérdése, s ez még akkor is így van, ha csak az ingó dolgok tulajdonának átruházásában gondolkodunk. A tulajdon-átruházás és a dologi jog egyes nemzeti szabályai országonként gyökeresen eltérnek egymástól, eddig e téren minden nemzetközi jogegységesítési kísérlet kudarcba fulladt. Ennek oka részben az is, hogy ez a jogterület tradicionálisan erősen kötött. Mindez nem volt akadálya a kötelmi jogi jogegységesítésnek, ami valójában nem függ a tulajdonjogi kérdések egységesítésétől. A tulajdon-átruházás mikéntjének és hogyanjának ténylegesen nincs jelentősége a tömegcikkek, helyettesíthető javak tekintetében, tehát e kérdés elsősorban egyes individuális vagyontárgyak körében (pl. képzőművészeti alkotások) lehet fontos.
(Folytatjuk)