Fogyasztóvédelem, illeszkedési zavarok, kezesség
A fogyasztóvédelem az Európai Unió egyik legfontosabb célkitűzése. Az erről szóló passzust a Maastrichti Szerződés iktatta be a Római Szerződés szövegébe (129 a. cikkely), a kérdéses deklaráció az amszterdami átszámozást követően a 153. cikkelyben olvasható.1 A tagállamok a közösségi szabályozásnál szigorúbb rendelkezéseket is alkothatnak.
Fogyasztóvédelmi tárgyú irányelvek azonban már Maastrichtot megelőzően is születtek, így a Fogyasztói Kölcsönökről szóló 87/102/EGK sz. irányelv, valamint a Házaló Kereskedelemről szóló 85/577/EGK sz. irányelv. Németország, mint az Európai Unió tagállama szintén megalkotta az irányelveknek megfelelő nemzeti szabályozást, a házaló kereskedésről 1986-ban2, a fogyasztói kölcsönről pedig 1990-ben hozott törvényt3. Jelen tanulmány is e két irányelvet, illetve az ennek megfelelő német és magyar jogszabályokat tárgyalja a kezesség szempontjából.
Magyarországot az 1994. évi I. törvénnyel kihirdetett Társulási Megállapodás kötelezi a jogharmonizációra. A megállapodás 68. cikkelyében szereplő exemplifikatív felsorolás pedig kifejezetten tartalmazza a fogyasztóvédelmet. A hazai jogalkotás nem is tétlenkedik e téren, elegendő a távollévők között kötött szerződésekről (17/1999. II. 5.), a fogyasztóval kötött szerződésben tisztességtelennek minősülő feltételekről (18/1999. II. 5.), valamint a házaló kereskedésről (44/1998. III. 11.) szóló kormányrendeletekre gondolni.
A jogharmonizációs kötelezettség mellett a Ptk. rekodifikációja ad lehetőséget, hovatovább teszi szükségszerűvé a fogyasztóvédelmi ihletésű rendelkezések újra- és átgondolását. Vékás Lajos Professzor álláspontja szerint a fogyasztóvédelmi szabályokat a Ptk. megfelelő előírásai közé kell beilleszteni, ahogy ezt a nemrég hatályba lépett új holland Ptk. is tette.4 Németországban a küszöbön álló átfogó kötelmi jogi reform szintén célul tűzte ki a fogyasztóvédelmi törvények BGB-be történő inkorporálását.5
A fogyasztóvédelmi előírások nemzeti jogba történő integrálása nem mindig problémamentes, s ezt nemcsak a csatlakozásra váró államok, hanem a tagállamok is érzékelni kénytelenek. Egyes konkrét rendelkezések igen nehezen illeszkednek a nemzeti polgári jog(ok) hagyományos, évszázadok során kikristályosodott rendszerébe. A bebocsáttatásra várók e téren hatékonyan támaszkodhatnak a tagállamok tapasztalataira.
Különösen igaz ez a német jog tekintetében. A német jogalkotók és jogalkalmazók dogmatikai tisztaságra, rendszerbeli zártságra törekvése folytán számos ilyen illeszkedési anomália került megvitatásra, s oldódott meg több-kevesebb sikerrel. Plasztikus példája ennek a házaló kereskedésről, illetve a fogyasztói kölcsönről szóló törvény alkalmazhatóságának kérdése a kezességet illetően; vagyis arról az esetkörről van szó, amikor a szolgáltató meglepetésszerűen, váratlanul keresi fel otthonában, munkahelyén a fogyasztót, s bírja rá a kezesség elvállalására, illetve a fogyasztó kezességet vállal egy fogyasztói kölcsön biztosítására. A kérdéskör jelentőségét a szolgáltató tájékoztatási kötelezettsége és a fogyasztó indoklás nélküli elállási joga adja. Nem közömbös, hogy a kezest is megilletik-e ezek a jogok, s ha igen, hogyan hat ki e jogok gyakorlása az alapügyletre.
Hazánkban a bírói gyakorlatnak még nem kellett állást foglalnia számos ilyen és ehhez hasonló kérdésben, mivel a vonatkozó jogszabályok nemrég léptek hatályba, s még nem indult e tárgykörökben eldöntendő jogvita. Ez azonban nem lesz mindig így, s az egyes tagállamok (ez esetben Németország) bíróságainak döntései, de még inkább az Európai Bíróság állásfoglalásai a magyar bíró számára is fogódzót adhatnak.
A kezesség, mint szerződést biztosító mellékkötelezettség jelentőségét nem kell hangsúlyozni, így sem e jogintézmény szempontjából, sem pedig a fogyasztóvédelmi előírások illeszkedése szempontjából nem tanulság nélkül való a kérdéses témakör elemzése.
A kezesség és a házaló kereskedés
A német Legfelsőbb Bíróság (Bundesgerichtshof) és az Európai Bíróság az ún. Dietzinger ügy6 kapcsán szembesült azzal a kérdéssel, hogy a házaló kereskedésre vonatkozó előírások vajon irányadóak-e a kezességre is.
A kérdéses ügyben az alperesként szereplő Dietzinger úr édesapja vett fel bankhitelt építési vállalkozása működtetéséhez. Az alperes szülei otthonában készfizető kezességet vállalt százezer márka erejéig, ám amikor a felperes Bank teljesítésre hívta fel, arra hivatkozott, hogy az nem tett eleget a házaló kereskedésről szóló törvényben foglalt tájékoztatási kötelezettségének az elállási jogot illetően, ebben az esetben az elállási jog gyakorlására rendelkezésre álló határidő egy hónap, amely még nem telt el, s így a kezességi szerződéstől eláll.
Az Európai Bíróság végül a kérdés érdemi részét illetően nem foglalt állást, döntését a kezesség járulékos jellegére alapozta. Eszerint az irányelv semmiképpen sem alkalmazható az olyan kezességi szerződések tekintetében, amelyek nem fogyasztói szerződést hivatottak biztosítani. A Dietzinger ügyben pedig az édesapa nem fogyasztói minőségében, hanem szakmai gazdasági tevékenysége körében járt el. Az eljárás során azonban számos érv hangzott el az irányelv alkalmazhatósága mellett és ellen egyaránt. Kétféle szemszögből lehet megközelíteni a problémát: egyfelől az irányelv és a megfelelő nemzeti törvény hatálya szempontjából, másrészt pedig a kezesség és az egyetemleges felelősség hasonlóságai és különbsége szempontjából, ez utóbbira ugyanis a német bíróságok alkalmazhatónak tartják a kérdéses jogszabályt.
Az irányelv hatályát illetően a következő érvelések láttak napvilágot.
A német, a belga, a francia és a finn kormány álláspontja szerint az irányelv tárgyi hatálya csak az áruszállításra és a szolgáltatásnyújtásra terjed ki, a kezesség pedig ezen ügyletek egyikének sem felel meg. A Bizottság szerint azonban ez a megfogalmazás csak azért szerepel így az irányelv első cikkében, hogy egyértelmű legyen, a tárgyi hatály nemcsak az áruszállításra terjed ki. A Bíróság ez utóbbi érvelést fogadta el, s kifejtette: az irányelv szövegéből nem következik, hogy ha valaki olyan szerződést kötött, amelynél fogva a másik fél áru szállítására, vagy szolgáltatás nyújtására köteles, a szerződést megkötő személynek egyben az áru, illetve szolgáltatás átvevőjének is kellene lennie.7
A francia kormány kifejtette továbbá, hogy az irányelv egyáltalán nem rendelkezik arról a fontos kérdésről, hogy milyen hatással van a kezességi szerződés érvénytelensége a főkötelemre. E tudatos jogalkotói döntés értelmében az irányelv hatálya nem terjed ki a kezességre, s a norma szövegében szereplő biztosítékokra vonatkozó előírások is csak az alapszerződést megkötő felek közötti kikötésekre irányadóak. A Bíróság ezt az érvelést sem fogadta el, ezen indokok nem elegendőek ahhoz, hogy az irányelv alkalmazhatóságát kizárják.8
A kezesség ingyenes volta szintén nem kizáró ok az alperes és a Bizottság véleménye szerint, mivel a kezes kötelezettséget vállal egy szolgáltatás teljesítésére, s ezért még csak ellenszolgáltatásban sem részesül, így még inkább érdemes a jogi védelemre.9 Egyes szerzők pont ellentétes érvelés útján jutnak ugyanerre a következtetésre, vagyis a kezes valamilyen oknál fogva maga is érdekelt a szerződő fél teljesítésében, hisz ezért vállalja a kezességet. Ez az érdek közgazdasági szempontból akár ellenszolgáltatásként is felfogható, így az ingyenesség ugyan kizáró ok lenne, de az ügylet valójában visszterhes.10
A német szakirodalomban uralkodó nézet szerint az irányelv célja a fogyasztó védelme egy olyan szerződéskötési szituációban, amikor az ügynök “rajtaütése” következtében a fogyasztónak nem áll módjában alaposan átgondolni a szerződési ajánlatot. Ez a körülmény a kezes esetében is fennállhat, méghozzá függetlenül attól, hogy a biztosított főkötelem alanya fogyasztó-e vagy sem; vagyis az irányelv hatálya kiterjed a kezesre, amennyiben a kezességet fogyasztói minőségében vállalja el.11 Más vélemények szerint azonban a kezest megfelelő védelemben részesítik a kezességre vonatkozó és általános polgári jogi szabályok, nevezetesen a jó erkölcsbe ütköző szerződés [sittenwidriges Rechtsgeschäft, 138. § (1) BGB], a szerződés megtámadhatósága kényszer és fenyegetés címén (123. § BGB), valamint a kezességvállalás írásbelisége (766. § BGB); továbbá meghatározó szerepet játszik, s így a fogyasztóvédelmi norma szükségességét kioltja a kezes személyes motiváltsága, vagyis az a tény, hogy közel áll a főkötelezetthez.12 Martis ezzel szemben kifejti, hogy az írásba foglalási kötelezettség még nem védi a kezest a rajtaütésszerű szerződéskötés veszélyeitől, másrészt pedig – ahogy azt az Európai Bíróság is megállapította – az irányelv által követett fogyasztó fogalom sem feltétlenül korlátozódik a vevőre, ami szintén az alkalmazhatóság mellett szól.13
Az irányelvek általában minimumkövetelményeket határoznak meg, így elvileg nem lenne akadálya, hogy a tagállam a hatékonyabb fogyasztóvédelem jegyében olyan belső jogszabályt alkosson, ami például a kezességre is kiterjed.14 Ez valóban így van, a vonatkozó német jogszabály szövege azonban nem így szól, hanem az irányelvhez igazodik. A gordiusi csomót tehát nem sikerült elvágni a szubszidiaritás elvének kardjával.
Lehet érvelni azzal is, hogy a kezesség és az egyetemleges felelősségvállalás (Schuldbeitritt) között csak fokozatbéli különbség van, a két jogintézmény funkcionálisan megegyezik – gyakran csupán a véletlenen múlik, hogy kezességet, vagy egyetemleges felelősségvállalást kötnek-e ki a felek. S ha ez így van, akkor az irányelvet és a nemzeti jogszabályokat a kezességre is alkalmazni kell, mivel a bírói gyakorlat az egyetemleges felelősségvállalást az irányelv hatálya alá tartozónak fogadja el.15 Ezzel szemben a német Legfelsőbb Bíróság egy másik ügyben arra az álláspontra helyezkedett, hogy az egyetemleges felelősség és a kezesség között fontos dogmatikai eltérések vannak, nevezetesen az egyetemlegesen kötelezett bármikor felhívható a teljesítésre, ő egyenrangú, önálló adós, függetlenül attól, hogy kötelezett társa tud-e és akar-e teljesíteni. A kezes főszabály szerint azonban csak akkor köteles teljesíteni, ha a főkötelezettel szemben a követelést nem lehet érvényesíteni és a végrehajtás is sikertelen volt. A kezes felelőssége tehát feltételes felelősség, pozíciója így “távolabb esik” a hitelezőtől, mint az egyetemlegesen kötelezetté.16
Összegzésképpen elmondható, hogy az Európai Bíróság, amellett, hogy alapvető érveket talált helyesnek, amelyek az irányelv kezességre történő alkalmazhatósága mellett szólnak, valójában megkerülte a kérdést. Az irányelv hatálya alól az alapügylet nem-fogyasztói jellegére hivatkozással zárta ki a kezességet, holott a rajtaütésszerű szerződéskötés veszélyei ugyanúgy fenyegetik a kezest, mint az egyértelműen az irányelv hatálya alá tartozó más jogügylet alanyát, mégpedig függetlenül attól, hogy az alapügylet kötelezettje fogyasztói minőségében járt-e el, illetve ő maga is házaló ügynök közvetítésével kötötte-e a szerződést. A döntés mindamellett a kezességet szolgáltatásnak tekinti az irányelv hatálya szempontjából, ami szintén megkérdőjelezhető, hiszen az irányelv megalkotásakor minden bizonnyal a tipikus szolgáltató-fogyasztó kapcsolatot tekintették irányadónak, s nem a gyakran személyes ismeretségen alapuló, szívességi jellegű kezességet. Az irányelv tehát ezen az alapon nem, hanem csak analógia útján alkalmazható a kezességre, úgy viszont a többségi vélemény szerint a fentebb ismertetett érvek értelmében alkalmazni is kell.17
A kezesség és a fogyasztói kölcsön
A fogyasztói kölcsönszerződések tekintetében hasonló kérdések merülnek föl. A német Legfelsőbb Bíróság az első elé kerülő ügyben, hasonlóan a Dietzinger ügyhöz, formális okokból utasította el a keresetet, vagyis megállapította, hogy a fogyasztói kölcsönről szóló irányelv, illetve törvény előírásai nem alkalmazhatók az olyan kezességi szerződések tekintetében, amelyek nem fogyasztói kölcsönt biztosítanak.18 Az Európai Bíróság azonban tovább ment, s a kezességet teljes egészében kizárta az irányelv tárgyi hatálya alól.19
A fő érv az irányelv alkalmazása ellen a tárgyi hatály megfogalmazása, mely szerint az a fogyasztói kölcsönszerződésekre és a kölcsönközvetítői szerződésekre terjed ki, nevezetesen a kölcsönre, a halasztott fizetésre és más, ehhez hasonló finanszírozási segítségnyújtásra.20 A kezesség sem a normaszöveg nyelvtani, sem logikai, sem rendszertani értelmezése folytán nem tartozik e fogalmak egyikébe sem.21 Az analógiának persze ez nem lenne akadálya, de számos más érv is ellene szól. Az Európai Bíróság a fogyasztói kölcsön tekintetében másként érvelt, mint a házaló kereskedés kapcsán tette. Vagyis az a tény, hogy a jogalkotó nem szabályozta az irányelvben a járulékos ügyleteket, s hogy a biztosítékok keretében csak a hitelező és a fogyasztó között fennálló biztosítékokra írt elő rendelkezéseket, egyben azt is jelenti, hogy nem kívánja alkalmazni az irányelvben foglaltakat a kezességre.22
A kezest, aki általában valamilyen személyes ismeretség alapján áll az adós mellé, nem igazán érdeklik a fogyasztói kölcsönről szóló törvényben előírt, a fogyasztó részére nyújtandó információk. Valójában csak a fogyasztó/adós teljesítési képessége releváns a számára. Így nincs értelme a kezest is tájékoztatni mindarról, amit a fogyasztói kölcsön törvény előír.23 Elállási jog sem illetheti meg a kezest, mivel nem fogyasztói magatartása révén jut a hitelhez, helyesebben hitelben egyáltalán nem részesül, hanem személyes motiváció által vezérelve áll a főkötelezett mögé.24
Az ellenértékkel, a tagállami autonómiával, a kezes egyéb polgári jogi védelmi eszközeivel, valamint az egyetemleges felelősségvállalással kapcsolatos érvek és ellenérvek természetesen e kérdéskör kapcsán is elhangzanak.
Peter Ulmer Professzor az ítélethez fűzött kommentárjában a döntés elfogadása mellett kifejti, hogy a kezesség formai követelményei (766. § BGB) kiegészítésre szorulnak. A fogyasztói kölcsönről szóló törvény, különösen a tájékoztatási kötelezettség és elállási jog kettős célt szolgál. Egyfelől gondolkodási időt biztosít a fogyasztó számára, hogy kedvezőbb hitellehetőségeket keressen, másrészt a fogyasztó figyelmét költekezésére irányítja, figyelmezteti, hogy ne vállaljon túl nagy anyagi terheket. A kezes szempontjából az első célkitűzés semmilyen szerepet nem játszik, mivel a kezes a főkötelezettért áll helyt, és általában nem kívánja vizsgálni, hogy van-e kedvezőbb hitellehetőség. A második célkitűzés (figyelmeztetési funkció) azonban a kezes számára is releváns lehet. Igaz ugyan, hogy a fogyasztói kölcsön törvényben meghatározott információk többsége a kezes számára érdektelen, ám három adat igenis fontos lehet, nevezetesen a hitel teljes összege, a kamat és az egyéb költségek mértéke, valamint a visszafizetés, törlesztés módja.
A szerző ezeket az információkat a BGB 766. §-ba (a kezességvállalás írásba foglalása) javasolja integrálni, a fogyasztói kölcsönről szóló törvény kezességre történő alkalmazását azonban a többségi véleményhez hasonlóan elveti. A BGB kötelmi jogi fejezete szintén reform előtt áll, s még nem tudható, hogy a Szövetségi Igazságügyminisztérium elfogadja-e ezt a javaslatot.
Összességében az Európai Bíróság állásfoglalása helytállónak tűnik. Ugyanakkor felmerül a kérdés, miben különbözik a fogyasztói kölcsön esete a házaló kereskedéstől, ahol a többségi vélemény szerint az irányelv és a törvény alkalmazható a kezességre is. Belátható, hogy a kezes is kerülhet rajtaütésszerű szerződéskötési helyzetbe, lehet ügynök “áldozata”, tehát a szerződéskötés körülményei között van egy olyan sajátos elem, amely úgymond jelentősebb, hangsúlyosabb, mint a kezesség járulékos jellege. Az analógiát ez alapozza meg. A fogyasztói kölcsön esetében nem lehet ilyen különleges szerződéskötési körülményről beszélni.
Martis fogyasztóvédelemről szóló munkájában felvet néhány technikai jellegű problémát, amelyek nemcsak a kezesség, hanem az egyetemleges felelősség esetén is felmerülhetnek. Nevezetesen kinek kell tennie az elállási nyilatkozatot, kivel kell közölni a felmondást a szolgáltató részéről az adós késedelmes fizetése esetén? A főkötelezettel, az egyetemlegesen felelős összes adóssal, a kezessel, netán mindannyiukkal? Ezekre a kérdésekre a német jogtudomány és bírói gyakorlat sem adott még egységes választ.25
Konklúziók a magyar jogalkalmazó számára
Mint az már említésre került, a magyar bíróságok még nem foglaltak állást abban a kérdésben, hogy alkalmazni kell-e a házaló kereskedésre, illetve a fogyasztói kölcsönökre vonatkozó előírásokat a kezességre, vagy sem. Előbb-utóbb azonban felbukkanhat ez a probléma.
A házaló kereskedésről szóló kormányrendelet 1. § (1) bek.-e szerint a rendelet hatálya kiterjed minden olyan szerződésre, amelyet vásáron, piacon, vásárcsarnokon, az eladó üzletén, telephelyén kívül, illetve annak hiányában így különösen a fogyasztó lakásán vagy munkahelyén kötnek meg, kivéve, ha a szerződéskötést a fogyasztó kezdeményezte. E szerint a meghatározás szerint a jogszabály hatálya kiterjedhet a kezességre is. Még csak analógiára sincs szükség, mivel az áruszállítás és szolgáltatásnyújtás kitétel nem szerepel a szövegben, így természetesen az sem következik a rendelet szövegéből, hogy a fogyasztó alatt kizárólag a vevőt, illetve a szolgáltatást igénybe vevőt kell érteni. Ha azonban elfogadható a rendelet alkalmazhatósága a kezességre, több kérdést is meg kell válaszolni. Nevezetesen miről kell tájékoztatni a kezest? A kezesség feltételeiről, vagy az alapügyletről is? Ha a kezes a kezességi szerződéstől eláll, milyen kihatással lehet ez az alapügyletre? Elállhat-e a kezes, ha az alapügylet kötelezettje elállási jogát elveszítette? [4. § (3)] A jogszabály szerint a fogyasztót elállási jogáról kell tájékoztatni, a kezest tehát saját elállási jogáról. A kezesség és az alapügylet összefüggését illetően az mondható el, hogy ha a kezesség az alapügylet feltétele, akkor a kezes elállása egyben az alapügyletet is megszünteti, már amennyiben ez a bontó feltétel az alapügylet szerződésében szerepel. A gyakorlatban leginkább ez a konstrukció képzelhető el. A harmadik kérdésre a jogszabály alapján nem adható egyértelmű válasz. Valószínűleg az elállási jog ebben az esetben is megilleti a kezest, mivel annak indoka nem az alapügylet körülményeiben rejlik, hanem a meglepetésszerű szerződéskötés alapozza meg.
A fogyasztási kölcsönre vonatkozó szabályok a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény 7. §-ban találhatók. Eszerint a fogyasztót objektív elállási jog nem illeti meg (a magyar jogalkalmazónak tehát eggyel kevesebb dilemmával kell megküzdenie), hanem “pusztán” a szerződés semmis, amennyiben a törvény által előírt információkat nem tartalmazza. A fogyasztói kölcsön definíciója a törvény 2. § f), illetve d) pontjaiban található, nevezetesen fogyasztói kölcsön minden olyan kölcsön, részletfizetés, vagy halasztott fizetés, amelyet gazdálkodó szervezet fogyasztó részére nyújt az általa forgalmazott áru megvásárlásához, illetve az általa nyújtott szolgáltatás igénybevételéhez. E szerint a definíció szerint, a közösségi és a német joghoz hasonlóan, szintén nincs lehetőség a törvény alkalmazására a kezesség tekintetében. Megfontolandó lehet Ulmer Professzor javaslata a kezességről szóló szabályok kiegészítéséről. A Ptk. 272. § (2) értelmében a kezességvállalást a magyar polgári jog szerint is írásba kell foglalni. Beiktatható lenne ide egy utaló szabály, mely szerint fogyasztói kölcsön esetén a megállapodásnak az 1997. évi CLV. törvény 7. § b) (az ellenszolgáltatás összege), d) (a szerződéssel kapcsolatos összes költség), valamint g) (a részletek száma, összege, törlesztési időpontok) pontjában foglaltakat tartalmaznia kell. A német jogtudomány tapasztalatai a Ptk. kodifikáció szempontjából is megfontolást érdemelnek.
JEGYZETEK
1 Amszterdami Szerződés, 12. cikkely, illetve melléklet.
2 Gesetz über den Widerruf von Haustürgeschäften und ähnlichen Geschäften vom 16. Januar 1986. (Bundesgesetzblatt I., 955. old.)
3 Verbraucherkreditgesetz vom 17. Dezember 1990. (Bundesgestzblatt I. 940. old.)
4 Vékás Lajos: Elméleti és szerkezeti előkérdések az új Polgári Törvénykönyvhöz, Jogtudományi Közlöny 2000. 2. szám, 41-51. old.
5 Das Bürgerliche Gesetzbuch wird von Grund auf reformiert – Proteste gegen geplante Verlängerung der Garantiefrist auf das Sechsfache / Joachim Jahn berichtet, Frankfurter Allgemeine Zeitung, Nr. 223., 2000. szeptember 25., 19. old., a törvénytervezet és indoklása megtalálható a www.bmj.bund.de honlapon.
6 Az Európai Bíróság 1998. március 17-i ítélete – Rs. C-45/96 – Bayerische Hypotheken- und Wechselbank AG / Edgar Dietzinger in: Anwendbarkeit der Haustürwiderrufsrichtlinie auf Bürgschaftsverträge, Neue Juristische Wochenschrift (továbbiakban NJW) 1998. Heft 18, 1295. old.
7 NJW 1998. Heft 18, 1296. old., ld. az ítélet 12., 13., 14., 19. pontjait.
8 NJW 1998. Heft 18, 1296. old., ld. az ítélet 16., 20. pontjait.
9 NJW 1998. Heft 18, 1296. old., ld. az ítélet 12. pontját.
10 Martis, Rüdiger: Verbraucherschutz – Verbraucherkredit- und Haustürwiderrufgesetz – Systematische Darstellung, München. 1998., C. H. Beck, 187. old.
11 Maitis, id. mű 187-188. old.
12 Wenzel, idézi Martis, id. mű 188. old.
13 Maitis, id. mű 188. old.
14 Ezen a véleményen van Carsten Schäfer. – Elhangzott a Ruprecht Karls Egyetem fogyasztóvédelmi szemináriumán, 2000. október 23.
15 Martis, id. mű 16. old.
16 A német Legfelsőbb Bíróság 1998. április 21-i ítélete IX ZR 258/97 Stuttgart in: Bürgschaft für gewerblichen Kredit und VerbrKG, NJW 1998., Heft 27., 1939-1942. old., ld. az ítélet II/2.C. pontját.
17 Ezen a véleményen van Matthias Casper is. – Elhangzott a Ruprecht Karls Egyetem fogyasztóvédelmi szemináriumán, 2000. október 23.
18 NJW 1998., Heft 27., 1939-1942. old.
19 Az Európai Bíróság 2000. március 23-i ítélete – Rs. C-208/98 Berliner Kindl. / Siepert in: Juristenzeitung (továbbiakban JZ) 2000. Heft 15-16. 780-782. old.
20 87/102/EGK sz. irányelv 1. cikkely (1)-(2) bek.
21 JZ 2000. Heft 15-16. 780-782. old., ld. az ítélet 17. pontját.
22 JZ 2000. Heft 15-16. 780-782. old., ld. az ítélet 19. pontját.
23 NJW 1998., Heft 27., 1939-1942. old., ld. az ítélet II/4, pontját.
24 JZ 2000. Heft 15-16. 780-782. old., ld. Prof. Peter Ulmer megjegyzéseit az ítélethez. 782. old. pont
25 Martis, id. mű 83., 133. old.