Dr. Boytha György: A szellemi alkotások joga és az új Ptk.* (PJK, 2000/3., 13-23. o.)

A cikk letölthető PDF formátumban is.

1. A szellemi alkotások jogának ágazati besorolása és kodifikációjának fejlődése világszerte

1.1. A szellemi alkotások joga a polgárosodás függvényében, a szabad piaci verseny kibontakozásával jött létre. A fejlődés szükségszerűen vezetett a különböző szellemi alkotások kizárólagos felhasználását az újkor első századaiban még európaszerte diszkriminatív módon és vállalkozásokra tekintettel biztosító közjogi privilégiumok eltörléséhez. A szabad árupiac szükségszerűen megkívánta, hogy minden vállalkozó az uralkodó személyválogatásától függetlenül, egyenlő jogi eséllyel léphessen versenybe. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a verseny fenntarthatóságához valamely meghatározott találmány vagy szerzői mű vonatkozásában a szabad piacon is szükségesnek bizonyult kizárólagosság forrásaként az uralkodó helyett az alkotót ismerték el, akitől elvileg bárki felhasználói kizárólagosságot szerezhetett. A jogosítás a közjogi alárendeltség viszonyrendszeréből átkerült a magánjogi mellérendeltség árujellegű vagyoni viszonyainak a szabályozási körébe. Meghatározott szellemi termék felhasználására irányuló kizárólagosság biztosítása nélkül a hasonló termékeket felhasználók szabad versenye anarchiába fulladt volna: a privilégiumok eltörlése után azonos alkotások többek által való párhuzamos piaci kínálata a befektetések megtérülésének lehetetlenülésével és az érintett piac összeomlásával fenyegetett.

A szabad árupiaci követelményeknek meghatározott jellegű szellemi termékek alkotóit eleve megillető alanyi jogok biztosítása felelt meg. Az ilyen jogok eredeti jogosultjaitól elvileg bárki szerződéssel szerezhet az érintett alkotás felhasználására irányuló kizárólagosságot. Az új elvárások szerinti jogi szabályozás kibontakozását a 17. és 18. században a természetjognak a felvilágosodással járó perspektívaváltása, a jogi szabályozást már nem örökérvényű elvek rendszeréből levezető, hanem az ember veleszületett természetes jogainak tételezésére építő filozófia segítette elő, amely 1989-ben a francia forradalom egyik vívmányaként “Az emberi és polgári jogok nyilatkozatához” vezetett. A szellemi alkotások jogvédelme irányában elsősorban Hobbes, Locke, Pufendorf tulajdonra építő, majd Kant személyközéppontú gondolatai hatottak. A szellemi termékek meghatározott fajain fennálló, nem dologi abszolút jogok meghatározásával és a rájuk épülő relatív szerkezetű jogviszonyok szabályozásával új jogterület született, amely a polgári jogon belül mindmáig sajátos elbírálást igényel. Megítéléséhez sokban segít alakulásának történeti áttekintése.

1.2. Legkorábban a találmányok szabadalmazásának általánosan irányadó feltételekkel szabályozott lehetősége szorította ki az egyedi privilégiumokat, a Velencei Köztársaságban már 1474-ben (Parte Veneziana). Angliában az alanyi jogok törvényi elismerése felé vezető úton az 1623. évi Statute of Monopolies arra kötelezte a királyt, hogy a különféle kiváltságok addig belátásától függő szempontok szerint adományozása helyett a vonatkozó kérelmeket kizárólag a common law szerint bírálja el. A statútum hatálya azonban nem terjedt ki az uralkodói hatalom gyakorlása szempontjából kiemelkedően fontos puskaporgyártásra és nyomtatásra. Az új találmányokra kért privilégiumokra nézve csak azok objektív előfeltételeit írta elő és időbeli hatályukat szorította 14 évre, a szabadalmak megadását még meghagyta az uralkodói elhatározás körében. Szabadalmi törvény Nagy Britanniában csak 1852-ben született. A szerzői jog törvényi elismerésére Angliában 1709-ben került sor, a kiadók által a szerzőktől megszerezhető “author’s copyright” statútumba foglalt tételezésével. Az Amerikai Egyesült Államok 1787. évi Alkotmánya a Kongresszust hatalmazta fel, hogy szövetségi szinten adja meg a szerzők és feltalálók kizárólagos jogát. A Kongresszus 1790-ben meg is alkotta mind a szabadalmakról, mind a copyright-ről szóló törvényeket. Franciaországban 1791-ben a feltalálók természetes jogáról, 1791-ben és 1793-ban az irodalmi és művészeti tulajdonról hoztak forradalmi dekrétumokat. A 19. század folyamán tételes jogi elismerést nyert a védjegy első piaci használójának (idővel első bejelentőjének) joga is. A francia védjegytörvény 1857-ben kelt. A common law védelmet Angliában az ipari mintaoltalmat általánosító 1839. évi statútumot követően a védjegyek, ipari minták és szabadalmak védelmét egyaránt rendező 1883. évi törvény váltotta fel. Az Egyesült Államokban csak 1870-ben született védjegytörvény. A német államok törvényhozása ezekhez a korai példákhoz képest jelentős késéssel kerített sort a szerzői jog, a találmányok és a védjegyek szabályozására. Magyarországon az abszolutizmus idején hazánkra is kiterjesztett hatályú osztrák törvények helyébe az 1861. évi Országbírói Értekezleten alkotott Ideiglenes Törvénykezési Szabályok I. része a szellemi alkotásokra vonatkozóan sommásan tulajdonként rendelte védeni “az ész szüleményeit”; az első magyar törvény a szerzői jogról 1884-ben, a védjegyek oltalmáról 1890-ben, a szabadalmakról 1895-ben született.

Aránylag fiatal, különböző szellemi termékekre vonatkozó szabályozások szakterületeiből összeálló jogterületről van tehát szó, amely nem dologi abszolút jogok nevesítésével már eleve a polgári jog különböző törvényekben szabályozott részeként keletkezett. A rohamosan bontakozó jogterület mind tárgykörét, mind a különféle szellemi alkotásokon elismert alanyi jogok dogmatikai megragadását tekintve erjedésben van, máig a polgári jog rendszerében keresve kodifikációs helyét. Csupán a szellemi alkotásokon elismert alanyi jogok megsértése von maga után meghatározott esetekben büntetőjogi szankciót is, a gazdasági illetőleg vagyon elleni bűncselekmények nevesített tényállásai körében.

1.3. A polgári jog rendszerébe köti a szellemi alkotások jogát az a piaci követelmény is, hogy a szellemi termékek felhasználói az eredeti jogosulttól szerződéssel szerezhessenek kizárólagos piaci jogosultságot. A felvilágosodás idején az ember természetes jogait kereső gondolkodás nemcsak bizonyos szellemi termékek alkotói javára fennálló alanyi jogok, hanem az azok gyakorlását lehetővé tevő, az ember szerződéskötési szabadságára épülő, általános szerződés-fogalom elismeréséhez is vezetett. Ezáltal tölthették be a nem dologi abszolút jogok alapvető funkciójukat: a törvényszabta korlátokon belül a szellemi termékek társadalmi méretű felhasználásának joggyakorlás útján történő szabályozását. Az 1794. évi porosz Allgemeines Landrecht 996. §-ában kiadói jogot (Verlagsrecht) határozott meg és a továbbiakban előirányozta, hogy a kiadó ezt a jogot szabályként csak a szerzővel írásban kötött szerződés útján kaphatja meg. Szerzői jogot akkor még nem biztosított törvény Poroszországban, az csak a természetjog elméletéből következett. Ugyanígy, filius ante patrem módján kodifikálta a kiadói jogot az osztrák abGB 1811-ben. A magyar kereskedelmi törvénykönyv 1875-ben és a svájci Obligationenrecht 1881-ben szintén a szerzői jog tételes elismerése előtt szabályozták a kiadói ügyletet. Ebből is kitűnik, hogy a szellemi alkotásokon fennálló kizárólagos alanyi jogok piaci célja nem egyszerűen tiltásban, hanem a jogok másokat jogosító gyakorlásában rejlik. Ezért a szellemi alkotások tárgyi joga szükségképpen felöleli az alkotások felhasználására irányuló szerződések sajátos jogát is, amely a jogok gyakorlására tekintettel az érintett alkotói, felhasználói és társadalmi érdekek kívánatos egyensúlyának feltételrendszerét szabályozza.

Ennek megfelelően a nemzeti törvényhozások, az angol-amerikai megközelítéstől eltekintve, a különböző szellemi termékeken elismert jogok védelméről szóló külön törvényeikben – elsősorban a szerzői jog területén – fokozódó mértékben terjednek ki az alkotások felhasználására irányuló szerződésekre is, általános rendelkezésekkel, vagy egyre inkább nevesített szerződések szerint (jogot átruházó vagy felhasználást engedélyező szerződések). A sajátos felhasználási tényállásokra tekintettel nagyszámú olyan vonatkozást is szabályoznak, aminek rendezése nem következik minden további nélkül sem a kötelmi jog általános szabályaiból, sem a hagyományos szerződéstípusokra vonatkozó rendelkezésekből. A szellemi alkotások más által történő felhasználására irányuló szerződések szabályozása, jogunkban és a rájuk kitérő külföldi törvényekben egyaránt, a terméket piacra közvetítő vállalkozóval szemben általában gyengébb alkuhelyzetben lévő alkotó alanyi jogai felől egyengeti az érdekek egyeztetésének útját, szorosan kapcsolódva az alkotói alanyi jogok védelmét célzó szabályozáshoz. A jogok gyakorlásának körébe sorolnak a munkaviszonyban alkotott szellemi termékek felhasználására vonatkozó rendelkezéseket is, amelyek nem a munkaviszonyt szabályozzák, hanem az annak alapján létrehozott alkotások felhasználását, az alkotó és a szellemi termékén jogot szerző munkáltató közötti sajátos polgári jogi jogviszonyt. A szellemi alkotások joga tehát egyaránt felölel sajátos és egymásra vonatkoztatott abszolút és relatív polgári jogi viszonyokat, ami a Ptk. rendszerébe illesztésének mérlegelésekor sem hagyható figyelmen kívül.

1.4. A szellemi alkotások jogának rendszerezését tekintve az elmélet és a vonatkozó két alapvető nemzetközi egyezmény (az 1883. évi Párizsi Uniós és az 1886. évi Berni Uniós egyezmények) ugyan egyrészt az iparjogvédelem, másrészt a szerzői jog
gyűjtőmedencéjébe sorolták a különböző alkotásfajtákat, a nemzeti törvényhozások azonban továbbra is külön törvényekben szabályozták még az iparjogvédelem körébe tartozó különböző jogi kategóriákat is. A 20. század során a gyorsuló fejlődés egyre újabb szellemi termékek és azokon elismert jogok védelmi szakterületeihez vezetett [pl. a szerzői joggal szomszédos jogok, új növényfajták sui generis védelme, mikrobiológiai szabadalmak, a találmányi szintet el nem érő újításokon, majd az integrált áramkörök topográfiáján (kivitelezési mintáján) elismert jogok, adattárak létesítőjének sui generis joga, a “know-how” jogosultjának védelme, stb. esetében]. Ugyanakkor a nemzeti és nemzetközi jogalkotásban egyaránt érvényre jutottak a különböző szellemi termékek jogvédelmét legalább részben egybefoglaló szabályozására irányuló törekvések is.

Nagy-Britannia 1988-ban foglalta közös kódexbe a copyright, ipari minták és szabadalmak törvényeit (“Copyright, Designs and Patents Act”). A francia törvényhozó a 92-597. sz. 1992. július elsejei törvény keretében “Szellemi tulajdon” (propriété intellectuelle) címen egybefoglalta az “Irodalmi és művészeti tulajdon” (propriété littéraire et artistique) felirattal újraszabályozott szerzői és azzal szomszédos jogokat a második részben “Ipari tulajdon” (propriété industrielle) elnevezéssel csokorba szedett iparjogvédelmi jogokkal. Nemzetközi szinten a Szellemi Tulajdon Világszervezetét (WIPO, Genf) létrehozó 1967. évi stockholmi Egyezmény 2. Cikke gazdagon illusztrált (vii) pontja szerint a “szellemi tulajdon” már magában foglalja az iparjogvédelem, valamint a szerzői és azzal szomszédos jogok minden válfaját, ide sorolva még a tisztességtelen versennyel szembeni, nem alanyi jogot biztosító védelmet is. Az 1994. évi WTO/TRIPS Egyezmény a “Szellemi tulajdonjogok kereskedelmi vonatkozású szempontjairól” együtt szabályozza a szerzői és szomszédos jogok, a védjegyek, a földrajzi megjelölések, az ipari minták, a szabadalmak, az integrált áramkörök topográfiájának és a nyilvánosságra nem hozott információnak a védelmét, a versenyellenes gyakorlatnak licenc szerződések körében történő ellenőrzését is felölelve.

1.5. A szellemi alkotások társadalmi méretű felhasználása mennyiségileg és a bruttó hazai össztermékhez viszonyított értékét tekintve is világszerte nő, ezért jogvédelmük nemzeti és nemzetközi jelentősége is fokozódik. A szellemi alkotások jogterületének szabályozása ennek megfelelően egyre terjedelmesebb és szakterületekre ágazóbb. A hatályos polgári jogi törvénykönyvek így általában csak a külön törvények mellett, mögöttes vagy együttható jogforrásként kerülnek alkalmazásra, anélkül, hogy a szellemi alkotások jogát részletesebb rendelkezésekkel, vagy legtöbbször akár csak nevesített utalással is meggyökereztetnék szabályrendszerükben. A jogok gyakorlását illetően ma is hatályban vannak az osztrák abGB és a svájci Obligationenrecht kiadói ügyletet szabályozó rendelkezései. A kiadói szerződéseket Etiópia polgári törvénykönyve (1960) is szabályozza (2672-2697 szakaszok). Kínában egy, a gazdasági szerződésekről szóló 1981. évi törvényen alapuló Rendelkezés a nemzetközi technológia transzfert szabályozza. Az 1994/1995. évi Orosz Polgári Törvénykönyv 769-778 szakaszai bizonyos konstrukciós tervekre és technológiára vonatkozó engedélyezési szerződéseket szabályoznak. A szellemi alkotásokon biztosított alanyi jogokat tekintve az 1959. évi magyar Ptk. az alkotáshoz fűződő személyi jogok védelmének külön szabályait eredetileg egyetlen szakaszban (84. §) a személyhez fűződő jogok körébe horgonyozta, rájuk utalással. Az 1977. évi mélyen szántó módosítása során a Ptk. a személyhez fűződő jogok védelmének szabályait követően, azonos fejezetben, de külön felirat alatt magát a szellemi alkotást helyezte a törvény oltalma alá, érdemi szabályokkal közvetlenül is rendezve védelmének különböző vonatkozásait és csak saját rendelkezésein kívüli körben utalva az alkotások meghatározott fajtáira vonatkozó külön jogszabályokra. A Cseh Köztársaság 1964. évi csehszlovák Ptk.-ra épülő, 1996-ig módosított törvénykönyve tárgyának meghatározásakor, általános része legelején külön törvények szabályozási körébe utalja az alkotó szellemi tevékenységből eredő jogviszonyokat [1. cikk (3)]. Az új Holland Polgári Törvénykönyv keretében azonban (amelyet 10 könyvre terveznek, amiből eddig csak 8 lépett életbe 1992-ben, azóta többször is módosítva), a 9. kötetet, a polgári jog minden felületére kiterjedő kodifikációs igényt tükrözően, egészében a szellemi tulajdon jogának kívánják szentelni. A holland igazságügy-miniszter 1995-ben úgy nyilatkozott, hogy “A kilencedik könyv, amelyet az érintett körben terjedelmes nemzetközi szabályozás miatt részkodifikációként tervezünk, négy-öt év múlva álljon törvénytervezet formájában rendelkezésre… ” (a holland Ptk. 1996. évi németnyelvű kiadása, Előszó, 1. lábj. nyomán idézve). Még nem került rá sor.

Az Európai Unióban a Parlamentnek egy Európai Polgári Törvénykönyv megalkotásának gondolatát 1989-ben felvető, puhatolódzó felhívása nyomán tudományos szinten megindult előkészítő munka keretében (ismeretesek a Lando bizottság szerződések jogára vonatkozó, 1995-ben közzétett elvei, a kérdéssel foglalkozó jogászok publikációi, így különösen az 1998-ban két kiadást megért “Towards a European Civil Code”) még fel sem merült a szellemi alkotások jogának a kódex keretében való európai szabályozása. Annak ellenére nem, hogy az Európai Bíróságnak az EK Szerződést alkalmazó és az annak 30. (eredetileg 36.) cikkébe foglalt “ipari és kereskedelmi tulajdon” megjelölést a szerzői és szomszédos jogokra is kiterjesztő ítéletei alapján az Európai Közösség rendeletek és irányelvek sorával folyamatosan szabályozza a szellemi alkotások jogának minden, a belső piac szempontjából sürgetően felmerülő vonatkozását.

2. A szellemi alkotások jogának ambivalens jellege

2.1. A szellemi alkotásokon biztosított jogok polgári jogba integrálásának mikéntje máig is megoldatlan kérdés. A polgári jog alapvetően birtokba vehető dolgok tulajdonának, vagyis a tulajdon fizikailag létező tárgyának és az arra vonatkozó vagyoni érdekű alanyi jogoknak a védelmére épült. Ebbe a fészekbe települt az anyagi hordozóiktól függetlenül létező, testetlen és fizikailag nem birtokolható, nyilvánosságra hozataluk után elvileg bárki által időben és térben korlátlanul hozzáférhető szellemi alkotásokon meghatározott alanyi jogok kakukktojása. A kibontakozott és gyorsan proliferálódó új jogterület elméleti és gyakorlati kérdések sorát vetette fel.

Az új fajtájú jogok vagyoni jellegük folytán kerülhettek a polgári jog köpenyege alá. Dogmatikai integrálásukat talán leginkább John Locke 1690-re megérlelt, új alanyi tulajdonjogok keletkezését a polgárosodás szellemében átfogóan az egyes ember munkájából eredeztető koncepciója segíthette elő (“Two Treatises of Government”, a második tanulmány vonatkozó szakaszai). Locke visszájára fordította a transcendens természetjog korábban Grotius vagy Pufendorf írásaiban, később lényegében még Rousseau elméletében is tükröződő tételét, amely szerint a föld az emberiség közös tulajdonába adatott és abból másokat kizáró egyéni tulajdonjogot származtatni csak az emberek természetjogi elveken alapuló megállapodása alapján lehet. Locke szerint minden embernek eredendő tulajdona van saját személyén, ebből következően teste munkáján is; munkájával pedig az általa létrehozott javakon mások közös jogát kizáró, legsajátabb tulajdona keletkezik, még ha saját munkáját a természetben már meglévő dolgokhoz adta is hozzá (27. §). A munka tulajdonjogot eredményez (45. §). A tulajdon fogalmát Locke, összhangban Hobbes majdnem négy évtizeddel korábbi idevágó megállapításaival, általános értelemben egyaránt vonatkoztatta az életre, a szabadságra és a vagyonra (12 3. §).

Már Hobbes-nál és Locke-nál csírázik a genezisében árutulajdonosi vagyonjogi viszonyokra összpontosító polgári jogi szabályozásnak a személyi jogok területére való kiterjesztése iránti igény, amely századunkban törvényalkotási szinten is kifejezésre jutott. Érvényesülését azonban mindmáig nehezíti a tulajdonosi és személyiségi viszonyok összefüggéseinek és elhatárolásának, a személyiségi jogok pozitív jogi meghatározásának, nemzetközi jogi, alkotmányjogi vagy polgári jogi minősítésének és védelmük ehhez igazodó jogrendszeren belüli elhelyezésének korántsem nyugvó pontra jutott problematikája. Locke rávilágított a probléma magánjogi lényegére: A tulajdonjog végső soron személyi jogviszony, a személyiségi jog pedig kiterjed vagyoni viszonyokra is. A tulajdonjogi-személyiségi jogi ambivalencia különösen a szellemi alkotások jogának történeti alakulása tükrében tűnik szembe. E jogterület Ptk.-ba tartozására, illetőleg az abban való szabályozásának módjára és mélységére nézve kialakítandó álláspont függ a személyhez fűződő jogok kodifikálásának mikéntjétől, általános vagy nevesített jogokra bontott megközelítésétől és meghatározásuk jogforrási szintjétől is.

A szellemi alkotások tételes jogának kibontakozása a szerzők alanyi jogának tételes jogi elismerése irányában indult. Stuart Anna már említett 1709. évi, 1710-ben kihirdetett törvénye az angol bírói szokásjog, a méltányosságon alapuló “common law” dologi tulajdon-fogalmát alkalmazta a kiadói viszonyok rendezésére. Anna királynő könyvek és más írások példányain fennálló kizárólagos jogot (“title to copy”) iktatott törvénybe, amit a “szerző vagy tulajdonos” (author or proprietor of copies”) javára védett, és amit a könyv példányának vagy példányainak eredeti jogosultjától jogátruházással szerezhetett meg a nyomdász vagy a kiadó (“assignee”). A szerzői jog születését elősegítő dologi tulajdonfogalom az angol-amerikai jogrendszerben máig is több vonatkozásban érezteti hatását, amennyiben például a mű anyagi formában való rögzítése a copyright védelem feltétele maradt, vagy hogy az Amerikai Egyesült Államok szövetségi törvényhozása a képzőművészeti alkotásokon elismert bizonyos jogokat kivéve mindmáig nem terjed ki a műre vonatkozó személyhez fűződő jogok biztosítására, a common law deliktumok körében hagyva azt.

2.2. Már az első copyright törvény alkotásakor kitűnt azonban, hogy a tulajdon hagyományos fogalma nem alkalmazható maradéktalanul a szellemi alkotások védelmére. A dologi tulajdonra építkezés nem vezethetett kellő védelemre a műnek példányai többszörözésétől eltérő, például előadás formájában történő nem dologi felhasználásával szemben. A műpéldányok tulajdonosa nem birtokolhatta az azokban foglalt művet. Másrészt a kiadatlan mű kéziratán fennálló örökös common law tulajdont a mű kiadásával felváltó tételes jogi “Copy Right of Books” eleve a tulajdon intézményétől idegen időbeli korlátozással született, mert a kiadók versenye magánjogi alapokon sem tűrte újabb örökös monopóliumok keletkezését. A további fejlődés ezért először az alkotásnak, mint a tulajdon tárgyának a dologi hordozójától való elválasztását, “szellemiesítését”, majd a szellemi alkotások védelmének természetjogias tulajdoni koncepciójától a közhasznúság pozitív jogi célja irányában történő elmozdulást vonta maga után.

1747-ben W. Warburton, Pope irodalmi hagyatékának gondozója, a Parlament egyik tagjához az irodalmi tulajdonról (“litteraty propriety”) névtelenül írt nyílt levelében tovább fejlesztette Locke elméletét, kiterjesztve azt nem dologi, szellemi termékeken való tulajdonszerzés eseteire (A letter from an author to a member of Parliament; concerning litterary Propriety, London). Kimutatta, hogy a könyv nem azonos a benne felhasznált írásművei, amelyet annak szerzője szállít, és amin megalkotásával saját tulajdont szerzett, amit jogként kell védeni (3. old.) és amit csak a szerző saját kizárólagos hasznára lehet többszörözni (9. old.). Hasonlóan kimutatta a találmány tulajdoni különállását is az azt megvalósító szerkezettől, az utóbbi megvalósításában azonban a mechanikai kivitelezőnek a könyvnyomtatóhoz képest nagyobb szerepét ismerte fel, aminek következtében szerinte “a feltalálónak nincs tökéletes tulajdonjoga a találmányán” (9. old.). Hasonló meggondolások alapján fejtette ki Fichte 1793-ban, hogy a valamely könyvben közölt elgondolások közkinccsé válnak mindenki számára, a feldolgozásukkal formált kifejezésükön a szerzőnek van elidegeníthetetlen tulajdona, míg a könyv példányai a kiadó elidegeníthető tulajdonát képezik (Beweis der Unrecht-mafligkeit des Büchernachdrucks. Berliner Monatsschrift, Vol. 21., 443. old. és köv.).

A 18. század végén kibocsátott francia forradalmi dekrétumok a törvényhozás rangjára emelték az irodalmi és művészeti tulajdon fogalmát. Az emberi és polgári jogok 1789. évi Nyilatkozata 2. cikkelyében elismert négy természetes és elidegeníthetetlen emberi jog, a szabadság, a tulajdon, a biztonság és az elnyomással szembeni ellenállás jogai közül a tulajdonhoz való jog kibontásával megszületett a szellemi tulajdon általános polgári jogi kategóriájának magva. Ennek alapján már 1791-ben lehetővé vált az írói művek engedély nélküli színházi előadásával szembeni tulajdonjogi védelem is.

2.3. A jogfejlődés hamarosan szembesülni kényszerült a szellemi alkotásokon meghatározott jogok tulajdoni minősítéséből adódó visszásságokkal és gyakorlati következésekkel. Nemcsak azért, mert a szellemi tulajdon tárgya nem birtokolható és ubiquitása a hagyományos tulajdonjogi védelemtől eltérő szankciórendszert igényelt, vagy mert a szellemi tulajdonjog időben szükségképpen korlátozandónak bizonyult; hanem azért is, mert a természetjogi igazolást kapott tulajdonjoggal nem igen volt összeegyeztethető a szellemi alkotások jogának eltérő fázisú fejlődéséből adódó, mindmáig jellemző és nehezen felszámolható territorialitása sem. Az Egyesült Államok alkotmánya által a Kongresszusnak a szerzői és feltalálói jogoknak “a tudomány és hasznos művészetek előmozdítását” szolgáló biztosítására adott felhatalmazás ezért már 1787-ben a természetjogias common law tulajdoni koncepciójától való elhatárolódást és a közhasznúságot szolgáló pozitív jogi megközelítést tükrözte. A Kongresszus Szabadalmi Bizottsága 1838. június 25-i jelentésében a brit állampolgárok szerzői jogainak Egyesült Államok-beli elismertetésére irányuló törekvései kapcsán leszögezte, hogy “Nemzetek viszonylatában sohasem tekintették a copyright intézményét tulajdonnak, ….és az sohasem minősült külföldi felhasználással szembeni védelem tárgyának.” A tulajdonjogtól való elhatárolódás elsősorban a szerzői jog fejlődésében izmosodott. Az Egyesült Államok copyright törvényének 1909. évi reformját célzó tervezet indokolásában (H. Rept. No. 2222., 60th Cong. 2d. sess.) leszögezték, hogy “A szerzői jogi jogalkoltásnak …. törvénybe iktatása nem valami természetes jogon alapul, ….mivel a Legfelsőbb Bíróság úgy tartotta, hogy a jogok …. merőben törvényből fakadó jogok… ” Az 1976. évi copyright reform során ennek megfelelően megváltoztatták a törvényben maradt, még Stuart Anna királynő statútumából átvett tulajdonjogi terminológiát is, “proprietor of copyright” helyett a “copyright owner” kifejezést iktatva be. Ma már az angol jog is ezt a megjelölést alkalmazza. Az európai kontinensen először az 1867. évi bajor szerzői jogi törvény szakított a tulajdonjogi felfogással, már címében is “szerzői jogot” (Urheberrecht) és nem szerzői tulajdont említve.

2.4. A tulajdonjogi koncepció amerikai eredetű megkérdőjelezése Európában, mindenek előtt a kontinensen, egyre inkább a kizárólagosság forrásaként elismert alkotók személyes érdekeinek figyelembe vételével járt együtt. Az újszerű megközelítés szintén a szerzői alkotások jogvédelme körében kristályosodott, ám idővel a szellemi termékek más eredeti jogosultjaira, így a feltalálókra, majd az úgynevezett szomszédos jogi teljesítmények létrehozóira is kihatóan.

2.4.1. Franciaországban a bírói gyakorlat érlelte meg a 19. század végére a szerzők műveikkel kapcsolatos személyiségi érdekvédelmét, sajátos “droit moral” (szellemi érdeket védő, “erkölcsi” jog) biztosítása formájában, pragmatikusan, a felmerülő szerzői igényeknek megfelelően. Nem az általános értelemben vett, magára a személyre, így a szerző személyére is vonatkozó személyhez fűződő jogból (“droit de la personnalité”) következett; a mű megalkotásával keletkezik és a műre vonatkozóan illeti a szerzőt. Több, az idők folyamán elismert részjogosítványból tevődött össze, amelyek egy része a jogosítvány gyakorlásával vagy a szerző halálával megüresül, mint a mű nyilvánosságra hozatalának vagy a nyilvánosságból való visszavonásának jogosítványai. A droit moral élők között elidegeníthetetlen, örökös, a nyilvánosságra hozatal jogát tekintve csak meghatározott körben, egyébként azonban – a szerzőség elismerésére irányuló és a mű megváltoztatásával szembeni jogosítványai tekintetében – a Code Civil szabályai szerint örökölhető. Először 1957-ben kodifikálták az irodalmi és művészeti tulajdonról alkotott törvényben, a vagyoni szerzői tulajdonjog mellett biztosítva a droit moral-t és megerősítve a gyakorlatban kialakult és a szerzői jog eredeti, egységesen vagyonjogi felfogását felváltó dualista koncepciót. Ezt a törvényi koncepciót 1985-ben annyiban módosították, hogy az új törvény már címe szerint sem eleve tulajdonról, hanem a szerzői jogról (és meghatározott, azzal szomszédos jogokról) szól, és azon belül határozza meg a szerző jogait. A szerzői jog természetét azonban a módosítás nem érintette, azt az új szabályozás változatlanul nem dologi kizárólagos tulajdonjogként határozta meg, amelynek tartalma szellemi és erkölcsi, valamint vagyoni természetű jellemzőkből (“attributs”) áll. A szellemi tulajdonról szóló 1992. évi kódexbe foglaláskor új rendszerbe igazították a korábbi törvény rendelkezéseit, amelynek keretében a szerző személyéhez tapadó jogok csokorba gyűjtve a vagyoniak előtt nyertek felsorolást, most már többes számú (droits moraux, erkölcsi jogok) megjelöléssel. A francia elmélet a szerzői jog egybefoglaló fogalmának jegyében módosított dualizmust hangsúlyoz, a szerző változatlanul kétféle szabályozásban részesített erkölcsi, illetőleg vagyoni jogait egyazon tulajdonjog különböző tényezőiként fogva fel, ám a személyhez fűződő összetevők meghatározó voltának hangsúlyozásával.

2.4.2. Az angol copyright szabályozás az eredetileg egységesen vagyonjogi vágányról a törvény 1988. évi újrakodifikálásakor dualista szemléletre tért át, a teljes IV. fejezetet a szerzők műveire vonatkozó “erkölcsi jogok” (moral rights) szabályozásának szentelve. Ezek személyhez fűződő jellegét azonban lerontja, hogy írásban le lehet róluk mondani [“waiver”, 87. § (2)].

2.4.3. Közép-Európában német nyelvterületen Kant már 1785-ben úgy következtetett, hogy “valamely könyvben, mint írásműben, a szerző beszél olvasóihoz; és alti azt nyomtatta, példányain keresztül nem önmagáért szól, hanem teljességgel a szerző nevében.” Majd hozzátette, hogy a beszédek, mint műveletek (operae) “kizárólag a szerző személyének tudandók be és annak azokon elidegeníthetetlen joga (ius personalissimum) van ahhoz, hogy mindenki más révén mindig saját maga beszéljen…. ” (Von der Unrechtmäßigkeit des Bücherabdrucks. Berlinische Monatsschrift, Vol. 5., 403. old.).

Jó száz évvel később Köhler is bírálta a szellemi tulajdon fogalmát, mivel “téves abban, hogy azonosít, ahol csak analógiáról lehet szólni”. Helyette a szabadalmi és szerzői jogra egyaránt alkalmazandó “anyagtalan javak jogának” (Immaterialgüterrecht) gyűjtőfogalmát vezette be és fő feladatként az anyagtalan jogtárgy “quasi dologi” sajátosságának megragadását jelölte meg (Das Immaterialgüterrecht und seine Gegner, Buschs Archiv 47., 1887). Kohler azonban az anyagtalan javak jogát merőben vagyonjogi kategóriának tekintette, Kant személyközpontú jogi megközelítését “egy nem jogászi zseni kalandos szüleményének” minősítve (Die Idee des geistigen Eigentums, 1894. 7. §). Kohler koncepciója ugyan egyértelműen elhatárolta a szerzői és feltalálói jogokat a tulajdon kategóriájától, a szellemi munka személyhez fűző következményeit azonban figyelmen kívül hagyta. Az anyagtalan javak vagyoni fogalmával végső soron olyan egyéb, a hagyományos “res incorporalis” fogalma alá soroló eszmei javakkal rokonította a szellemi munkával közvetlenül létrehozott eredmények meghatározott körét, mint a hagyaték, a közös dolgon fennálló eszmei tulajdonhányad, a pénzbeli követelés és a követelések általában, vagy az újabban tért nyerő dematerializált értékpapírok.

Otto von Gierke viszont 1895-ben a személyhez fűző gyökerekhez nyúlt vissza (Deutsches Privatrecht, I. kötet, 2. könyv, Különös rész, Személyi jog, IV. fejezet: Személyiségi jogok). A nevesített személyiségi jogok körében az árujelzőkön fennálló jogokat a névjoggal közös cím alatt tárgyalta, a szerzői és feltalálói jogokat külön-külön címek alatt. A szerzői jogot olyan, a szerző alkotótevékenységéből folyó jognak minősítette, amelynek tárgya a szerző személyiségi szférájának részét képező szellemi mű. A szerzői jog lényegéből következő elidegeníthetetlenségét tanította; ő szögezte le először, hogy csak annak gyakorlását lehet másra átruházni. Ez az eredendően személyiségi jog szerinte gyakorlása során vagyoni jogosítvánnyá is kiteljesedhet, azonban nem szükségszerűen, hiszen olyan művön is fennáll szerzői jog, amelynek nincs piaci értéke, vagy amelyet sohasem hasznosít szerzője. Az általa műve felhasználását illetően másra ruházott új jog leányjogként viszonyul a szerző anyajogához. Gierke szerint a feltalálói jog is szellemi alkotásból ered és a szerzői joghoz hasonlóan személyiségi jog, amelyet egy szellemi terméken mint meghatározott személyiségi szféra alkotórészén biztosítanak. “A találmányi gondolat a szellemi műnél is nagyobb mértékben kivonja magát a polgári tulajdonnal összehasonlítható uralom alól. Az anyagtalan javak jogának elmélete még a szellemi műhöz viszonyítva is kevésbé képes a feltalálói gondolatnak azt a tárgyszerű önállóságát… kimutatni, ami szükséges lenne a feltalálói jognak a testetlen javakon fennálló dologi jogi fogantatású uralom nézőpontja felőli magyarázatához” (859. old.).

A szellemi termékek jogának lényegét kutató elméleti elemzések az 1895-ben született osztrák szerzői jogi törvényben éreztették először a jogalkotásra kifejtett hatásukat. E törvény szerint a szerzői jogokat csak felhasználásuk tekintetében lehetett másra ruházni, egyébként azok a szerzőnél maradtak. Ezt a koncepciót építette tovább az 1936. évi osztrák szerzői jogi törvény, amely egyrészt nevesítette a szerző szellemi érdekeinek (geistige Interessen) védelmét szolgáló személyhez fűződő jogokat, másrészt, a filmszerzők jogainak kivételével, a vagyoni szerzői jogokat, a szerzői személyiségi jogokkal együtt a szerző személyéhez tapadónak nyilvánította. Különbséget tett a szerző értékesítési jogai (Verwertungsrechte), és az általa jogosítottaknak engedett felhasználási jogok (Nutzungsrechte) között. Utóbbi jogokat a szerző vagy örököse a felhasználás engedélyezésével keletkezteti anélkül, hogy saját jogától megvált volna. Amennyiben az engedélyezett felhasználási jog kizárólagos, az a szerző – akár előzetesen adott – hozzájárulásával forgalomképes (másokra átruházható, következésképpen akár vagyoni apportként is gazdasági társaságra ruházható), és a jogosított felhasználó által perben is érvényesíthető. A 19. század végére tehát létrejött a szerzői jog egységes, a műre vonatkozó szellemi érdekeket védő és a vagyoni értékesítést lehetővé tevő jogosítványok gyakorlatilag elválaszthatatlan voltát és egyaránt kizárólagos engedélyezési jogban tetőző jellegét tükröző monista szabályozás, amely a szerzői jogot a maga egészében a szerző személyéhez fűződőnek és alapvetően elidegeníthetetlennek nyilvánította, a védelmi idő leteltével a szellemi érdekeket védő jogosítványoknak is véget vetve. Ezt a koncepciót tette magává a Német Szövetségi Köztársaság 1965. évi törvénye is, E. Ulmer elméleti alapvetésével.

A szerzői jogot egészében a szerző személyéhez kapcsoló monista felfogáson alapult az 1956. évi román, az 1965. évi csehszlovák és lényegileg az 1969. évi, továbbá alapvetően, a szerzői jog elidegeníthetőségét csak meghatározott kivételes esetekben engedő 1999. évi magyar szerzői jogi törvény is. Monista alapon szabályozza a szerzői jogot az 1992. évi új svájci szerzői jogi törvény is, azonban a magyar szabályozáshoz képest fordított megközelítéssel, alapszabályként az egységes szerzői jog élők közötti elidegenítését engedve, ez alól állapítva meg kivételeket.

2.4.4. A szellemi alkotásokon fennálló kizárólagos jogoknak a tulajdonjogtól való elhatárolása a 19. század derekától a magyar jogászokat is foglalkoztatta, anélkül azonban, hogy ennek a jogterületnek lényegi meghatározása terén a második világháborút megelőző polgári jogi kodifikációs törekvések számára hasznosítható eredmény született volna. Szemere Bertalan az 1844. évi, az országgyűlés mindkét háza részéről jóváhagyott, a király által azonban alá nem írt és az elbukott szabadságharc után a napirendről lekerült szerzői jogi törvény javaslatának indokolásában felülemelkedett az akkoriban még a külföldi jogalkotásban egyaránt uralkodó és a jogi megközelítést leegyszerűsítő tulajdonjogi felfogáson: “…én mindennek fejtegetésébe nem bocsátkozom, …mivel itt nem a tudomány, de a törvényhozás terén állunk, s ha a philosophia anyja is a törvényhozásnak, de ez újszülött, amely mindig az idő és körülmények befolyása alatt növekedik fel.” Az első, 1884. évi szerzői jogi törvényünk előkészítése során Kováts Gyula viszont már bírálta a tulajdonjogi koncepciót és eredménnyel javasolta a sajátlagos “szerzői jog” máig is használatos fogalmát (Az írói és művészi tulajdonjog, 1879. Havi Szemle, I-V. folyt.). Rámutatott a szerzői jog személyhez fűződő jellegére is: “A kiadó megveszi a munkát, mondjuk, de azért a szerzői jog, a személyes jog nincs elidegenítve. A szerzői jogéletnek egyéb alakulatai is a tiszta vagyonjogi felfogás ellen szólnak.” Első szerzői jogi törvényünk ezt annyiban tükrözte, hogy 4. §-ában kimondta: a szerzői jog, amíg fennáll, végrehajtás tárgya nem lehet. 1900-ban Grosschmid a szerzői jogot, a védjegyjogot és a szabadalmat annyiban határolta el a tulajdonjogtól, hogy azok nem koncentrálódnak dologra, a kizárólagossági jogból folyó tilalmak cselekvési nemekkel vannak körülírva. Ezért ezeket “nem dologi absolut jogoknak” minősítette, azonban tekintet nélkül tárgyuk szellemi alkotás jellegére. Ennek következtében egy sorba helyezte az utóbbiakra vonatkozó jogokat a malomtartási vagy a vadászati joggal [fejezetek, XVI. C) b) (138. §) 30. jegyz]. Ugyanakkor, Kohlerrel ellentétben, materiális, kiható” jognak nevezte a szellemi termékeken biztosított jogokat, szemben az “immateriális, beható, az embernek saját személyére vonatkozó” jogokkal, a tulajdonképpeni személyiségi jogokkal (uo. 32. jegyz.) Ez a különbségtétel például megengedi előbbiek örökölhetőségét. Jó másfél évtizeddel később Szladits Károly “tulajdonhoz hasonló kizárólagos jognak” minősítette a “bizonyos vagyonértékű eszmei javakon” biztosított jogokat, anélkül, hogy közelebbről minősíteni kívánta volna azokat. (A magyar magánjog vázlata, 1917.; 22. §: Az eszmei javakon való jogok, 92. old.). Az 1921. évi, merőben vagyonjogi szerzői jogi törvény meghozatala után a festőművész bíróság által elismert jogát a kontár átfestéssel szembeni tiltakozáshoz mint a művészt a szerzői jogon felül megillető személyiségi jogot értékelte (Magánjogunk újabb szabályai, 1926. 37. old). A Berni Uniós Egyezmény 1928-ban felülvizsgált szövegének 1931. évi hatályba léptetése után a Kuria mondta ki, hogy a szerzői jog átruházása esetén is, a védelmi idő lejártáig a szerzőnél maradnak meghatározott, személyhez fűződő jogosítványai (P. I. 348/1932). A. szerzői jog terén nagyot lépett előre Balás P. Elemér, akinek 1934-ben megbízásra készült, ám a közbejött politikai viszonyok miatt csak 1947-ben kiadott szerzői jogi törvényjavaslata már első szakaszában leszögezte, hogy “a szerzőnek joga van a törvény és mások jogának korlátai között arra, hogy személyiségét alkotására vonatkozóan szabadon érvényesíthesse.” A Szladits szerkesztette Magánjog Szerzői Jog c. fejezetében pedig ezt írta 1941-ben: “Gyökere a szerzői jognak a személyiségi jogba nyúlik le, technikusan kidolgozott szabályai a dologi joggal rokon vonásokat mutatnak” (664. old.).

2.5. Az eredetileg a szerzői jog körében kristályosodott személyhez fűződő jogok törvényi elismerése nem maradt hatástalanul a szellemi alkotások más területein sem. Az ipari tulajdon védelmére létesült Párizsi Uniós Egyezmény 1934. évi londoni felülvizsgálata során beiktatták a 4ter cikket, amely szerint a feltalálót megilleti a jog, hogy e minőségében a szabadalmi okmányban feltüntessék. Ezt a jogot biztosítja a feltalálónak az 1973. évi Európai Szabadalmi Egyezmény 62. cikke és a magyar 1995. évi XXXIII. törvény 7. §-a is. Szabadalmi törvényünkkel összhangban biztosítja jogunk az ipari minta vagy topográfia szerzőjének személyhez fűződő jogát. Az előadóművészek személyhez fűződő jogait a Szellemi tulajdon Világszervezete (WIPO)

1996. évi, még hatályba nem lépett, az előadásokról és hangfelvételekről szóló egyezménye 5. cikkében a Berni Uniós Egyezményben előirányzott szerzői személyhez fűződő jogoknak megfelelően határozza meg. Szerzői jogi törvényünk 75. §-a szabatosan meghatározza az előadóművészek nevük feltüntetéséhez és előadásaik eltorzítása vagy becsületüket, jó hírnevüket sértő megváltoztatása elleni védelemhez való jogait.

2.6. A szellemi alkotásokon fennálló jogok minősítésének a személyiségi jogi gyökerek felé tájolódása Magyarországon is párhuzamosan bontakozott ki az emberi személyiség természetes szabadságon alapuló jogai elismerését a 19. század folyamán felváltó pozitív jogi szabályozással. Európa-szerte törvényi védelemben részesítették a személyiség lényegi tulajdonságát, az ember általános magánjogi jogképességet és fokozatosan utat tört magának a személy alapvető érdekeinek diszkriminációtól mentes törvényi védelme, azok megsértését a személyiség jogának sérelmeként értelmezve. Az 1881. évi svájci Obligationenrecht (lényegében kereskedelmi törvény) már általános személyiségvédelmet ismert el, kártérítés mellett pénzbeli nem vagyoni elégtételt rendelve annak a javára, akit személyi viszonyaiban súlyosan és felróhatóan megsértettek [55. § (1911 óta 49. §)]; a személyiségi jogvédelem kiépítése a bírói jogalkalmazásra maradt. Megkezdődött a személyiségvédelem alanyi jogok formájában történő, nem kimerítő nevesítése is. Az 1896. évi német BGB kizárólagos jogok felróható megsértése cím alatt írta elő, hogy alti más életét, testi épségét, egészségét, szabadságát, tulajdonát vagy egyéb jogát gondatlanságból és jogtalanul megsérti, az ebből eredő kár megtérítésével tartozik; testi sértés, szabadság megvonása és nőkkel szembeni nemi erőszak esetén a sértett nem vagyoni káráért is méltányos pénzbeli kártalanítást igényelhet (823., 847. §§). A francia magánjogban magánélet tiszteletben tartásához való tág ölelésű jogot emelték törvénybe (a Code Civil 1970. évi módosításakor beiktatott 9. §), amire az emberi és polgári jogok forradalmi nyilatkozata még nem tért ki. A francia kódex az elszenvedett kár reparációját is biztosítja. A magyar magánjogi törvény sokban a német és svájci jogot is figyelembe vevő, 1928-ra elkészült javaslata (Mtj.) általános jogként határozta meg “a személyiség jogát” (III. fej.), mindenkinek alanyi jogot biztosítva személyiségének szabad érvényesítésére, a törvény és mások jogai korlátai között; erről a jogról nem lehet lemondani, sem annak gyakorlását jóerkölcsbe ütközően korlátozni (107. §). A Mtj. kiemelte a személyiség meghatározott objektivációinak védelmét a névjog és a képmáshoz, valamint levéltitokhoz fűződő jogos érdekek védelmének bevezetésével, és tételesen meghatározta a személyiségi jogsérelem sajátos szankcionálásának a ma hatályos intézkedések skálájához közelítő eszköztárát (108. §). A személy ellen irányuló tiltott cselekmények meghatározásakor azonban lényegében nem terjeszkedett túl az ókori gyökerű iniuria deliktumok körén (II. fej. 1. cím) és a nemvagyoni kártérítés lehetőségét is csak meghatározott rendkívüli esetben, számos feltételhez kötötten irányozta elő. Az Mtj. a korabeli magánjogi törvényhozásnak megfelelően nem terjedt ki a szellemi alkotásokon fennálló személyhez fűződő jogok néven nevezésére. Az általános személyiségvédelem javaslatba foglalt szabálya azonban szokásjogi keretet biztosíthatott a Kúriának a szerzői személyiségi jogok Berni Uniós Egyezménynek megfelelő, már említett védelméhez, a szerzőség elismerésére irányuló különös jog és a mű megváltoztatása elleni fellépést eredetileg csak a becsület és jóhírnév mindenkit megillető védelme alapján lehetővé tevő személyiségi jog meggyökeresítéséhez.

2.6. A szellemi alkotásokon fennálló jogoknak a polgári jog rendszerébe illesztésével kapcsolatos dilemma a különböző tételes jogi megoldások és jogelméleti megközelítések tükrében abból adódik, hogy minősítésük a tulajdonjog és a személyiségi jog kategóriái között ingázik, e két alapvető jogintézmény erőterébe fogva, noha a szellemi alkotások közös lényegüket tekintve egyik alá sem vonhatók aggálytalanul. Önálló helyet követelnek maguknak, a kérdés csupán az, hogy a tulajdonjog, vagy a személyiségi jogok vonzásába esnek-e inkább.

3. A szellemi alkotások jogának heterogén jellege

3.1. A szellemi alkotások jogának a polgári jogágon belüli egységes jogterületként való telepítését nehezíti a szellemi alkotásoknak nevezett kör heterogén összetétele is. A nem dologi jellegüknél fogva egybefogott jogtárgyak köre nem csupán alkotás jellegű termékeket (pl. művek, szabadalmazható találmányok, ezek törvényi fogalmát nem kimerítő ipari vagy használati minták, félvezető áramkörök topográfiái, újítást jelentő műszaki, illetőleg szervezési megoldások), hanem teljesítményeket (pl. előadás, hangfelvétel, vezetékes vagy vezeték nélküli műsorszolgáltatás, filmalkotás rögzített formába öntése, adattár létrehozása és működtetése, az angol jogban a tipográfiai elrendezés is), árukra, szolgáltatásokra vagy vállalatokra vonatkozó sajátos jelzőket (pl. védjegy, földrajzi árujelző, kereskedelmi név), ismeretté szűrt tapasztalatokat (know-how) is magába foglal. Mindezek együtt nem jelölhetők sem a “szellemi alkotások” szűkebb, sem a “nem dologi javak” tágabb ölelésű fogalmával; ezzel szemben valamennyien sajátos szellemi termékek.

Ugyancsak eltérnek egymástól a jelenlegi jogunkban a “szellemi alkotások” területéhez tartozó jogtárgyak aszerint, hogy szubjektíven eredetiek és elválaszthatatlanul létrehozójuk személyéhez kapcsolódóak-e, mint a szerzői művek vagy a szomszédos jogi teljesítmények, a kereskedelmi név, vagy akár a személyes tapasztalásból leszűrt titkos és lényeges know-how; vagy inkább objektíven újnak kell lenniük, mint a szabadalmaknak, a használati és ipari mintáknak, kivitelezésmintáknak, újításoknak, védjegyeknek. Különböző a különféle szellemi termékeken keletkező kizárólagos jogok törvényi megadásának módja is: létrejöttükkel keletkezik-e rajtuk a törvény által meghatározott alanyi jog, mint a szubjektíven eredeti termékeken, vagy csak újdonságuk vizsgálatát követő, bejelentésük időpontjára visszaható bejegyzéssel, mint a találmányi szabadalom, mintaoltalmak vagy védjegy esetében. Az EK jogában a licencszerződések tárgykörében kristályosodni látszik a “technológia” nevesített termékfogalma is, valamely szabadalom és a vonatkozó know-how együttesét is felölelően (a kartelltilalom alól csoportmentesítést adó 240/96 EK Bizottsági Rendelet preambulumának 4. pontja, 1. cikke, 10. cikke 7. pontja). A jogterület egységes meghatározásának kulcsa ezért csak különböző szakterületei közös nevezőjének megállapítása, egyrészt a különböző jogok különféle tárgyaira jellemző azonos sajátosság, másrészt az azokon biztosított különböző kizárólagos jogok keletkezését kiváltó személyes tevékenység vonatkozásában.

3.2. A jogfejlődésből kitűnik, hogy a szellemi termékeken törvényben biztosított kizárólagos jogok minden esetben nem dologi termékek létrehozására közvetlenül irányuló szellemi munkára tekintettel illetik meg létrehozójukat, függetlenül a szellemi erőkifejtés mértékétől és attól, hogy létrehozásuk fényénél fogva, vagy bejelentésüket követő hivatali aktussal nyernek-e elismerést. Átfogóan tehát valaminő szellemi munka törvényben meghatározott közvetlen és nem dologi eredményének védelméről, ennek megfelelően szellemi termékek jogáról, illetőleg a szellemi termékeken biztosított kizárólagos jogokról van szó.

A szellemi termékekre vonatkozó alanyi jogi védelmet továbbá minden esetben létrehozójuk javára keletkezteti a törvény, eredendően a szellemi tevékenységet kifejtő természetes személy javára, a fejlődés során kialakult esetekben a természetes személy vagy személyek szellemi tevékenységét szervező jogi személy javára is. Az eredő pont végső soron minden esetben a terméket létrehozó személy, ami a szellemi termékek sajátos jogterületét a személyhez fűződő jogok vonzáskörébe hozza.

3.3. Mindennek fényében nem minősíthető szellemi terméknek pl. a földrajzi árujelző, sem a dologi termék eredetének, sem a származásának megjelölése, mivel annak tartalma objektíven adott és létrehozása nem szellemi munka eredménye. Azonos földrajzi árujelző önmagában – ha nem minősül árut vagy szolgáltatást egyébként is megkülönböztető tanúsító védjegynek (“generic trademark”) – a valóságnak megfelelően szabadon használható. Csupán célszerűségi szempontok miatt, “jelző” funkciója révén sorol az árut vagy szolgáltatást jelölő védjegy mellé; amíg azonban a védjegyen kizárólagos jogot biztosít a törvény, addig utóbbiak megtévesztő használatát lényegében versenyjogi alapokon tiltja. Azonos földrajzi árujelzőt bárki használhat, akinek áruja azonos földrajzi helyről származik, vagy akinek az onnan származó árujára az adott földrajzi környezetből fakadó tényezők jellemzőek. Nemzetközi téren az ipari tulajdon oltalmára létesült 1883. évi Párizsi Uniós Egyezmény az ipari tulajdon körébe vonja ugyan a földrajzi árujelzőket (10. cikk), azonban nem azok meghatározott személyt illető oltalmát, hanem hamis földrajzi megjelölések tilalmát írja elő. A következő cikkében pedig a tisztességtelen verseny elleni oltalom körében általában tilt minden olyan megjelölést vagy utalást, amelynek kereskedelmi használata alkalmas arra, hogy a közönséget az áruk természetét, előállítási módját, jellemzőit stb. illetően megtévessze (10 bis cikk).

A tisztességtelen verseny elleni oltalmat az iparjogvédelem közfelfogásban élő tulajdoni felfogásának jegyében a Szellemi Tulajdon Világszervezetét létesítő 1967. évi egyezmény is a szellemi tulajdon fogalmába sorolja. [2. cikk (viii)], noha nyilvánvaló, hogy a verseny tisztaságára irányuló érdekek védelme alapvetően nem másokat kizáró alanyi jogokon alapul. Polgári Törvénykönyvbe nem illeszkedik sem tulajdonjogi, sem személyiségvédelmi alapon, a Ptk csupán a tisztességtelen verseny tilalmának megszegésével okozott kár megtérítésére nézve irányadó.

Ugyanakkor a szellemi termékekre vonatkozó jogok védelme nem olvasztható a személyek önmagukra irányuló (“beható”), az ókori iniuria keresetre visszavezethető személyvédelem körébe sem, amihez a nevesítő jogfejlődés tükrében lényegében az élethez, testi épséghez, szabadsághoz, becsülethez, később a névhez, a levéltitokhoz és a magánszférához, valamint a hangfelvételhez és a képmáshoz való jogok soroltak. A szellemi termékekre vonatkoztatott, “kiható” személyes jogviszonyok az általános személyiségi joghoz rokonuló, ám sajátlagos jogterület elismerését kívánják.

Természetesen adódnak kumulatív védelmet eredményező dogmatikai átfedések, így például a kereskedelmi névre vonatkozó speciális jog és az általános névjog polgári jogi védelme vonatkozásában, vagy a “know-how” védelme és az üzemi vagy üzleti titok általános személyiségi jogi, illetőleg a tisztességtelen verseny elleni védelem körébe eső védelme tekintetében. Ilyen átfedések a szellemi alkotások jogterületén belül is adódnak, például iparművészeti alkotások szerzői jogi és mintajogi, kumulált védelmét eredményezve, ahol ezt a törvény nem korlátozza.

Adódnak továbbá határterületek, így például a biotechnológia körében a felfedezéseknek a senki földje és a szabadalmazható találmányok mezsgyéjén, ahol szabadalmazhatónak bizonyult a genetikai információt tartalmazó, természetes környezetéből izolált és biológiai rendszerben reprodukálódó vagy reprodukálható anyag, illetőleg az előállításához vezető eljárás, akkor is, ha az ilyen biológiai anyag korábban már előfordult a természetben, ahol eredeti összefüggéseiben felfedezték [98/44 EK Irányelv a biotechnológiai találmányok jogi védelméről, 2. cikk (1) bek., 3. cikk].

4. Személyiségi jog vagy tulajdonjog?

4.1. A szellemi termékek széles skáláján a létrehozójuk személyéhez fűző elemek személyiségi jogi értékelésükhöz vezettek. Az alkotói jogok szabályozásának mikéntjét ezért az általános személyiségi jog és nevesített összetevő jogai jogrendszeren belüli besorolása is érintette. A természetes emberi jogok tételezéséből pozitív jogalkotás tárgyává vált és a polgári jog által a vagyoni jogok mellett felkarolt személyiségi jogok a 20. század folyamán fokozódó mértékben és egyre több országban a polgári jog keretein túllépve, alkotmányos alapjogok szintjére emelődtek, amelyek a törvényhozást, végrehajtó hatalmat és az igazságszolgáltatást egyaránt kötik. Az 1958. évi francia alkotmány az 1946-ban szövegezett alkotmány preambulumára is épít, amely szerint “a személyiség védelme a személyes szabadság nagy fontosságú részének” tekintendő. A személyiségvédelem keretében az alkotók jogát 1919-ben kifejezetten is biztosította a Weimari Alkotmány, amelynek 158. cikke szerint “A szellemi munka, a szerzők, feltalálók és művészek joga a Birodalom védelmét és gondoskodását élvezi”. Az 1949. évi német alkotmány (Grundgesetz) ezt a nevesített védelmet már nem tartalmazza, de az alkotók szellemi érdekeit is védi az emberi méltóság és elidegeníthetetlen emberi jogok védelmét általában előíró 1. cikkével, valamint a személyiség szabad kibontakoztatásának jogát biztosító 2. cikke (1) bek.-e révén.

Megjegyzendő, hogy a szellemi alkotásokra vonatkozó személyhez fűződő jogviszonyok védelme nem vezethető le a szabad véleménynyilvánítás jogából, amivel sokszor összefüggésbe hozzák. Az alkotó tevékenységhez való jog nem azonos az alkotással létrehozott termékre vonatkozó személyhez fűződő jogokkal, amelyek önálló nevesítést kívánnak. Ennek figyelembevételével a hatályos magyar alkotmány az emberi méltósághoz való veleszületett jog biztosításával [54. § (1)] csak szűkös támpontot nyújt a létrehozott alkotásra vonatkozó személyiségi érdekek védelmére, a polgári jogra hagyva a vonatkozó jogok megalapozását. Ugyanakkor a nemzeti törvényhozásoknak szem előtt kell tartaniuk, hogy a természetes személy alapvető jogai mint emberi jogok a második világháború után az alkotmányos alapjogok szintjéről az egyetemesség igényével tovább emelkedtek a nemzetközi közjog szintjére, ami védelmüket az egyes államok kötelességévé teszi. Az idevágóan vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangjának biztosítását Alkotmányunk 7. §-a írja elő.

Az ENSZ Közgyűlése 1948. december 10-én kinyilvánította az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, amely a 17. cikkében biztosított tulajdonhoz való jogtól függetlenül, önmagukért sorolja az emberi jogok közé az alkotó jogait, amennyiben 27. cikke (2) bekezdésében leszögezi, hogy “mindenkinek joga van minden általa alkotott tudományos, irodalmi és művészeti termékkel (“production”) kapcsolatos erkölcsi és vagyoni érdekeinek védelméhez.” Ennek megfelelően lépett hatályba 1975-ben az a két 1966. évi nemzetközi egyezségokmány, amelyekben az ENSZ a Nyilatkozatban foglaltakat nemzetközileg kötelező szerződéses rendelkezésekké formálta. E két okmány közül az egyik a polgári és politikai jogokat szabályozza; a másik, a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, amelynek részes államai a 15. cikk (1) bek.-ének c) pontjában elismerik mindenki jogát arra, hogy “minden olyan tudományos, irodalmi vagy művészeti termék (“production”) tekintetében, amelynek szerzője, erkölcsi és anyagi érdekei védelemben részesüljön.” Ennek az egyezségokmánynak ma már több, mint 140 ország szerződő állama, köztük az Amerikai Egyesült Államok és Kína kivételével minden szellemi termékek jogvédelme szempontjából is jelentős állam. Magyarország az 1976. évi 8. tvr.-ben tette közzé. Ez az egyezségokmány jelentős lépés a szellemi termékek joga territorialitásának felszámolása irányában. Értelemszerűen vonatkozik minden olyan szellemi termékre, amely tudományosnak, irodalminak vagy művészetinek tekinthető, és amelynek létrehozója szerzőnek (“auteur”, “author”) minősül. Jogunkban a művek mellett az ipari minták és topográfiák alkotóit is szerzőnek nevezi a törvény és a “szerző” (auctor) fogalmát a jog sokszor az alkotó feltalálóra is érti, így az Egyesült Államok már idézett alkotmánya, vagy akár a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló hatályos magyar törvény is, amely pl. a feltalálók szerzőségi részarányairól szól (7. §). Nem szerzői művek esetében az Egyezségokmányban érintett termékek művészeti vagy tudományos minősítése szorul kiterjesztő értelmezésre.

4.2. A szellemi termékek körében az alkotótevékenység különböző foka, minimális szinten maradása (pl. védjegyeknél), vagy éppen hiánya (földrajzi árujelzők esetében), továbbá a létrehozott szellemi termékek kulturális, vagy inkább ipari-kereskedelmi funkciója, nemkülönben a különböző szellemi termékeken biztosított alanyi jogok automatikus, vagy bejegyzéssel történő keletkezése szerinti különbségek, vagy a különböző jellegű jogok védelmi idejének eltérő volta és bizonyos esetekben a jogosult akaratától függő meghosszabbíthatósága a szellemi termékek jogának két nagy területre oszlását eredményezték. A jogi köztudatba ivódott a szerzői jog és az iparjogvédelmi jogosultságok közötti különböztetés, ami a fejlődés során keletkezett újabb jogokat illetően az ún. szomszédos jogoknak a szerzői joghoz társítását és az újabb mintavédelmi, áru- és vállalatjelzői vagy know-how hajtásoknak az iparjogvédelembe sorolását eredményezte. Ugyanakkor fennmaradt az igény a szellemi termékek sajátos jogának rendszerbeli egybefoglalása iránt, ami azonban nem a jogterület lényegi elemzésével, hanem az ipari tulajdon 1883 óta a vonatkozó Párizsi Egyezmény révén nemzetközileg meggyökeresedett gyűjtőfogalmának kiterjesztésével, a szellemi tulajdon jogbiztonságot sugalló eszméje” (Bobrovszky J. MIE 1989. évi programjához csatolt tanulmánya, 21. old.) jegyében tűnt megvalósíthatónak.

A 19. században több irányban is túlhaladott tulajdoni koncepció újraéledését a szellemi termékek árupiaci jelentőségének növekedésével járó jogpolitikai átértékelődésük is segíti (vö. különösen Bobrovszky J.: Iparjogvédelem és csúcstechnika, 1995. 66. old. és köv., “A szellemi szubsztancia és a szellemi tulajdon szerkezete”). A szellemi termékeken meghatározott jogok kizárólagos jellege e jogoknak a tulajdonjogtól való minden különbözősége ellenére is segíti a tulajdon kategóriája, mint az abszolút jogok köztudatban mélyen gyökerező archetípusa felé tájolásukat. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy amíg gyűjtőfogalomként teret nyer az irodalomban valamint a szellemi termékek egész körét átfogó újabb nemzetközi egyezmények kereteinek meghatározását és az illetékes világszervezet nevét illetően, addig sem az 1886. évi Berni Uniós Egyezmény, sem a szomszédos jogokról szóló 1961. évi Római Egyezmény vagy az 1971. évi hangfelvétel egyezmény, sem a WIPO 1996. évi szerzői jogi és az előadásokra illetve hangfelvételekre vonatkozó egyezményei nem említenek szellemi tulajdont. Ezt a megjelölést – a francia példát követő több “latin” koncepciójú törvényalkotást, így az 1987. évi spanyol kódexet is kivéve – a nemzeti törvényhozások nem igen alkalmazzák. Az EK jogában érthető, hogy a Bíróság az 1957. évi, piacra orientált alapító szerződésben használt, fentebb már hivatkozott “ipari és kereskedelmi tulajdon” fogalmát kiterjesztő értelemben alkalmazza minden szellemi termék vonatkozásában. Az EK szerzői és szomszédos-jogi vonatkozású jogforrásaiban azonban a tulajdon kifejezés nem használatos; az Európai Szabadalmi Egyezmény is alapvetően a szabadalom jogosultjáról szól, bár 64. cikke szerint az európai szabadalom tulajdonosának biztosít ugyanolyan jogokat, mint amelyek adott állam nemzeti szabadalmából következnek, IV. fejezete címében pedig úgy szól a szabadalmi bejelentésről, mint tulajdon tárgyáról (“as an object of property”, amit a kiadott magyar szövegben tévesen “vagyontárgy” szóval fordítottak). Az Európai Unió Tanácsának a közösségi védjegyről szóló 40/94 EK rendelete viszont eleve a védjegy tulajdonosának minősíti annak jogosultját. Jogunkban a “szellemi tulajdon” megjelölést gyűjtőfogalmi utalásként tartalmazza a “szellemi tulajdonjogok” megsértése folytán alkalmazható vámigazgatási intézkedésekről (“border measures”) szóló 128/1997. (VII. 24.) Korm. rendelet címe is. Külön törvényeink azonban szerzőről, feltalálóról, szabadalmasról és védjegyjogosultról, valamint ezek jogairól szólnak, tulajdoni viszonyokra nem utalva. Szabadalmi törvényünk, amely a szabadalmas kizárólagos hasznosítási jogát szabályozza (19. §), a szabadalmas szavatosságára meghatározott eltéréssel alkalmazza a tulajdonjog átruházásáért való szavatosság szabályait. Büntető Törvénykönyvünk sem használja akár a szellemi, akár az ipari tulajdon fogalmát; nevesítő módon hamis termékjelzést, szellemi alkotás, találmány, újítás vagy ipari minta bitorlását, szerzői és szomszédos jogok megsértését rendeli büntetni.

Az Egyesült Államok és Nagy Britannia copyright törvényeiben is szerzőről és a szerző eredeti copyright jogosultságáról (“copyright vests initially in the author”, “ownership of copyright”) szólnak, amikor is az “ownership” a tulajdonhoz képest jogilag tágabb értelemben vett személyhez tartozást jelent. Az Egyesült Államok jogában az alkotót foglalkoztató jogi személy is szerzőnek minősül (“is considered as author”); a szomszédos jogok egy részének tárgyait is felölelően a szerzőség műveit (“works of authorship”) említik, illetőleg Nagy Britanniában a “copyright művek” kifejezést használják. Szabadalmak vonatkozásában sem a “property” fogalmát, hanem az “ownership” kifejezést alkalmazzák. Ezzel szemben az Amerikai Egyesült Államok kormánya és a Magyar Köztársaság kormánya között a szellemi termékek kölcsönös védelméről 1993-ban létrejött megállapodás a “szellemi tulajdontól” szól.

A német Szövetségi Köztársaságban is szerzői jogról és iparjogvédelemről (“Urheberrecht und gewerblicher Rechtsschutz”) alkotnak törvényeket, az elméletben és gyakorlatban mégis előszeretettel minősítik a szellemi alkotásokon fennálló jogokat szellemi tulajdonnak (“geistiges Eigentum”), a szerzői jogot egyenesen elidegeníthetetlen szellemi tulajdonnak (“unveräusserliches geistiges Eigentum”), ami árutulajdoni viszonyok között önmagában is fogalmi ellentmondás. Teszik ezt azért, hogy a szellemi termékeken fennálló vagyoni jogosultságok védelmét a német alkotmánynak a tulajdon alapjogi védelmét előíró 14. cikkére vezethessék vissza, amit közvetlenebbnek és erősebbnek ítélnek, mint a sérthetetlen és elidegeníthetetlen emberi jogokat általában biztosító 1. cikket és a személyiség szabad kifejtésére irányuló jogot alapító 2. cikket. Figyelmen kívül marad, hogy Németország is részese az ENSZ fentebb említett emberi jogi egyezségokmányának, amely a szellemi alkotásokon elismert jogok védelmét a tulajdon védelmétől függetlenül nevesíti. A Szövetségi Alkotmánybíróság ítéletek sorában alkalmazta az alkotmányból folyó tulajdonvédelem szabályait a szerzői és szomszédos jogok vagyonjogi vonatkozású védelmére, az Alkotmány 14. cikk (2) bek.-éből folyó kötelezettségre is tekintettel, hogy a tulajdonjog gyakorlásának egyben a köz javát kell szolgálnia. Az Alkotmány 14. cikkére hivatkozás ugyanakkor nem terjed ki annak (3) bekezdésére, amely a törvényhozást a tulajdon kisajátításának szabályozására is felhatalmazza.

A szellemi tulajdon fogalma tehát a szellemi termékeken fennálló különféle abszolút jogok leegyszerűsítő foglalataként használt és a tulajdonjog lényeges tartalmi elemeit figyelmen kívül hagyó, csupán célszerűen orientáló kifejezés, amely nem fejezi ki a közvetlen szellemi munkával létrehozott nem dologi termékeken biztosított jogok sajátosságát; ezért a szellemi termékek jogának a polgári jog rendszerébe való törvényi beépítéséhez nem használható jellemző. Mindennapos tájékozódásunk szempontjából hibátlanul eligazít, ha azt határozzuk meg, hol és mikor kel a Nap, hol és mikor nyugszik; csillagászatilag azonban tudnunk kell, hogy nem a Nap kering a Föld körül, hanem utóbbi forog saját tengelyén.

5. A szellemi termékek joga és Polgári Törvénykönyvünk új kodifikálása

5.1. A szellemi termékek polgári jogi védelmének a Polgári Törvénykönyvben való meggyökereztetésének fenntartása több okból is indokolt, (i) Először is szükséges a szellemi termékek jogterületének átfogó beillesztése jogrendszerünkbe, ami az egyes szakterületi külön törvényekből nem adódik, (ii) Másrészt kifejezetten biztosítani kell a Ptk. együttható (vagy mögöttes) hatályát azokban a kérdésekben, amelyeket nevesített kategóriájú szellemi termékekre vonatkozóan az irányadó külön jogszabályok nem rendeznek (pl. kártérítés, elévülés, szerződések általános szabályai, öröklés), függetlenül attól, hogy az egyes szellemi termékfajtákra vonatkozó és a polgári jog ágazatához tartozó szakterületi szabályozás hivatkozik-e a Ptk.-ra és mennyiben, (iii) Továbbá szükséges, hogy a Ptk. bizonyos, más jogterületekre vonatkozó szabályait a védelme alá vont szellemi termékek jogára is tekintettel határozza meg vagy egészítse ki, ami eddig nem mindenben történt meg kielégítő módon; így pl. az örököstársaknak a hagyatéki osztályt követő rendelkezési viszonyát illetően abban az esetben, ha valamely szellemi terméken fennálló jog több örököst illet meg; vagy az özvegyi haszonélvezet szellemi termékek hasznosítására vonatkozó tartalmának meghatározását tekintve, amiről eddig csak a Legfelsőbb Bíróság rendelkezett (LB. P. törv. III. 20. 178/1970., BH 1972/6). Ezeket a kérdéseket a szellemi termékek egyes szakterületeinek külön szabályozása sem rendezte, (iv) Fontos a szellemi termékek jogának a Ptk. rendszerébe illesztése azért is, mert olyan ide tartozó jogokat is biztosítani kell, amelyeket külön törvény nem rendez (pl. a know-how, vagy más olyan egyedi, nem nevesített szellemi alkotás védelmére, amihez létrehozójuk törvényes, esetleg alkotmányos alapjogból folyó érdeke fűződik) vagy amelyek a fejlődés során újonnan kristályosodnak, mint például a licencszerződések körében a technológiára vonatkozó jogok kategóriája, (v) Végül, de nem utolsó sorban általános érvénnyel biztosítani kell a Ptk. személyhez fűződő jogok megsértése esetén irányadó polgári jogi igények sajátos rendszerének a szellemi termékekre vonatkozó jogok megsértésére való kiterjesztését.

5.2. A Ptk. a védelmet kimerítően felsorolt szellemi termékfajták körében saját rendelkezésein kívül külön jogszabályokra utalással határozza meg. Az “alkotások meghatározott fajtáira, valamint egyes rokon tevékenységekre” vonatkozó jogszabályok és az általuk szabályozott termékfajták köre azonban időközben bővült. A következő jogforrások tartoznak ide: A szerzői jogról és az azzal szomszédos jogokról (a hangfelvételek előállítóinak eredetileg említett jogvédelme mellett az előadóművészek, rádió- és TV műsorszolgáltatók és audiovizuális művek rögzítését előállítók jogait is szabályozó) 1999. évi LXXVI. tv., a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1995. évi XXXIII. tv., az újításról szóló 63/1998. (III. 31.) Korm. r., a használati minták oltalmáról szóló 1991. évi XXXVIII. tv., az ipari minták oltalmáról szóló 1978. évi 18. tvr., a mikroelektronikai félvezető termékek topográfiájának oltalmáról szóló 19 9 1. évi XXXIX. tv., a védjegyek (és egyben – a megtévesztő használatukkal szemben valójában a tisztességtelen piaci magatartás külön törvényben szabályozott tilalmával védett – földrajzi árujelzők) oltalmáról szóló 1997. évi XI. tv. Szellemi terméken fennálló jog gyakorlásával kapcsolatos védelmet érintenek a versenykorlátozás tilalma alól csoportmentesítést biztosító következő kormányrendeletek is: Az áruforgalmazási és szolgáltatási franchise megállapodások egyes csoportjainak mentesítéséről szóló 246/1997. (XII. 20.) Korm. r. és a technológia átadási megállapodások egyes csoportjainak mentesítéséről szóló 86/1999. (VI. 11.) Korm. r.

Ennek a hatalmas anyagnak a maga egészében való Ptk.-ba építése megbontaná a Ptk. jelenlegi szabályozási körében kialakult arányokat és csak úgy lenne elképzelhető, ha az új kódex a polgári jog valamennyi területét a teljesség igényével kívánná magába foglalni, önálló könyvet szentelve a szellemi termékek jogának, ám a személyiségi joghoz szintén sokban kapcsolódó családjognak, továbbá a munkajognak és a nemzetközi magánjognak is. Ebben az esetben a szellemi termékek jogának kodifikálása új utat törő, részkodifikációs munkát igényelne, a különböző szakterületek közös szabályainak lepárlásával, a kizárólagos jogok keletkezésük és tartalmuk szerinti rendszerezésével, a bejelentési eljárások szabályozásának egységes keretbe foglalásával és az egyes szellemi termékek felhasználására vonatkozó sajátos és bőséges szabályoknak a szerződések általános kötelmi jogi szabályaihoz igazodó, ám a kötelmi jog keretében eddig nevesített szerződésekhez képest külön csokorba rendezésével. Az ilyen nagy lélegzetű munka a fentebb említett holland kodifikáció elakadásából is kitűnően aránytalanul nagy nehézségekkel járna. Ha jogalkotásunk nem ezt az utat választja, úgy a jelenlegi Polgári Törvénykönyvünkben követett megoldást kell a törvénykönyv alkalmas részében korszerűsítenie, a szellemi termékek jogterületének folyamatos bővülésével számolva.

5.3. A szellemi termékek jogának szabályozása a Ptk. jelenlegi rendszerében sem címe, sem elhelyezése szerint nem tükrözi a jogterület lényegét. Az “alkotás” gyűjtőfogalmát használó feliratozással szemben ma már indokoltan felhozható, hogy sem az ide soroló ún. szomszédos jogi teljesítmények, sem a know-how vagy a technológia komplex intézménye nem alkotások. A szerzői mű fogalma felől szemlélve még a védjegy alkotás-jellege is megkérdőjelezhető. Ugyanakkor valamennyien szellemi termékek, amennyiben szellemi munka közvetlen, nem dologi eredményei. Figyelmet érdemel, hogy még az irodalmi és művészeti műveken fennálló jogok védelmére létesült Berni Uniós Egyezmény sem az alkotás (“création”, “creation”, “Schöpfung”) fogalmával jelöli jogvédelme tárgyát (ez a fogalom az EK szerzői jogi irányelveiben kapott először tételesjogi elismerést), hanem – hiteles francia, angol és német szövegeiben – a ,production”, illetve “Erzeugnis” kifejezést használja. Felmerülhet annak a lehetősége is, hogy az új cím a Ptk.-ban pragmatikusan “Szerzői jog és iparjogvédelem” legyen. Ez a különösen a német irodalomban elterjedt megjelölés azonban egyrészt nem utal a terméket létrehozó személyhez kapcsoló “szellemi” minősítés közös nevezőjére, másrészt nem fedi sem az ún. szomszédos jogoknak a szerzői jog mellé nőtt hatalmas körét, sem a szerzői jogi védelemhez szükséges követelmények szintjét el nem érő szellemi alkotások oltalmát, melyek azonban a Ptk. 86. § (3) bek.-e szerint – a piaci verseny felől nézve is csak helyeselhető módon – ugyancsak részesülhetnek valaminő védelemben. Ezért az új kódexben “a szellemi alkotásokhoz fűződő jogok” helyett “A szellemi termékekre vonatkozó jogok” cím alatt célszerű a szóban forgó jogterület meggyökereztetése. Az ide tartozó jogok nem a termékekhez fűződnek, hanem a termék létrehozójának személyiségéhez, és a termék vonatkozásában annak tiszteletben tartását védik akkor is, ha mortis causa jogutódokra szálltak át.

A vizsgált jogterület Ptk.-n belüli elhelyezését tekintve, azt egyrészt a termékeket létrehozó szellemi tevékenység okán a személyiségi jogokhoz rokonitva, másrészt a szellemi termékeken biztosított jogoknak a termékekre “kiható” jellege folytán a személyre magára vonatkozó, “beható” személyhez fűződő jogoktól elkülönítve célszerű szabályozni. Jelenlegi törvénykönyvünk a személyekről szóló Második részben, annak a személyek polgári jogi védelméről szóló IV. címében, “A személyhez és a szellemi alkotásokhoz fűződő jogok” feliratot kapott VII. fejezetében rendelkezik a szellemi termékek jogáról. Amennyiben az új kódex is külön címet szentelne “A személyek polgári jogi védelmének”, úgy célszerű lenne ezen belül a személyhez fűződő jogok szabályozását követően külön fejezetben szabályozni a szellemi termékekre vonatkozó jogok sajátos területét, ami a jelenlegi szerkezetben VIII. fejezet beiktatását jelentené.

Az előrebocsájtottaknak megfelelően a Ptk. 86. § (1) és (2) bekezdésében foglaltak korszerűsítése a következőképpen képzelhető el, az újonnan javasolt szövegrészek kurzív jelölésével: “(1) A szellem törvényben meghatározott termékei védelem alatt állnak. (2) A védelmet e törvény rendelkezésein kívül a szellemi alkotásokra, teljesítményekre és egyéb termékekre vonatkozó más, különösen a szerzői és azzal szomszédos jogokat, a szabadalmi, újítói, használati és ipari mintavédelmi jogokat, valamint a védjegyjogoltat védő jogszabályok határozzák meg.”

5.4. Ezen az általános, a szellemi termékek védelmét a Ptk.-ban meggyökereztető szabályozáson túl továbbra is indokolt általában rendezni azoknak a szellemi alkotásoknak a védelmét, amelyekről külön jogszabály nem intézkedik, ám amelyek felhasználásához adott esetben létrehozójuk törvényes érdeke fűződhet. Az ilyen alkotások védelmének a Ptk. 86. § (3) bek.-e szerinti általános törvényi feltételei a bírói gyakorlatban alkalmazhatónak tűnnek: a szellemi alkotás egyrészt legyen a társadalomban széleskörűen felhasználható, másrészt ne legyen már közkincsnek tekinthető. A Ptk. a külön nem szabályozott alkotás védelméhez nem kívánja meg annak titkosságát. Ebben a vonatkozásban figyelmet érdemel a LB Pf. 21. 108/1991. sz. határozata is, amely szerint “az a tény, hogy a tudomány állásához kapcsolódó feltételezett ismeret az adott megoldás előállításának lehetőségét az érintett szakmai kör részére nem zárja ki, önmagában nem eredményezi a megoldás közkinccsé válását.” Az alkotás fogalmának ebben a körben való fenntartását indokolja a merő, eredeti módon ki sem fejezett ötlettől és az egyéb szellemi terméktől, mint például a szellemi munkával leszűrt és célszerűen nevesítendő tapasztalattól való elhatárolás.

A jelenleg hatályos feltételrendszer a jogvédelem tárgyát képező alkotás jellegét, másrészt védelme tartamát az eset körülményeihez képest megállapíthatóvá teszi. Ebben a körben kizárólagos jog illetheti meg például valamely tőzsdei részvényindex alkotóját az index képzési módjára és mindenkori értékének számítására tekintettel, az index más személy származékos tőzsdei termékébe, például határidős kontraktusába való hasznot hajtó beépítésével szemben. A tőzsdeindex a társadalom minden tőzsdézésben érdekelt tagja által felhasználható, közzététele ugyanakkor korántsem jelenti közkinccsé válását, már csak az indexkosár módosulásai és az indexértékek folyamatos újraszámításaira tekintettel sem. Mások által történő elsajátítás vagy hasznosítás ellen védendő nem nevesített szellemi terméknek minősülhet például valamilyen társadalmilag széles körben megvalósítható, részletesen kidolgozott komplex, eredeti, azonosítható és megkülönböztethető koncepció is, például valamely eredeti kombinált kulturális létesítmény terve vagy összetett turisztikai elképzelés javaslata is. Vagy akár valamely reklámszlogen is (mint például pelenkák vonatkozásában a “nedvesen is száraz” mottó), amely általában nem minősül szerzői mű kifejezésének, és amelyet egyébként csak közös piacon versenyben állók viszonylatában védene a tisztességtelen verseny tilalma. Maradjon a jelenleg hatályos szöveg:

A törvény védi azokat a szellemi alkotásokat is, amelyekről külön jogszabályok nem rendelkeznek, de amelyek társadalmilag széles körben felhasználhatók és még nem váltak közkinccsé.

5.5. Külön szakaszban és az EK jogához is közelítve [a Bizottság franchise-re vonatkozó 4087/88 sz. Rendeletének 1. cikke (3) bek. f) pontja; technológia átadására vonatkozó 240/96 sz. Rendeletének 10. cikke (1) pontja] kell meghatározni a Ptk.-ban a know-how néven ismert termék fogalmát. Ezt a vonatkozó EK rendeletre tekintettel alkotott, már említett és a kartelltilalom alól a franchise szerződések csoportját mentesítő kormányrendelet meghatározás nélkül használja; a másik vonatkozó EK rendelet figyelembevételével hozott és már ugyancsak említett, a technológia átadási szerződések csoportját mentesítő kormányrendelet pedig a Ptk.-ra hivatkozással csak az abban foglalt meghatározás ismétlésével definiálja [4. § c) pont]. A következő szabályozás tűnik célszerűnek, az új szövegrész kurzív jelölésével:

A személyeket védelem illeti meg vagyoni érdekű gazdasági, műszaki és szervezési gyakorlatukból leszűrt tapasztalataik (know-how) tekintetében is, amennyiben azok még nem általánosan ismertek vagy könnyen hozzáférhetők, felhasználójuknak a piaci versenyben előnyt biztosítanak és alkalmas módon azonosíthatók.

Ebből a meghatározásból minden további rendelkezés nélkül következik a védelemnek a tapasztalat azonosítható leszűrésével adódó kezdete és általánosan ismertté vagy könnyen hozzáférhetővé válásukkal bekövetkező vége.

Ehhez a rendelkezéshez a technológia átadásra vonatkozó szerződések jelentőségének növekedésére tekintettel célszerűnek tűnik új bekezdésben hozzáfűzni:

A törvény a szabadalmas jogainak sérelme nélkül védi a szabadalmazott találmány és a megvalósítására vonatkozó tapasztalat együttes alkalmazásában álló technológiát is, amíg az nem válik általánosan ismertté vagy könnyen hozzáférhetővé.

Ebben az összefüggésben a technológia-átadási megállapodások versenykorlátozások alóli mentesítését szabályozó kormányrendeletünk 4. §-ának a) pontja a rendelet vonatkozásában sem határozza meg a technológia fogalmát, noha az a gyakorlatban ily módon is gyakran képezi licencia tárgyát.

5.6. Szellemi alkotásokra és a know-howra vonatkozó jogok megsértése esetére továbbra is célszerűnek tűnik a külön jogszabályban meghatározott védelmen kívül a személyhez fűződő jogok megsértése esetén irányadó polgári igények kiterjesztése (még ha a külön jogszabályokban foglaltakkal átfedéseket is eredményez), továbbá a know-how intézményét érintő védelem körében a Ptk. szerinti sajátos vagyoni szankció fenntartása, sőt, a komplex technológia védelmére való alkalmazása is:

(1) Akinek szellemi termékre vonatkozó jogát megsértik, a külön jogszabályban meghatározott védelmen kívül a személyhez fűződő jogok megsértése esetén irányadó polgári jogi igényeket támaszthatja.

(2) A külön jogszabályok hatálya alá nem tartozó szellemi alkotásokat valamint az e törvényben szabályozott know-how és technológia termékeket érintő védelem körében a jogosult azt is követelheti, hogy az eredményeit elsajátító vagy felhasználó személy részeltesse őt az elért vagyoni eredményben.

5.7. Új szerzői jogi törvényünk sem szabályozta az EK adatbázisok védelméről szóló 96/9 sz. irányelvében az adatbázist lényeges beruházásokkal létesítő javára előirányzott sui generis jogot. Ennek az Európai Unióhoz csatlakozásunkkor halasztha-tadanná váló törvényi rendezésére azonban a szerzői jogi törvény módosításával, az adattár szerzői jogi védelmének szentelt fejezetben lesz célszerű sort keríteni.

5.8. A gyakorlat fényében szükségessé vált a Ptk. néhány öröklési jogi rendelkezésének a szellemi termékek jogára tekintettel történő módosítása, illetőleg kiegészítése is.

5.8.1. A Ptk. 615. § (1) bek.-e általában rendeli, hogy “az örökhagyó házastársa örökli mindannak a vagyonnak a haszonélvezetét, amelyet egyébként nem ő örököl (özvegyi jog).” Különös rendelkezés hiányában az özvegyi jogra a haszonélvezeti jog általános szabályai alkalmazandók. A Ptk. 164. § (1) bek.-e szerint “….hasznot hajtó jog haszonélvezetére a dolgok haszonélvezetének szabályait kell megfelelően alkalmazni.” Törvényeink adósak annak megválaszolásával, miként kell ezeket a szabályokat a szellemi termékekre vonatkozó jogok, a szerzői jog, a szabadalom és a mintaoltalom, a védjegyre vonatkozó jog haszonélvezetére alkalmazni. Eligazítást a szerzői jogot illetően a LB P. törv. III. 20. 178/1970. sz. határozata (BH 1972/6) adott. E szerint “a szerzői jog vonatkozásában a dolgokkal egy tekintet alá – természeténél fogva – a szerzői jog vagyoni jellegű jogosítványa esik, az annak hasznosításából származó szerzői jogdíj pedig azonos a dolog hasznaival. Ebből következik, hogy a szerzői jogon fennálló haszonélvezet esetén a szerzői jogdíjak beszedésének joga a haszonélvezőt illeti meg…”. Ideje, hogy az özvegyi jogosult és az állagörökösük közti viszony tisztázása érdekében ezt a speciális értelmezést egyrészt általában a szellemi termékek hasznosításából eredő díjak szedésére irányuló jog kifejezett megerősítésével, másrészt az özvegyi jog tartalmának a szellemi termékeken fennálló jogok hasznosítását is felölelő szabályozással törvény határozza meg. A Ptk. jelenlegi 164. § (1) bekében foglalt rendelkezés után ezért új bekezdésben a következőket célszerű beiktatni:

“A szellemi termékekre vonatkozó jogokat a haszonélvező hozzájárulásával lehet hasznosítani; a hasznosításért járó jogdíjait beszedésének joga a haszonélvezőt illeti meg.”

5.7.2. A védelmi idők meghosszabbodásával nő azoknak az eseteknek a száma, amelyekben – özvegyi jog hiányában – azonos jogot egy sorban örökölt több állagörökös hozzájárulásától függ a szellemi termék felhasználásának engedélyezése. Ez megnehezíti a jogszerű felhasználáshoz szükséges hozzájárulások biztosítását, részben az érintettek közötti egyetértés esetleges hiánya, részben egyes állagörökösök közömbössége vagy a fokozódó migráció következtében lehetetlenülő elérhetősége következtében. E tekintetben a jelenlegi törvényi szabályozás nem bizonyult kielégítőnek.

Jogszabályi rendelkezés hiányában kifejezésre jutott az a nézet, hogy az “örököstársak abban a helyzetben vannak, mint a szerzőtársak, hiszen a rendelkezés tárgyául szolgáló mű elválaszthatatlan, nem osztható részekre. Így… analógia útján… együttes rendelkezési jogukat kell feltételezni. Ha az örököstársak közül valamelyik megtagadja hozzájárulását a felhasználási szerződés megkötéséhez, a szerződés a kifejtettek szerint nem jön létre.” A hozzájárulás visszaélésszerű megtagadása esetén “a többi örököstársak a joggal való visszaélésre vonatkozó polgári jogi szabályok [Ptk. 5. § (l)-(2) bek.] alapján felléphetnek….” (Benárd A: vagyoni jogok; A szerzői jog kézikönyve, szerk. Benárd A. és Timár L; 124. old.). Ez a felfogás azonban életszerűtlen és a szellemi termékek felhasználásához fűződő közérdekbe ütközik, különös tekintettel arra, hogy valamelyik örököstárs engedélye bírói ítélettel sem pótolható, hiszen a Ptk. 5. § (3) bek.-e szerint jognyilatkozat pótlására csak jogszabály által megkívánt nyilatkozat megtagadásakor kerülhet sor, szellemi termékre vonatkozó jogok alanyának a termék felhasználásához való hozzájárulása (a kényszerengedélyezésnek az iparjogvédelem körében kivételes esetekben előírt eseteitől eltekintve) pedig már fogalmilag sem tekinthető jogszabály által megkívántnak. “Szerződési nyilatkozat joggal való visszaélés címén nem pótolható” (LB P. törv. I. 20. 184., BH 1985/2. 238.). Ezen túlmenően azonban figyelembe kell venni, hogy a szerzőtársakat a mű együttes megalkotására tekintettel illeti közös rendelkezés joga, örököseik pedig hagyatéki vagyonként jutnak az örökhagyó jogához. Az örökhagyó szerzőtársi minősége már csupán annyiban hat ki a mű felhasználásának engedélyezésére, hogy mindegyik örökös csalt a saját felmenője szerzőtársi hányada tekintetében és csak a másik szerzőtárs örököseivel együtt járulhat hozzá a közösen alkotott mű felhasználásához. A szerzőtársankénti örökösök egymásközti belső viszonyát a hozzájárulás kifelé történő megadását illetően tehát nem szerzőtársi analógia útján, hanem inkább az örököstársak határozathozatalára vonatkozó szabályozással kell rendezni. Valamely szellemi termék felhasználásának jogosítása a termék létrehozójának több örököse esetén azokat harmadik személyekkel szemben együttesen illeti, ami azonban nem jelenti azt hogy közös vagyoni joguk gyakorlásának mikéntjét egymásközti viszonyukban a törvényhozó ne rendezhetné. Az ilyen rendezés nem vezethet a védett szellemi termék felhasználása engedélyhez kötésének csorbításához. Meg kell viszont akadályozni, hogy az autorizációs jog gyakorlása rendeltetésével ellentétben, az érintettek személyén kívül álló okból, vagy egyes örököstársak érdektelensége, esetleg az engedélyezendő felhasználás szokásos engedélyezési szempontjaitól független indítéka folytán, az örököstársak többségének akarata ellenére meghiúsulhasson.

A kiindulópontot a Ptk. 682. §-ában lehet keresni, amely az örököstársak jogállásáról rendelkezik. (1) bek.-e szerint “Több örököst a hagyatéki osztály előtt közösen illeti meg a hagyatéki vagyon.” A (2) bek. bevezető mondatrésze szerint “Az örököstársak közösségére a tulajdonközösség általános szabályait kell alkalmazni… ” A bökkenő egyrészt ott van, hogy a Ptk. csak a hagyatéki osztály előtt rendelkezik örököstársak közösségéről, azonos szellemi terméken fennálló jogot viszont özvegyi jog nemlétében eszmei hányadok szerint több örökös a hagyaték felosztása után is közösen gyakorol. Másrészt ott, hogy a Ptk. közös tulajdont rendező XII. fejezetének szabályai csak dologi tulajdonra vonatkoznak.

Ezért a Ptk. örököstársakra vonatkozó 682. § (3) bek.-ét célszerűnek tűnik úgy kiegészíteni, hogy a hagyatékhoz tartozó vagyontárgyat eszmei hányadok szerint öröklő több állagörökös a hagyaték megosztása után is örököstársi közösségben marad. Ily módon rájuk is vonatkoznának a tulajdonközösség általános szabályai. Ebben a körben viszont meg kellene fontolni annak új szakaszban való kimondását, hogy a közös dolog tulajdoni hányadaira, hasznosítására és hasznai megosztására, a dolog hasznosítására, valamint egésze és tulajdoni hányadai feletti rendelkezésre vonatkozó szabályok értelemszerűen alkalmazandók a szellemi termékekre vonatkozó közös vagyoni jogokra is. Ily módon az örököstársak egyetértésének hiánya esetén a szellemi termék szokásos hasznosítására harmadik személynek adandó engedély az erre jogosultak eszmei hányada szerinti kétharmados többségével biztosítható lenne, anélkül, hogy ez a többi örökös jogdíjakban való részesedési jogát érintené. Általános szabályként elő kellene azonban írni, hogy a szellemi termék eredeti jogosultjának vagy jogosultjainak örököseit a terméket felhasználni kívánó a tőle elvárható gondossággal kutassa fel, és őket szándékáról igazolhatóan értesítse. Ha az ismert helyen tartózkodó és kellően értesített örököstárs ésszerű határidőn belül nem válaszol, vagy ha ismert örököstárs tartózkodási helye nem állapítható meg, a többi jogosult eszmei hányadok szerinti szótöbbséggel az ilyen örököstárs állásfoglalása nélkül is jogosíthatja a termék felhasználását.

* Dr. Bacher Vilmos azonos témájú tanulmánya itt olvasható.